Dombi Tibor jobban izgult, amikor dobolnia kellett

Hogyan indult el az a szóbeszéd, hogy Dombi Tibor zavarja az edzéseket Frankfurtban?

Ez több mint húsz éve történt, azóta is ezt hallgatom, és már így is marad – meséli a 48 éves, 35-szörös magyar válogatott szélső, Dombi Tibor az Indexnek. – Akkoriban más volt az újságírás, egy-két szó alapján megírták a cikket, az igazságtartalmától függetlenül. Az egyik lap megkérdezte, miért nem játszom, mire azt feleltem, hogy nem szeretem azokat a magyarázkodásokat, mint mondjuk hogy Felix Magath felesége magyar volt, majd elvált tőle, ezért nem szereti a magyarokat, emiatt pedig nem tesz a csapatba. Az ilyen indokokat hülyeségnek tartom. Erre leírták, hogy Magath azért nem játszatja a magyart, mert elvált a magyar feleségétől. De semmi ilyesmi nem történt a valóságban. Aztán meséltem egy másik sztorit is.

Mégpedig?

Felix Magath sokat kiabált, így az edzéseken is. Az egyik labdás gyakorlatnál megvolt, hova kell passzolni, majd egymás után hárman is rossz helyre továbbították a labdát. Negyedikként jöttem én, szintén rossz helyre passzoltam, erre az edző jókorát belerúgott a labdába, és elkezdett kiabálni, hogy nem igaz, hogy nem érti senki. Elmeséltem ezt a történetet, erre úgy hozták le a cikket, hogy zavarom az edzéseket.

Szó sem volt ilyesmiről?

Dehogyis! Sőt nem is arról, hogy nem beszéltem volna a nyelvet. Nem történt semmi különleges. Edzőváltás volt az Eintracht Frankfurtnál, Magath pedig mást játszatott, nem engem. Ennyi. Az edző nem szimpátia alapján állítja össze a csapatát, hanem az alapján, hogy melyik játékosokkal tudja megnyerni a következő mérkőzést.

Kihozhatott volna többet a légióséletből?

Mindenképpen. Amikor 1999-ben Frankfurtba kerültem, akkor váltam épp, összevissza voltam. Ennek ellenére jól indult a németországi pályafutásom, ahogy egy évvel később az Utrechtben is jól kezdtem, Hollandiában. Voltak kiemelkedő futballisták mindkét bajnokságban, de nem lógtam ki egyáltalán, be tudtam kerülni a kezdőbe. Mindkét csapatnál nagyon jól ment a játék, eleinte számos tizenegyest kiharcoltam, gólpasszokat adtam.

Mi volt a probléma?

Megelégedtem a helyzetemmel, aztán felmorzsolódtam. A futballt élveztem, a pályán jól éreztem magam, az is jó volt, hogy sokkal több pénzt kerestem, mint itthon, de egyedül voltam. Mire kiértem a zuhany alól, már senki sem volt az öltözőben, nem barátkozott senki senkivel, én meg mentem haza, és egyedül töltöttem az időmet, nem voltam boldog.

Így került vissza Debrecenbe. Más magyar csapat nem kereste?

Folyamatosan hívtak minket, főleg, amikor fiatalok voltunk, de Sándor Tomiékkal kijelentettük, hogy másik magyar csapatnál nem játszunk. Bátor kijelentés volt. Kerestek az MTK-tól, a Ferencvárostól, ebből volt is kisebb probléma.

Miért?

Amikor a Fradi hívott, egy lakótelepi lakásban találkoztunk Debrecenben, hatunkat is megkörnyékeztek a csapatból. Mondták, ne szóljunk senkinek, így is lett, csak épp az kürtölte világgá, aki az egészet szervezte. Utána sokan betaláltak. De mindig is tudtam, hogy nem hagyom el a Debrecent. Ezek a megkeresések inkább csak jólestek a lelkünknek.

Pedig amikor elkezdett futballozni az NB I-ben, a DVSC távolról sem számított topcsapatnak, míg a Fradi a Bajnokok Ligájában is szerepelt, miközben évről évre a bajnoki címért harcolt.

