Nagyon kevés csapatnak adatik meg az, ami a magyar válogatottnak

Lehet, hogy az aranyat (jelen esetben ezüstöt) érő májusi esőnek vagy a hétfő délutáni időpontnak köszönhető az, hogy a várakozást némiképp alulmúlta a magyar jégkorong-válogatottat köszöntő szurkolók létszáma a Budapest Parkban. De az is benne van a pakliban, hogy a legtöbb drukker közül valaki elcsípett egy-egy meccset Ljubljanában a múlt héten, esetleg mind a négy találkozón ott énekelt a lelátón, és ezzel jóllakott. Az is egy opció, hogy a katarzismentes feljutás kevésbé hozta lázba a szimpatizánsokat, és arra is lehet gondolni, hogy egyszerűen már a torna előtt mindenki mérget vett arra, hogy az első kettőben fogunk végezni.

Sean Simpson szövetségi kapitány is ezt tapasztalta még a felkészülés alatt, miután kiderült, hogy az orosz–ukrán háború miatt Oroszországot és Belaruszt kipenderítették az A csoportból, a helyükre pedig a miénkből vittek fel két válogatottat:

Amikor Ausztria és Franciaország játék nélkül feljutott a háború miatt, az megnyitotta a kapukat, és Magyarországon mindenki elkezdett arról beszélni, hogy innentől könnyű, már-már automatikus dolgunk lesz, pedig csak harmadik helyen voltunk rangsorolva. