Szoboszlai Dominik történelmi meccset játszott, ilyenben többé soha nem lesz része

Egy falatka történelem. Egy vissza nem térő alkalom... Igaz, kétszer kellett elutazni érte Nagy-Britanniába. 

Az azért világszinten is ritka, hogy egy futballszurkoló a kedvenc törzshelyén hangol – esetünkben a King Harry bárban –, megissza az egy-két-három korsó sörét, majd tíz perc alatt átgyalogol csapata idegenbeli bajnokijára. Noha a belvárosban fényes nappal még kifejezetten jól megfértek egymás mellett a Liverpool és az Everton drukkerei, kora estére előkerültek az indulatok is. Utóbbit mondjuk előre jelezte az a temérdek rendőr is, akit utcára vezényeltek a Stanley-park környékén. 

Szerdán lejátszották az angol élvonal történetének utolsó Mersey-parti rangadóját az Everton több mint 130 éves otthonában, a Goodison Parkban. A találkozót eredetileg decemberben rendezték volna, de a Darragh-ciklon akár 150 kilométer per órát is meghaladó széllökéseitől tartva az utolsó pillanatban végül elhalasztották. Noha a kékek számára még mindig odébb a végső búcsú – majd a szezon 37. fordulójában, a május 17-18-ai hétvégén a Southampton ellen találkozóval jön el a létesítmény utolsó tétmérkőzésének pillanata (melyre már most horrorisztikus, átszámolva több mint 300 ezer forintos áron lehet a legolcsóbban belépőket találni a másodpiacon), így is különleges élménynek ígérkezett a Liverpool elleni derbi.

Míg a városi riválist irányító Fenway Sports Group 2015-ben úgy döntött, inkább az Anfieldet igyekszik modernizálni és bővíteni, addig az Evertonnál teljesen más úton indultak el. Még a kettővel ezelőtti tulajdonosi kör vezetése alatt kezdődött el a Bamley-Moore egykori dokkjában az új aréna építése. Noha az átadás céldátumát többször is módosítani kellett, mostanra már az utolsó simításokat végzik a 2028-as labdarúgó Európa-bajnokság mérkőzéseinek is otthont adó stadionban. Ezzel párhuzamosan a Goodison Park sorsa is megpecsételődött: a 2024–2025-ös Premier League-szezont követően bontás vár a patinás létesítményre. A helyén, megannyi egykori angol stadionhoz – a teljesség igénye nélkül, a Highburyhez, az Upton Parkhoz, vagy a Maine Roadhoz – hasonlóan lakópark épül majd.

Az Everton új otthona másfélszer nagyobb befogadóképességgel bír majd. Míg a búcsúzó arénába hivatalosan 39 572 főnek adhatnak el jegyet, addig a Bamley-Moore-i dokkba mintegy 55 ezer néző is kilátogathat majd egy telt házas rangadóra. A létesítményt ráadásul német mintára – az Anligában jellemzőnél meredekebb lelátókkal – tervezték meg. Azt remélik, sokkalta katlanhangulatú lesz, és még a nézőtér legfelső soraiból is sokkal közelebb érezhetik majd magukat a drukkerek a pályához.

A magyar válogatott csapatkapitánya, Szoboszlai Dominik liverpooli szerződtetése óta már nem először fordultam meg a Beatles városában, s még csak azt sem mondhatom, hogy ne kalandoztam volna keresztül a két stadiont elválasztó – már emlegetett – Stanley-parkon. Az Anfield gyalog alig öt-hat percre, kevesebb mint 1000 méterre van a Goodison Parktól. Ezt az utat járhattam végig kétszer is a meccs előtt: előbb még nappali körülmények között, majd a Pool-drukkerek egy csoportját kísérve a ránk sötétedő, felhős égbolt alatt, közvetlenül a meccsre sietve. No de ez volt az első alkalom, hogy a városban a kékek hazai mérkőzését rendezték, nem a vörösökét. Ennek megfelelően pedig már napközben is sokkal színesebb volt a látkép az utcákon: rengeteg Everton-szurkoló „került elő”, a hűvös, szerda reggeli időjárásnak megfelelően az idősebb liverpooli csapat címerével díszített melegítőben, kabátban vagy épp esernyővel.

Hátam mögött hagyva a ligetet és az Everton stadionjához közeli dísztavat, a Goodison Roadon sétálva pillanatok alatt lesújt a felismerés, miért nem a városi rivális által járt út mellett döntöttek az Evertonnál. A szűk utcák mentén a stadion fő lelátója lényegében összenőtt a környező házakkal. Kis túlzással, ha az ember nem nézne kicsit felfelé, úgy sétálhatna el a stadion oldalában, hogy észre sem veszi a létesítményt.