Amikor 1991-ben felkerültem a felnőttbe tizenhét évesen, a csapat éppen kiesett az első osztályból. Elsőre nem sikerült visszajutni, csak másodjára. Hiába szerepeltünk jól, és álltunk a harmadik-negyedik helyen, Debrecenben megszoktuk, hogy a kiesés ellen küzdünk, így sosem azt néztük, milyen jó eredményeket érhetünk el, hanem azt, mikor lélegezhetünk fel, hogy már biztosan nem esünk ki. Ebben nőttünk fel, évtizedekig így működött minden a klubnál. A régi stadionban felírták graffitivel a falra, hogy NB I, amikor visszajutottunk, ami nagyjából olyan volt, mintha az lett volna odaírva, hogy bajnokcsapat.

Három év légióskodás után végül visszatért a Lokihoz.

Emlékszem, amikor Utrechtben voltam, 2002 januárjában Sándor Tomi – aki akkor Izraelben játszott – hívott fel. Mondta, hogy van tulajdonos, anyagilag rendben van a klub, és bajnokcsapatot akarnak építeni. Na, ezen jót kacagtam.

Nem hitte el?

Hiába szerepeltünk jól korábban, bajnokságot nyerni teljesen más.

Végül Sándor Tamásnak igaza lett, 2005-ben az első helyen végeztek, amelyet hat bajnoki arany követett.

Fantasztikus időszak vette kezdetét. Volt olyan év, amikor megnyertük az NB I-et, a Magyar Kupát, a Ligakupát és a Szuperkupát is. Emellett szerepeltünk a Bajnokok Ligája és az Európa-liga csoportkörében is.

Aztán jött a Hajduk Split elleni Bajnokok Ligája-selejtező, abban a tudatban, hogy a párharc győztese a következő körben a Manchester Uniteddel csap össze. Itthon 3–0-ra győztünk, kint meg gurítottunk egy ötöst. Óriási volt.

És jött a Manchester United.

A United akkor a világ egyik legerősebb csapata volt Cristiano Ronaldóval, Wayne Rooney-val, Ruud van Nistelrooyjal, Ryan Giggsszel. Szinte felfoghatatlan élmény volt, ahogy az Old Trafford is. Később az Anfielden is játszottunk a Liverpool ellen, akkor már eljutottunk a BL csoportköréig. Dirk Kuyt egyszer csak odajött hozzám, amikor meglátott, és csak annyit kérdezett: „Te még mindig focizol?” Amikor az Utrechtben játszottam, akkoriban kezdte bontogatni a szárnyait. Már akkor látszott rajta, mennyi alázat van benne. Mindent megtanult a futballról, amit csak lehetett.

Ki volt a legkeményebb védő, akivel szemben találta magát?

Rengetegen voltak. A Bundesliga tele volt nagyszerű hátvédekkel, Hollandiában a PSV, az Ajax és a Feyenoord ellen a legjobbakkal kerültem szembe, ahogy a válogatottban is.

Húszévesen mutatkozott be a nemzeti csapatban, ám a Hollandia elleni 7–1-es vereség nem lehetett jó élmény.

A hollandoknak az volt a főpróbájuk a világbajnokság előtt. Elképesztő hangulat fogadott minket Eindhovenben, már akkor elvesztettük a meccset, amikor bementünk a stadionba. Esélyünk sem volt. Nagyon fiatal voltam, máig emlékszem egy jelenetre, ahogy megpróbáltam elcsípni Ronald Koeman egyik labdáját. Tudtam, hova akarja passzolni. Csakhogy nem belsővel tette tovább, hanem rüszttel, én meg a félútig sem jutottam el, amikor a labda már a másik játékosnál volt. Egészen más szintet képviseltek. De sok szép emlékem van a válogatottról, például hatalmas élmény volt az olimpián szerepelni, igaz, a Japán elleni vereség fájó pont, mivel azon a találkozón sokáig vezettünk.

A másik két ellenfél a későbbi győztes Nigéria volt Babangidával, Kanuval, Amokachival, Okochával, Westtel, Amunikével, valamint Brazília, olyan játékosokkal, mint Ronaldo, Dida, Aldair, Bebeto, Rivaldo és Roberto Carlos. Nem rossz névsor egyik oldalon sem.

A válogatottmezemet sosem cseréltem el, mindig megtartottam. Egyetlen kivétel volt. A brazilok elleni meccs után Roberto Carlos odajött hozzám. Akkor már világsztár volt, éppen a Real Madridba igazolt az Internazionaléból. Megkérdezte, cserélünk-e mezt, én meg persze nem mertem mondani neki, hogy szó sem lehet róla, inkább elteszem az enyémet.

Mindig futballista szeretett volna lenni?

