Judit, Xénia
19 °C
34 °C

Eb-őrület a Vajdahunyad vára árnyékában

image 6483442
2021.06.15. 20:15
Az Európa-bajnokság közösségi élménye akkor is élvezhető, ha nem jutott belépőhöz az ember a Puskás Arénába, a Magyarország–Portugália mérkőzésre. Csak be kell jutni a városligeti Műjégpályára – nem könnyű –, és ott tizenegyezred magával szurkolhat az ember.

Piros mezben, ötös számmal a hátán Ádi áll előttem a millenniumi földalatti utolsó kocsijában. Mármint Nagy Ádi. Igaz, hogy kissé duci, de mégiscsak Ádi ő, bár nem a magyar labdarúgó-válogatott védekező középpályása, csak az ő mezét viselő fiatalember, aki természetesen a városligeti Műjégpályára igyekszik többezred magával, a város legnagyobb szurkolói zónájába, a Magyarország–Portugália Európa-bajnoki csoportmérkőzést megtekinteni.

Ha már nem sikerült jegyhez jutnia, akkor legalább baráti társaságban, hamisítatlan meccshangulatban szurkolni Marco Rossi tizenegyének.

Ahogy feljövünk a föld alól, óriási tömeg fogad, az egykori jugoszláv nagykövetségnél áll a sor vége, nem lesz egyszerű bejutni a Műjégpályára, ami természetesen ilyenkor, a kánikulában csontszáraz. Nem úgy a legalább tizenötezer szurkoló torka, a hangulat, már odakint pokoli, odabent pedig még inkább.

Az oltási igazolvány kötelező, akinek nincs, az a jégpályát átívelő hídról nézi a kivetítőt. 

Az első negyedórában 70 százalékban a portugáloknál van a labda, a közönség már azt is megtapsolja, ha bedobáshoz jutunk. De igazából nem is számíthattunk másra, négy döntetlen, kilenc vereség a mérleg a mi szempontunkból, eddig még egyszer sem sikerült legyőznünk az ibériai csapatot, hazai pályán mindháromszor kikaptunk. Talán majd most megtörik a jég. Azért nekünk is van egy büszkeségre okot adó statisztikánk, tizenegy meccse veretlen a magyar válogatott. Marco Rossi mérlege válogatottunk élén 29 meccs, 15 győzelem, 5 döntetlen, 9 vereség. Az olasz mestert csaknem napra pontosan három éve nevezték ki nemzeti együttesünk élére. 

A futball csodálatos dolog, ezt a sportágat arra találták ki, hogy rúgjuk fel a papírformát. 

A 27. percig néma csendben figyeli a tömeg a történéseket, akkor Ronaldo indításával Bernardo Silva kiugrik, Willi Orbán szereli – egy végtelen másodpercig mindenki azt figyeli, hogy sípol-e a bíró –, és amikor a sporti továbbot int, hatalmas tapsvihar üdvözli a jelenetet. 

Az újabb viharos tapsra a 37. percig kell várni, akkor Sallai szabadrúgását csúsztatja kapura Szalai Ádám, de Rui Patricio véd. Aztán Ruben Dias sárgáját is megtapsoljuk – mert a tudósító is bekapcsolódik, végtére is magyar... Feljön a magyar válogatott, és ezzel párhuzamosan a jégpálya közönségének hangulata is felforrósodik. Persze a taps nemcsak a magyar helyzetnek szól, hanem Gulácsi hatalmas védésének is a 40. percben. A 44. percben felhördül a publikum, Ronaldo 6 méterről fölé bombázza a labdát, szinte hallható a dördülés, ahogy a kő legurul a kollektív szívünkről. 

Mit mondjak, a lehető legjobbkor jön a szünet...

Odakint egyre hosszabb a sor, állítólag tizenegyezer ember a szurkolói zóna befogadó képessége, és csak akkor engednek be új nézőt, ha valaki kimegy. Eddig még senki sem ment ki, de ahogy elnézem, nem is fog.

Gulácsi újabb nagy védését – Pepe fejesét menti – megint taps köszönti, majd Sallai lövését is – végre mi is veszélyeztetünk! Előttem egy operatőr srác dolgozik bőszen, most hátrafordul a kamera mögül – tátva marad a szám a döbbenettől, Bernardo Silva szakasztott mása néz rám két lépésről! Jó napom van, előbb Nagy Ádámmal találkoztam a földalattin, most a Manchester United sztárjával a műjégen. 

A remekül játszó Schäfer elfáradt, Nego váltja, dörgő tapsvihart kap a 22 éves srác itt, a Vajdahunyad vára árnyékában. És ami az utolsó negyedórában történik, az valami olyasmi, amitől dörzsölni kezdi tizenegyezer ember a szemét: támad a magyar válogatott! Van ugyan egy penalty check, de Fiola kezezésgyanús mozdulatát szerencsére nem minősíti tizenegyesnek a VAR-személyzet, mehet tovább a játék, hatalmasat lélegzik a tömeg. 

Fel.

Aztán beszorulunk, Hajdú B.-vel együtt számoljuk visszafelé a másodperceket. 

Aztán Schön kiugrik, és a rövid sarokra tartó lövését Rui Patrício benyeli, égszakadás, földindulás a Városligetben, de mi van?! Cakir lest jelez, jogosan, de hát itthon, Pesten miért nem lehet elengedni egy icipici lest?!

Sajnos, nem.

Már csak nyolc perc van hátra, ezt ki kell húzni, ha beszakad a jég, akkor is! 

De nem sikerül. A 84. percben kétszer is megpattan a labda, előbb Szalai Attilán, aztán Willi Orbánon, és védhetetlenül becsorog a jobb sarokba. Majd Fiola összehoz egy tizenegyest, Ronaldo berúgja – miközben a rúgáshoz készülődik, az előttem álló ősz férfi mindkét középső ujját az ég felé emeli, és nem a portugál csatár iránti tisztelet jeléül –, majd olyan füttykoncertet kap, mint még életében sohasem. Ha valamikor nem lett volna helye a szokásos, teátrális gólörömének, akkor az most volt – de az Európa-bajnokságok története legeredményesebb gólszerzőjének, a tízgólos Ronaldónak sohasem voltak efféle skrupulusai. Felugrik, csinál egy piruettet, terpeszbe érkezik a földre...

Hajú B. kis híján zokog, mellettem néhány lány nem csak kis híján, akkor meg még inkább, amikor az utolsó percben Ronaldo rúg még egy gólt, Gulácsit is kicselezve.

0-3 a vége, látszólag sima vereség, az emberek elindulnak hazafelé, van rá egy jelentősebb összegű fogadásom, hogy nem mindenki megy haza rögtön, útba ejt egy-két kocsmát.

Van mit sörbe-borba fojtani...

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)