Persze a klubnál is igyekeznek – igyekeztek – feltűnővé tenni azt: három irányból is színes, a csapat legendáit és legendás pillanatait idéző molinó borítja a homlokzatot. Alex Young, Dave Hickson, Bob Latchford, vagy épp az Everton részéről a derbiken legtöbb találatot jegyző (19) Dixie Dean képmása köszön vissza egy-egy ikonikus ünneplést megörökítő pillanattal.

Meccs előtt két órával azért annyiból más az élmény, hogy a lakóházak sorából kibukkanó kocsmákból ki-be cirkáló, aztán sokszor a főlelátó oldalában meghúzódó drukkerek szinte egy az egyben el is foglalják a 8-10 méternél nem szélesebb úttestet, amit ilyenkor teljesen le is zárnak az autós forgalom elől. A Winslow fogadó alsó szintjén kialakított The Peoples Pubban 5-6 fontnál indul a sörkínálat. Tipikus angol sportkocsma, csapon vagy húsz féle sörrel, mellette megannyi röviditallal, tévékkel, és hatalmas, bár ilyenkor így sem elégséges helykínálattal. S valahogy úgy adja ki a lépés, hogy a két oldalán rögvest ott egy kioszk vagy talponálló büfé. Három és fél fontért a Blue Dragon hamburgere az ár-érték bajnok, kígyózik is érte a sor. De a helyiek elmondása szerint érdemes még 50-60 métert lejjebb menni, a környék legjobb burgeréért. Utóbbit a Lukács evangélistáról elnevezett, a stadion két lelátója közé ékelődött evangélikus templommal szemben, a Food Republic nevű, tíz négyzetméternél nem nagyobb gyorsétteremben lehet kapni. Mivel a klasszikus, kitelepülős, utánfutókból, átalakított lakóautókból árusított ételek kevésbé tűntek bizalomgerjesztőnek, miközben az áruk is borsosabb – félig még nyers, félig inkább csak főtt, de olajtól mégis tocsogó hasáb ágyaz meg a 8,5 fontos, fish and chipsnél az esztétikáját illetően sem túl vonzó, sem túl nagy bundás halfalatkáknak –, meg egyébként is arra visz az út a szektorom bejárata felé, a legjobbnak titulált sajtburger lett az én meccsfelvezető kajám is. Nagy-Britanniához képest ötből tényleg meg is érdemel négy és fél pontot – árát tekintve ugyanennyi fontot. 

Ahogyan Szent Lukács temploma is bizonyítja (ahova meccs előtt is tucatjával tértek be a drukkerek, alighanem egy imára a pontszerzés reményében), négy irányból három felé nehezen lehetett volna bármiféle lelátóbővítést elképzelni itt a környező épületek bontása nélkül. Az egyetlen szeglet, ahol talán még akadt volna hely ehhez a Stanley-park felőli vég. Ott néhány parkoló, a sporttelep díszes kapuja, és a már emlegetett Dean szobra kapott helyet.

Ez már nem is fog megváltozni. 

Sokak számára meglepő lehet, és mai fejjel nézve tényleg szokatlan helyzetnek tűnik: volt időszak, amikor az Everton volt a város elsőszámú csapata, és nem a 19-szeres angol bajnok Liverpool. Kicsit leegyszerűsítve a dolgokat még azt is mondhatjuk, az 1878-ban alapított kékek nélkül sohasem született volna meg a hatvanas évektől egyértelműen az idősebb „testvér” fejére nőtt vörös mezes csapat. Történt ugyanis, hogy az eredetileg az Anfield Roadon futballozó – az angol Labdarúgóliga 1888-as alapítói közé tartozó – Everton elnöksége bérleti vitába keveredett, ezért aztán nyolc évnyi használatot követően kiköltözött onnan az 1892 augusztusában megnyíló, akkor még csak 3000 néző befogadására alkalmas Goodison Parkba.

Ekkor vált ki a kék-fehér együttesből néhány tag és alapított az egykori főbérlő, John Houlding vezérletével új csapatot. 1892 márciusában az eredeti stadiontól néhány sarokra található Anfield Road 73. alatt – ahol ma hatalmas falfestmény idézi a pillanatot – született meg az LFC. S ezzel az angol klubfutball egyik legpatinásabb városi rivalizálása.