Amióta az eszemet tudom. Ez érdekelt leginkább. Anyukámnak az volt a fontos, hogy tanuljak, de engem a labda jobban érdekelt. 

De nem vették észre, úgy tűnik, nem hiányoztam annyira. Amikor anyukám megtudta, nem szidott le, csak annyit mondott, hogy járjak iskolába. Nem fogták fel, mennyit jelent nekem a labdarúgás, csak akkor vették észre, milyen fontos, amikor megkaptam az első szerződésemet. Manapaság már máshogy működik: a szülők megfogják a gyereket, és leviszik edzésre, hátha futballista lesz belőle, mert az munkalehetőség, pénzkereseti lehetőség.

Máshonnan is sokat lógott?

Szó sincs róla. A fegyelem mindig is az erényeim közé tartozott. Voltak zsivány csapattársaim a Lokiban és a válogatottban is, de nem tartoztam közéjük. Nem szöktem ki, nem másztam ki az ablakon, ezekből rendre kimaradtam. Na jó, egyszer mégis kiszöktem.

Nocsak! Mikor?

Nem voltam nagy bulizós sosem, viszont a koncerteket nagyon szeretem a mai napig. Miroslav Beránek volt az edzőnk, Ausztriában edzőtáboroztunk, ahol éppen a Metallica lépett fel, amiről nem maradhattunk le, úgyhogy Sándor Tomival és Kiss Zolival kilógtunk. Utólag azt mondom, fölöslegesen, mert ha szóltunk volna, minden bizonnyal elengednek. Ezt leszámítva mindig fegyelmezett voltam, de bírtam azokat, akik benne voltak a csintalanságban. A válogatottnál Urbán Flóri volt a szobatársam, a meccsek után pedig folyton azt hallgattam, ahogy másokkal beszél telefonon, és éppen szervezi az esti programokat.

Jó viszonyban voltak?

A szárnyai alá vett, bolondozott mindig, nagyon kedveltem. Lehet, hogy nem élt mindig sportszerű életet, de a pályán mindig mindent beleadott, teljesen kihajtotta magát.

Mivel foglalkozott volna, ha nem jön össze a futball?

Rockzenész lennék. A focinak van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy harmincöt-negyven évesen abba kell hagyni, rockzenész viszont lehetnék hetvenéves koromig is. Van egy zenekarunk, a Wyrfarkas, tizenhat éve volt az első koncertünk. Böőr Zolival találtuk ki, aztán amikor elment Törökországba játszani, Sándor Tomi vette át az irányítást.

Gondolom, a dobos személye állandó. Sok a koncert?

Évente néhány alkalommal játszunk közönség előtt, inkább magunknak zenélünk, hobbizenekar vagyunk. A rockzene nagy szerelmem.

Ezek után el tudom képzelni, mekkora élmény lehetett a Tankcsapdával fellépni. Hogy jött az egész?

A Roncsbárban iszogattunk a srácokkal Debrecenben. 

Amikor felkeltem másnap, és kijózanodtam, csak akkor esett le, mire vállalkoztam, de gondoltam, hátha elfelejtették. Megvolt a beállás, mondtam magamban, akkor megúsztam. Erre Lukács Laci odaszólt, hogy akkor nézzük meg a férgeket. Megnéztük, mondták, hogy jó lesz.

Milyen volt a fellépés?

Egy londoni klubban játszottunk, ahol főleg magyarok voltak. Sokan ismertek a futball miatt, de nagyon izgultam.

Jobban, mint mérkőzés előtt?

Sokkal. Más volt, nekem nem az a hazai terep. Utána viszont fantasztikusan éreztem magam.

Mikor dobol Dombi Tibor legközelebb a Tankcsapdában?

Múltkor söröztünk, és felhoztam Fejes Tominak, hogy legközelebb nem helyettesíteném, hanem mi lenne, ha ketten együtt dobolnánk a Főnix Csarnokban. Úgy tűnik, ha megiszom három sört, megjön a bátorságom.

Gyakran fordul elő?

A minap kezembe akadt a BL-füzet, és jót derültem rajta. Mindenkinél ott volt, hogy melyik a kedvenc itala. A többiek írták, hogy narancslé, mellettem meg ott virított, hogy sör, bor, pálinka, kóla. Egyébként nem iszom sokat. Rengeteget futok, és néhány sör után már szétdurran a fejem, úgyhogy nem viszem túlzásba, mert másnap nagyon rosszulesik a futás. Nem is iszom mindennap. De bevallom, a Honvéd elleni győzelmet követően nagyon jólesett elfogyasztani egy sört a hétvégén.

