Sörbe fojtottuk bánatunkat Cruyffék veresége után

Bolondultunk az Ajaxért és úgy általában a holland futballért, ahogy körülbelül minden 18-19 éves fiú Magyarországon és úgy általában Európában, leszámítva persze az NSZK-t és az NDK-t. (Akkor még két Németország volt…)

Fejből fújtuk az 1972-es BEK-győztes Ajax összeállítását, szerintem ez volt a legerősebb a három közül – merthogy ’71-ben és ’73-ban is elnyerték az amszterdamiak a trófeát, utóbbi esetben annyit változott a csapat, hogy a kiöregedő Sjaak Swart helyére a fiatal Johnny Rep került, és ’72-ben meg ’73-ban már nem az „alapító atya”, azaz Rinus Michels volt az edző, hanem Kovács István, a temesvári születésű, de 1995 óta Kolozsvárban, a Házsongárdi temetőben nyugvó zseni.

Akárhogy is, Kovács megszolgálta a fizetését, hiszen két BEK-et nyert csodacsapatával, pedig nem volt könnyű helyzetben: a nagy Michels örökségét kellett átvennie.

A dörzsölt erdélyi szakember úgy nyitott, hogy amikor a kivétel nélkül vállig érő frizurát viselő Cruyffék provokatív módon megkérdezték Kovácsot, hogy tetszik a hajviseletük, a tréner így felelt.

Engem edzőnek szerződtettek, nem fodrásznak.

Ezzel az első csatát megnyerte, majd a másodikat is. Az örökösen nyafogó és közismerten pénzéhes Cruyff egy Feyenoord elleni rangadó előtt fájlalta a térdét, és azt mondta, valószínűleg nem tud játszani. Erre Kovács letérdelt csapatkapitánya elé, elővett a tárcájából egy ezerguldenest, és elkezdte dörzsölni vele a fájó ízületet. „Még mindig fáj?” – kérdezte. Cruyff elmosolyodott, és így felelt: „Már nem annyira…”

De nem Kovácsról szól ez az írás, még csak nem is kizárólag a hollandokról, hanem az én ’74-es vb-mről. Az olvasó talán nem hiszi el, hogy én most fejből írom le ezeket az összeállításokat, de esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem puskáztam. Tehát:

Vagy:

A két kedvenc csapatom, mármint a holland mellett, a lengyel és az argentin volt. Nem tudom, miért, de így alakult, és az összeállításokat a mai napig fejből citálom, miközben a jelenlegi Újpestből vagy a Honvédból egyetlen játékost se tudnék említeni.

Ja és persze nyomom a holland válogatottét is:

A hollandokat természetesen Michels dirigálta – bár a cseh Frantisek Fadrhonc juttatta ki a válogatottat a vb-re, a rajt előtt a Tábornokot kérték fel szövetségi kapitánynak, Fadrhonc pedig maradt másodedzőnek –, és a csapat magával ragadta az egész világot. A totális futballt imádtuk, az egész 4/D őrjöngött – a József Attilába jártunk, akkor érettségiztünk, és a katonaság előtti utolsó szabad nyarunkat maximálisan ki akartuk élvezni. A felvételi már a zsebünkben volt, és valamennyien odavoltunk a futballért.

Az eredmények pedig jöttek futószalagon. 2–0 Uruguay ellen, tévedésből becsúszott egy 0–0, amikor Svédország volt az ellenfél, majd 4–1-re legyalultuk a bolgárokat. Akkor már mindannyian többes szám első személyben beszéltünk Cruyffékről, pláne akkor, amikor a második körben vágtak egy négyest a különben szintén nagyszerű Argentínának, kettőt-kettőt a keletnémeteknek és a braziloknak. Különösen azt imádtam, ahogy Zé Mariáék estek-keltek, csúsztak-másztak, futkároztak, mint pók a falon, a híres brazil technikát meg történetesen a hollandoknál lehetett tetten érni. Luis Pereirát ki is állították egy durva belépő után, következhetett a németek elleni döntő, ahová 14–1-es gólkülönbséggel sétáltak be a hollandok. (Azt az egy gólt se ellenfél rúgta, Krol öngólt vétett a bolgárok ellen.)

A döntőre testületileg bevonultunk az egyik osztálytársunk, Hajdú Andrisék nappalijába sörökkel felfegyverkezve, ott néztük a várva várt meccset a nagyképernyős tévén. (Akkor már volt nálunk színes tévé, Andriséké természetesen az volt...)

Hogy ki drukkolt Beckenbaueréknek? Lehet tippelni. (Aki azt mondta, senki, az nyert.)

A holland–német összecsapás valójában háború volt még akkoriban, nem telt el olyan sok év a német megszállás óta, hogy a sebek behegedtek volna. 

Ilyen előzmények után kezdődött a döntő, amely a magyarok 1954-es veresége után a második legigazságtalanabb eredményt hozta a világbajnokságok történetében.

És mindkétszer a németek voltak az igazságtalanság haszonélvezői…

A végeredmény már történelem, 2–1-re győztek a (nyugat)németek, dacára annak, hogy Cruyff már az első percben átment a védelmükön, mint kés a vajon, és Vogts csak felvágni tudta a zseniális 14-est. A tizenegyest pedig Neeskens bebombázta, 1–0 ide! (Többes szám első személy, ugye...)

Aztán a 25. percben Hölzenbein feldobta magát a holland tizenhatoson belül, a bíró megette a trükköt, ez is büntető, és a maoista Breitner egalizált. Sőt még szünet előtt Gerd Müller belőtte a második német gólt – ez teljesen szabályos volt –, mi pedig már a sokadik sörünket nyitottuk ki bánatunkban.

A második félidő egy merő narancsos áradat volt a müncheni Olympiastadionban, újabb és újabb hullámokban hömpölyögtek a holland rohamok. Van Hanegem fejesét máig nem tudom, hogy fogta meg Sepp Maier. És amikor Cruyff szögletét Neeskens teljes lendületből, kapásból, elemi erővel rábikázta 8 méterről, na, az hogy tudott elakadni Maierben?!

De elakadt…

Mi pedig bánatunkban annak rendje s módja szerint leittuk magunkat a sárga földig, ahogy egy frissen érettségizett, papíron már egyetemista, bevonulás előtt álló nagykamaszhoz illik.

(Borítókép: Franz Beckenbauer [b], Johann Cruyff [k] és Sepp Maier német kapus. Fotó: PA Images / Getty Images)