A két gárda az élvonalban a szerda esti meccset megelőzően 210-szer, ezek közül a Premier League 1992 óta íródó történelmében 64-szer, összességében pedig – FA-kupát, Ligakupát, szuperkupa-mérkőzéseket is számolva 244-szer csapott össze egymással. A Goodison Parkban a szerdai volt a 120. találkozójuk, és drámaibban nem is alakulhatott volna az örökmérleg: 38 döntetlen mellett 41-41 győzelem állt a két rivális neve mellett. Azaz az utolsó itt rendezett derbivel dőlhetett volna el, ki búcsúzhat több sikerrel a létesítménytől...

A sors azonban ennél nagyobb mókamester. 

A párharc nézőcsúcsait kivétel nélkül az Everton pályaválasztása mellett lejátszott meccsek hozták – a harmincastól a hatvanas évekig a stadion befogadóképessége jóval nagyobb volt, mint napjainkban –, így a tíz leglátogatottabb meccs mindegyike itt történt. A trend a 90-es években fordult át, mikor a stadion átépítése mellett több új biztonsági szabály, többek között az állószektorok megszüntetése lépett életbe. A mostani 39 250 fős nézőszám ugyan technikai telt házat jelentett, a toplista közelébe sem lehetett férni már vele. 

Noha a 2010 októbere óta lejátszott negyvenegy városi rangadójából csupán kettőt nyert meg együttesük, az Everton-drukkerek lelkesedésén mit sem fogott az elmúlt 15 év gyengécske derbi-mérlege. Főleg úgy nem, hogy a legutóbbi hazai meccsüket a Liverpool ellen – 2024. április 24-én – sikerült 2–0-ra megnyerniük. Ez, no meg az elmúlt negyed évszázad legsikeresebb edzője, David Moyes visszatérése táplálta a kékek optimizmusát. Tény, a rutinos skót szakember irányításával a derbit megelőző legutóbbi három bajnokiját kivétel nélkül megnyerte a gárda, míg az eredeti decemberi időpontban – még Sean Dyche vezérletével – legutóbbi hat bajnokiján csupán egy győzelemmel fogadta volna az akkor is, most is listavezető Liverpoolt. Egy döntetlenre – ki tudja, hány sör után – mindenképpen jónak tartották magukat a vendéglátó szimpatizánsai. 

A belül is ízig-vérig retró hangulatot árasztó stadionba lépve aztán hamar beláttam, nem is kell ahhoz nagyon ittasnak lenni, hogy a helyiek hinni tudjanak az Everton pontszerzésében. A szűkös beléptető kapun túl nyoma sem volt az egy nappal korábban, a Manchester City és a Real Madrid Bajnokok Ligája-meccsén tapasztalt ultramodern berendezéseknek: robotok által csapolt sörnek, LED-csíkokkal megjelölt mellékhelységeknek és büféknek. Itt a nyers beton mellett a kissé kopottas reklámtábláké, a lelátó külső részére lépve pedig a fa deszkáké – ezek alkották a széksorokat az egyébként lejtős vasbetonszerkezet felett – volt a főszerep. A városban tapasztalt, szinte baráti évődést kifejezetten harcias, a vörösökkel ellenséges miliő váltotta a kezdőrúgás közeledtével. Olyan, amiről kívülállóként simán elhiszi az ember, hogy a legharcedzettebb profik lábát is képes remegésre bírni. Ezúttal a válogatott szidalmak – az a körülbelül három káromkodás, ami az angol nyelvvel kapcsolatban mindenkinek eszébe juthat – a szezonban 23 bajnokin 21 gólnál és 13 gólpassznál járó Mohamed Szalah lábremegését voltak hivatottak előidézni. 

Az Everton-drukkerek eddig számomra ismeretlen fanatizmusát tapasztalhattam meg csaknem első kézből, hiszen a hetvenes évek legelején a klubbal játékosként, a nyolcvanasban edzőként bajnoki címet nyert Howard Kendallról elnevezett lelátórész szélén, közvetlenül a helyi keménymag mellett foglalhattam el a helyemet. Noha alapesetben a hasonló futballtúrákon törekszem arra, hogy ne keveredjek a legfanatikusabb drukkerek közé, oda ahol énekelni, tapsolni, ugrálni illik a 90 perc jelentős részében, ezúttal annak is örülni kellett, hogy valamilyen úton-módon egyáltalán sikerült felhajtani egy valóban a stadionba szóló belépőt. Óriási megkönnyebbülés volt, mikor kezdés előtt egy óra tíz perccel a telefonomra letöltött digitális jegy valóban működésbe hozta a beléptető kaput, a kissé szűkös, és annál is kopottasabb szürke forgókapu a stadion belső részére lendített. 