Nagy sikert arattak. A félidőben még kétgólos hátrányban voltak, végül 5–3-ra nyertek, míg előtte döntetlent értek el az MTK ellen.

Nehezen élték meg a játékosok Huszti Szabiék távozását, de mi is így voltunk vele. Aztán szóltak, hogy Jeremiás Gergő veszi át az irányítást ideiglenesen, én meg a pályaedzője leszek. Bár a vezetőség jelezte, az övék a felelősség, rajtunk is óriási volt a nyomás, nagyon izgultunk, de két mérkőzésen négy pontot szereztünk, ami nem olyan rossz eredmény. Most azon dolgozunk, hogy a minap kinevezett Joan Carrillo munkáját a lehető legjobban segítsük.

Dzsudzsák Balázs két góllal és két gólpasszal vette ki a részét a Honvéd elleni sikerből. Korábban csapattársak voltak, most edzőként dolgozik vele. Milyen a közös munka?

Eddig is megvoltak a góljai, gólpasszai, de amióta visszatért Debrecenbe, ez volt az egyik legjobb mérkőzése. Látom rajta a lelkesedést, tüzeli a csapatot, példaértékű a hozzáállása, pedig nincs könnyű helyzetben.

Miért?

Mindenki azt várja tőle, hogy segítsen mindenhol, miközben tőle senki sem kérdezte meg, miben tudunk segíteni neki, miután visszajött a klubhoz. Ráadásul ha rosszul megy a csapatnak, mindig az idősebbeket veszik elő, az elsők között Balázst.

Honnan jött az edzősködés?

Harmincévesen eszembe sem jutott. Öt évvel később már nem zárkóztam el a gondolattól, negyvenévesen pedig pontosan tudtam, hogy nem akarok elszakadni a focitól, és a játékhoz, a pályához ez van a legközelebb. Nem tudnék irodában dolgozni. A futball a mindenem. Amikor a visszavonulás gondolata felsejlett bennem, úgy voltam vele, inkább felakasztom magam. Nem akartam abbahagyni a játékot. Negyvenegy évesen végül búcsút intettem az első csapatnak. Akkor a tulajdonos kitalálta, hogy legyek az NB III-as együttes másodedzője. Olyankor volt, hogy be is álltam, és együtt játszottam Sándor Tomi meg Szatmári Csabi gyerekével. Érdekes volt. Két évig nyomtam így még, aztán szögre akasztottam a stoplist.

Utána három évig az utánpótlásban dolgozott, majd Kondás Elemér a kinevezését követően a felnőttcsapathoz  hívta. Hogy élte meg a kiesést?

Szörnyű volt. Az utolsó hat mérkőzésre álltunk munkába, és bár nem teljesítettünk rosszul, nem tudtuk bent tartani a Lokit. Borzasztó érzés volt, miközben a kieséshez nekünk volt a legkevesebb közünk. Szerencsére az előző idényben sikerült visszajutni.

Említette, hogy nehezen viselte, ahogy egyre közelebb került a visszavonuláshoz. Hogy birkózott meg azzal, hogy egy idő után megkopott védjegyévé vált sebessége?

Idővel lelassultam, de cserébe megtanultam futballozni. Viccet félretéve, egyre kevesebbet kapkodtam, javult a technikám, a beadásaim is jobban sikerültek, már jóval kevesebb labda kötött ki a kapu mögött. Lehet, megkopott a gyorsaságom és nem voltam állandó kezdőjátékos, de csereként mindig hozzá tudtam tenni a játékhoz, és nem jótékonykodásból küldtek a pályára.

Fiatalon nemcsak a gyorsaságával tűnt ki, hanem azzal is, hogy számos tizenegyest, szabadrúgást harcolt ki, az ellenfél játékosai pedig sorra gyűjtötték be a lapokat a szabálytalanságokért. Mennyi volt ezek közül műesés?

