Eufrozina, Kende
11 °C
26 °C

Hamis papírokkal repülő pilóták okozták a sport egyik legnagyobb katasztrófáját

000 DV1035444
2021.09.07. 14:08
Talán nincs olyan hokikedvelő ember a világon, aki boldogan, mosolyogva emlékezne vissza arra, ami a 2011-es offszezont jellemezte. Még azok sem, akiknek a kedvenc csapata bajnok lett valamilyen ligában. Ezt az időszakot ugyanis borzalmas szörnyűségek árnyékolták be, amelyek közül sorrendben az utolsó pontosan tíz évvel ezelőtt történt, és ami után nemcsak a jégkorongos társadalom, hanem a fél világ feketébe borult.

2011. május 13-án az NHL korábbi nehézfiúja, Derek Boogaard vesztette életét, miután halálos dózisban fogyasztott egyszerre alkoholt és bivalyerős fájdalomcsillapítókat, amelyeket az agyrázkódás tüneteinek enyhítésére szedett. Augusztus 15-én a Winnipeg Jets újdonsült centere, az évek óta depresszióval küzdő Rick Rypien vetett véget az életének saját kezével, tizenhat nappal később a frissen visszavonult Wade Belak követett el öngyilkosságot. Boogaard 29, Rypien 27, Belak 35 éves volt. A gyásszal teli heteknek és hónapoknak azonban még nem volt vége.

Szeptember 7-én érkezett a minden addiginál nagyobb ütés, egy olyan tragédia, amelyhez fogható – szerencsére – nem sokszor rázta meg a világot.

Az orosz bázisú KHL-ben (Kontinentális JégkorongLiga) érdekelt Lokomotyiv Jaroszlavl gépe helyi idő szerint délután négy óra, közvetlenül a felszállás után nekiütközött egy reptéri adótoronynak, aminek következtében a Tunosonka–Volga-torkolatba és a környékére zuhant.

A balesetet a repülőn tartózkodó 45 főből egy (eredetileg kettő) élte túl.

A csapat reményekkel tele indult el Minszkbe, az új szezon első összecsapására. A KHL legelső kiírásában (2008–09) döntőzött, majd kétszer a főcsoportdöntőig jutott el a Loko, 2011 nyarán pedig jelentősen megerősítették az amúgy sem gyenge keretet. 

Stefan Liv személyében olimpiai és világbajnok kapus érkezett, a védelmet két tapasztalt ex-NHL-es veteránnal, Ruszlan Szalejjel és a vasember Karlis Skrastinsszal turbózták fel, a világbajnok center, Jan Marek pedig két évvel korábban még a bajnokság gólkirálya volt.

És akkor még ott voltak olyan kiválóságok, mint a szintén világbajnok Karel Rachunek (akit újonnan kineveztek csapatkapitánynak) és Josef Vasicek, a vb-ezüstérmes helyi példakép, Ivan Tkacsenko (aki egy nappal korábban tudta meg, hogy felesége várandós, és aki közvetlenül a beszállás előtt 16 000 dollárt adományozott egy műtétre váró fiatal lánynak, akivel sosem találkozott), valamint a legnagyobb név, a háromszoros NHL All-Star és a 2010-es vancouveri téli olimpia pontkirálya, a szlovák Pavol Demitra.

Az edzői stábot is komoly múlttal rendelkező szakemberek alkották. Brad McCrimmon játékosként 1222 meccset játszott az NHL-ben, majd több együttesnél is megfordult segédedzőként. Munkáját szintén egykori NHL-es veteránok segítették volna: Igor Koroljov, aki a tragédia előtt egy nappal töltötte be 41. életévét, valamint legjobb barátja és esküvői tanúja, Alekszandr Karpovcev.

A cél tehát egyértelmű volt: magasba emelni a Gagarin-kupát 2012 tavaszán.

A Yak-Service vállalat Jak–42D típusú chartergépe ment értük a nyugat-oroszországi városba, hogy aztán mintegy két óra alatt átszállítsa őket Minszkbe. A majdnem teljes stábon kívül (a kapusedző, Jorma Valtonen otthon maradt) négy junior is a felnőttcsapattal tartott, még olyanok is, akikről lehetett tudni, hogy nem lépnek majd jégre, de szerették volna szokni a légkört, és persze a nagyokkal történő közös edzés is a fejlődésüket szolgálta.

A becsekkolás és a beszállás rendben zajlott, a rengeteg csomag és felszerelés gond nélkül felkerült a fedélzetre. A pilóta, Andrej Szolomencev, az első tiszt, Igor Zsivjelov, valamint a fedélzeti mérnök, Vlagyimir Matyusin végigvették a szokásos checklistet, majd a repülő kigurult az ötös számú kifutópályára, amely háromezer méter hosszú, azaz több mint a kétszerese annak, ami egy Jak–42-nek kell a felszálláshoz. Miután megkapták az engedélyt, felgyorsítottak, de hiába érték el a kellő sebességet (210 km/h), és hiába állították a szárnyakat is a megfelelő szögbe, a gép nem akart elemelkedni. A tempójuk egyre nőtt, az orr-részt viszont valami továbbra is a felszínhez szorította. 