Noha a mérkőzésen hamar előnybe került a házigazda, így sem úsztam meg kellemetlen pillanatok nélkül. Körülbelül annyira lógtam ki a tudatosan ebbe a szektorba jegyet váltó nézők közül, mint Újpest szurkoló lóghat ki lila-fehér sállal a nyakában a ferencvárosi B-középből. A helyzetre pedig csak ideiglenesen jelentett megoldást, hogy elmeséltem, a különleges futballmeccsek iránt lelkesedő magyar sportújságíró vagyok. Pechemre többeknek is leesett, hogy a Liverpool nyolcasa ugyancsak magyar...

Egy másik Everton-szurkoló sietett a segítségemre, akiről csakhamar kiderült, tinédzserként a szüleivel többször is megfordult Budapesten, illetve a Balatonnál. Más kérdés, hogy arra a kérdésre már neki nem volt válasza, miért épp Magyarországot szemeli ki egy Liverpool-környéki család nyaralása célpontjául a 2000-es évek elején... 

A meccs folytatása aztán úgy hozta, kevésbé legyen beszédes kedvében aktuális megmentőm is. A 16. percben Alexis Mac Allister góljával egyenlített a vendégcsapat, majd az igencsak brusztolósra sikerült második félidő közepén Szalah kipattanóból lőtt találatával a vezetést is megszerezte a listavezető. Ekkor már egy, a többség ízlésénél valamivel többet fotózó és videózó magyar futballturistánál komolyabb gondjai is volt a hazai drukkereknek. Akik többször is kifejezetten véres szájú megjegyzések kíséretében vették tudomásul, hogy sem Mac Allistert, sem Curtis Jonest nem akarja kiállítani a játékvezető egy-egy általuk elég egyértelműen piros lapot érőnek látott szabálytalanság után. Jött a hosszabbítás, és az első félidőben szerzett „barátaim” többsége már el is tűnt a lelátóról, amikor az ötpercesnek tervezett ráadás nyolcadik minutumában James Tarkowski kilőtte a bal felsőt. 

Szavakkal nehezen leírható, micsoda tombolás vette kezdetét, a pályát néhány pillanatra – retró stadionhoz retró jelenetek jeligére – ellepték a drukkerek, akiket úgy kellett visszaterelni a helyükre. Az ünneplésnek ugyan fél percen belül véget vetett az óriáskijelzőn megjelenő, videóbírói vizsgálatról szóló kiírás, ám rövidesen folytatódhatott a fieszta. A jó két percig tartó videózás után a játékvezető a kezdőkör közepére mutatott – jelezve, ér a gól, amit így újfent megünnepelhetett a publikum. A 101. percben elvégzett középkezdés után már nem sok dologra volt idő – legalábbis játékidőn innen. Mert a lefújás után azért akadt még kirobbanó feszültség dögivel: tömegjelenet, és játékon kívüli piros lap az egymás torkának ugró Abdoulaye Doucourénak és Jonesnak, valamint a végjáték miatt a kelleténél jóval paprikásabban a játékvezetőkhöz libbenő liverpooli szakvezetőnek, Arne Slotnak. 

Utóbbi kiállításával a publikum nagy része azonban már nem törődött. Helyette az Everton kispadján ülő, a találkozó alatt többször szintén kifejezetten hevesen gesztikuláló Moyes éltetésébe fogott. 

Győzelemmel felérő pontmentés lett tehát a 245. Mersey-parti-derbi vége vége, ami egyúttal azt is jelenti, a Goodison Park történetében lejátszott hivatalos derbik örökmérlege is maradt eldöntetlen: 41-41 siker mellé 39 iksz született meg szerda este. Ha a búcsú miatt nem lett volna önmagában is elég emlékezetes, hát az utolsó percek miatt is még sokáig emlegetett meccs kerekedett belőle. Amit nem mellékesen Szoboszlai is végigjátszott. 

A két csapat először 1894-ben találkozott egymással, a helyszín akkor is a Goodison Park volt, és az Everton – akkor még nagy testvérként – 3–0-ra győzött a krónikák szerint 44 ezer néző előtt rendezett derbin. A városi rangadó 131 évvel később egy több mint drámai 2–2-vel köszönt el a helyszíntől.

Megérte elutazni érte.

Megérte elutazni érte kétszer is. 

LABDARÚGÁS
ANGOL PREMIER LEAGUE, 15. FORDULÓ, PÓTOLT MÉRKŐZÉS

• Everton–Liverpool 2–2 (Beto 11., Tarkowski 98., ill. Mac Allister 16., Szalah 73.)

(Borítókép: A vendég Liverpool FC játékosai a Mersey-parti derbi után, középen Szoboszlai Dominik fogja a fejét. Fotó: Alex Pantling/Getty Images)