Gyakran jöttek ezzel a témával, de ha lett volna VAR abban az időben, sokkal több büntetőt kaptam volna, mint amennyit esetleg el kellett volna venni. Amikor az utolsó bajnokimat játszottam 2014-ben, a Honvédot fogadtuk az új Nagyerdei Stadionban. Az volt az egyetlen mérkőzés, amelyen pályára léptem ott. A Honvéd vezetett 1–0-ra. Csereként beálltam, és nem sokkal a lefújás előtt betörtem a tizenhatoson belülre, egyértelműen buktattak, de Andó-Szabó Sándor játékvezető sípja néma maradt, pedig az alapvonali bíró ott állt, látnia kellett volna (a videón 3.40-nél látható az eset – a szerk.). A kispestiek utána kirúgták a labdát, és megszerezték a második gólt. Ettől függetlenül bajnokok lettünk, de amikor mentünk körbe az új stadionban, a húszezer szurkolótól kaptunk hideget-meleget.

Mi volt a titka?

Manapság külön fejlesztik a gyorsaságot az akadémiákon, így nincs akkora különbség, de régen nem így volt, sokkal nagyobb volt az eltérés a játékosok sebessége között.

Aztán az utolsó pillanatban rátettem egy lapáttal a tempómra, megtoltam a labdát, a hátvédek meg már csak a lábamat találták el.

Ha rövidebb távon már nem is vágtázik, a futás változatlanul lételeme. Hogy jött, hogy maratonit fusson?

Amikor még aktív voltam, néhány nap pihenő után akkor is elkezdtem futni magamtól, amikor szabadságon voltunk, mert hiányzott a mozgás. Aztán abbahagytam a játékot, és Lukács Laci szólt, hogy menjek el velük félmaratont futni. Azóta már túl vagyok nyolc maratonon, még több félmaratonon, és ultratávokat is futok. Tavaly a koronavírus miatt elmaradtak a versenyek, így elkezdtem hetente négyszer tizenöt kilométert futni.

A következő a bostoni maraton lesz?

Tervbe van véve. Legutóbb a budapestit teljesítettem, méghozzá az eddigi legjobb időmmel, három óra huszonkét perccel. Ha ezt lefaragom két perccel, megvan a korosztályom szintideje a bostoni maratonra. Ha nem sikerül, igyekszem megtartani a tempót, várok két évet, és ötvenévesen, másik korosztályt képviselve már beleesem a szintidőbe.

Futballistaként kezdte a pályafutását, most edzősködik. Mellette dobol a saját bandájában, maratonokat fut, legutóbb pedig a televízióval is próbálkozik. Hogyan indult a Tibiék című műsor az Alföld TV-n?

Tisza Tibi ötlete volt, ő találta ki. Egyszer megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá, rávágtam, hogy szívesen eljövök. A műsort Tamás Nándor vezeti, aki egyúttal a zenekarunk énekese, Tisza Tibivel ketten pedig mi vagyunk a társai. Tavasszal kezdtük, azóta lement huszonöt adás, jól működik, nem agyalunk túl semmit. Zenészekkel, sportolókkal beszélgetünk kötetlenül, leginkább sportról. Ez is csak egy hobbi.

A sporttól nem tud elszakadni, másik nagy szenvedélye az NFL. Abba ki rángatta bele?

Fejes Tomi, a Tankcsapda dobosa miatt kezdtem el nézni. Nagy Pittsburgh Steelers-rajongó. Amikor elkezdtem komolyabban érdeklődni az amerikai futball iránt, akkor jutott be veretlenül a döntőbe a New England Patriots; ez 2007-ben volt. Bár a Super Bowlt elvesztette a csapat, elkezdtem nekik szurkolni. Wes Welker volt a kedvencem.

Miért?

Mert az ő pozíciójában, szélső elkapóként tudnám magam elképzelni.

Az NFL is nagy szerelem?

A barátaim minden vasárnap jönnek hozzám meccset nézni, a fantasy footballt is toljuk, az elmúlt egy évtizedben pedig minden évben voltunk kint meccsen, kivéve tavaly, a koronavírus miatt.

Mit szólt ahhoz Patriots-szurkolóként, amikor Tom Brady aláírt a Tampa Bay Buccaneershez?

Rosszulesett. De így voltam vele akkor is, amikor Michael Jordan a Washington Wizardshoz került, vagy most nyáron, amikor Lionel Messi átigazolt a Paris Saint-Germainhez. Nagy csalódások ezek. Nem a játékosokban csalódom, hanem a helyzetben. Messinél jobb játékost nem láttam életemben. Nem vagyok Messi-rajongó vagy Barcelona-szurkoló, de azt vártam, hogy onnan vonul vissza. Bíztam benne.

Ahogy Dombi Tibor Debrecenből?

Valahogy úgy.

(Borítókép: Dombi Tibor 2012. szeptember 29-én. Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI / MTVA)