Mintegy négyszáz méterrel a pálya után sikerült végre elszakadni a talajtól, de az ekkor már instabil Jak túl nagy szögben kezdett emelkedni, átesett, majd kissé balra dőlve letarolta az adótornyot, a bal szárnyával felszántotta a földet, a becsapódás előtt pedig a tetejére fordult, és azonnal lángokba borult.

Elsőként két, a Volgán járőröző vízi rendőr ért a helyszínre, akik meglátták a vízben álló, égő felsőtesttel üvöltő Alekszandr Galimovot, a csapat szélsőjét, akit mindenki imádott, hiszen Jaroszlavlban született, és soha nem játszott máshol. Nyolcvan százalékban összeégett a teste, a rendőrök pedig csak akkor ismerték fel, amikor a segítségért kiáltó játékos annyit még ki tudott mondani, hogy

Testvéreim, én vagyok Galimov.

Ekkor tudatosult bennük, milyen gép zuhant le.

A másik túlélőt, a repülőgép karbantartó mérnökét, Alekszandr Szizovot Natalja Panova rohammentős találta meg, amint éppen próbálta az ülésükbe szíjazott testeket kimenekíteni az égő roncsból. A szárazföld feketére égett, a Volga lángolt, 14 tonna kerozin táplálta a tüzet.

Mindketten azért élték túl a katasztrófát, mert ők ültek a leghátsó sorban. Egy moszkvai kórházban mesterséges kómába helyezték őket, de sajnos Galimovot így sem sikerült megmenteni, öt nappal később belehalt sérüléseibe, így Szizov az egyetlen túlélő.

A nyomozókra hatalmas nyomást helyezett az orosz kormány, egyrészt azért, mert Oroszországban rövid időn belül ez volt a nyolcadik (!) halálos kimenetelű légi baleset, másrészt pedig ezúttal egy teljes sportcsapat veszett oda, köztük világklasszis sportolók.

A vizsgálatok pedig sokkoló eredményt hoztak. emberi mulasztások és bűncselekmények sokaságát tárták fel.

Kezdjük azzal, hogy hiába volt Szolomencevnek több mint hatezer, Zsivjelovnak pedig nagyjából 13 500 repülési órányi tapasztalata, ezt a Jak–42 elődjén, a mintegy harmadakkora és jóval fejletlenebb Jak–40-en szerezték. Persze előírtak nekik továbbképzést, de arra hol elmentek, hol nem, aztán újrakezdték, de végül soha nem fejezték be. Illetve mégis, papíron. Gyakorlatban viszont tényleg nem, a bizonyítványt ugyanis meghamisították.

Ha normálisan elvégezték volna, talán kiterjedt volna az ismeretük arra, hogy a 42-esen a fékpedál sokkal érzékenyebb, mint a 40-esen, és nem fér bele az, hogy a lábukat pihentetik rajta.

Márpedig Zsivjelov, aki egyébként idegrendszeri problémákkal küzdött, ezért olyan szedatív gyógyszert szedett, amely pilóták számára tiltott (de erre is volt egy fals papírja), pontosan ezt tette.

Azaz a gép úgy gyorsult, hogy a fékek végig aktívak voltak, és az orr emiatt nem volt hajlandó emelkedni. Ez volt a tragédia kiváltó oka, azonban a pilótáknak még így is lett volna lehetőségük közbelépni. Csakhogy Jaroszlavlban aznap fontos politikai találkozót tartottak, és egy megszakított felszállás komoly káoszt okozott volna a reptéren. Ráadásul az ő gépükön is VIP-utasok tartózkodtak, a presztízsveszteség felbecsülhetetlen lett volna, hiszen valószínűleg elvesztettek volna nem egy és nem két ügyfelet.

Szolomencev már csak akkor eszmélt, amikor túlfutottak az aszfalton. A botkormánnyal megpróbált az utolsó utáni pillanatban lefékezni, és Matyusin is lenullázta a hajtóműveknél a tolóerőt, de Zsivjelov felülbírálta őket, rájuk üvöltött, így mindketten újra gázt adtak. Ezzel pedig Zsivjelov beverte az utolsó szeget saját maga és 43 másik ember koporsójába.

Hogyan tehetett ilyet egy első tiszt a kapitánnyal szemben? Úgy, hogy Zsivjelov nemcsak tapasztaltabb volt, hanem a Yak-Services szervezeti hierarchiájában is feljebb helyezkedett el, gyakorlatilag ő volt Szolomencev főnöke. 

A tisztázatlan viszonyok és a pilótafülkében élesedő egóharc megpecsételte a sorsukat.

Oroszországban napokra megállt az élet. Rögtönzött megemlékezéseket tartottak mindenfelé, a szezonnyitó Szalavat Julajev UFA–Atlant Mityiscsi-meccset a gyászhír közlésével félbeszakította Alekszandr Medvegyev KHL-elnök, a zokogó játékosok pedig  egyből felkerestek egy közeli templomot együtt.

Vlagyimir Putyin is félredobta a tennivalóit, hogy részt vegyen a hivatalos búcsúztatáson. A csarnokban húszezer, a falakon kívül százezer ember rótta le kegyeletét. Családtagok, szurkolók, politikusok és kilenc ország sportdiplomatái gyűltek össze.

A Loko természetesen nem indult el a bajnokságban, a farmligában azonban igen, a megmaradt juniorokkal. Egyikük, Makszim Zjuzjakin szintén ott szeretett volna lenni a gépen, ám edzői tanácsára otthon maradt pihenni, hogy a következő, hazai mérkőzésre már százszázalékos állapotban legyen.

De nem volt következő meccs.

A csapat azonban nem szűnt meg, sőt. Egy évvel később, azaz a 2012–13-as idényben ismét benevezett a KHL-be, Medvegyev pedig rendhagyó kritériumok megszabásával igyekezett segíteni a talpra állást. Több külföldit igazolhattak, és garantált volt számukra a rájátszás is. Ugyanebben a szezonban az észak-amerikai profiliga (NHL) a megszokottnál jóval később rajtolt el az elhúzódó bérvita miatt, sokan pedig a KHL felé vették az irányt, hogy addig se maradjanak játék (és bevétel) nélkül. Olyan, még ma is a tengerentúlon játszó kiválóságok szerződtek – ideiglenesen – a csapathoz, mint Artyom Anyiszimov, Dmitrij Kulikov vagy Szemjon Varlamov. Utóbbi egyébként már egy évvel korábban majdnem hazaigazolt, ugyanis elege volt abból, hogy Washingtonban nem szavaznak neki bizalmat, ám az utolsó pillanatban a Colorado megszerezte a játékjogát, ott pedig azonnal kezdő kapus lett. Ha az Avalanche nem menti ki, minden bizonnyal ő is a repülőn ült volna.

A Loko nem használta ki az „ingyenes” playoffhelyet, ugyanis önerőből bejutott. Úgy, hogy a semmiből kellett újraépíteni. A következő idényre már nem maradtak az NHL-esek (csak korábbiak), a csapat pedig épphogy becsúszott a nyugati főcsoport nyolcadik helyén, de a rájátszásban felejthetetlen menetelésbe kezdett, az első két körben kiejtette a KHL két legjobb csapatát (először a Dinamo Moszkvát, majd az SZKA Szentpétervárt), végül a konferenciadöntőben a Lev Praha jelentette a végállomást. Akkori prágai lakosként a Lev legtöbb hazai playoffmeccsén ott voltam a helyszínen, természetesen a hazaiaknak drukkoltam. De a Loko ellen valahogy mégis más volt.

Geoff Platt csodagólja a Lev elleni ötödik meccsen:

Ráadásul erre a szériára a csapat már átköltözött a roskadozó Tipsport Arenából a hatalmas O2-be, ahol már több mint tízezren buzdíthatták őket. Persze volt szurkolás, de végig empátiával, szolidaritással csillapítva, ez a légkör járta át akkor Kelet-Európa egyik legnagyobb csarnokát. Hiszen az ellenfél mégiscsak az a csapat volt, amelyik két és fél éve meghalt.

Tíz év telt el a sportvilág egyik legfeketébb eseménye óta, de az asszociáció semmit sem fakult, a legtöbben még mindig a légi katasztrófával azonosítják a klubot. A helyieknek pedig extra kötődést, összetartást és motivációt jelent. A csapat mostani bő keretében nem kevesebb mint 14 jaroszlavli születésű hokis található, ami káprázatosan magas szám. Az örökség súlyos, ugyanakkor kiváltság a Vasutasok mezében jégkorongozni.

Fantasztikus sportemberek, tehetséges fiatalok, nemzeti legendák, férjek, feleségek, anyák, apák és gyermekek estek áldozatul az emberi felelőtlenségnek, kivagyiságnak és az ezekből következő rossz döntéseknek. Lehet, ha nem ilyen kaliberű utasokat szállít a gép, a pilóták sem csinálnak a felszállásból presztízskérdést, és az emberi életek megóvását előbbre tartják a kapzsiságnál, és nem következik be a tragédia. De nem lehet meg nem történtté tenni, csak megőrizni azoknak az emlékét, akiknek az életét követelte ez a szörnyűség.

(Borítókép: a Lokomotyiv Jaroszlavl csapatával lezuhant gép roncsai. Fotó: AFP)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport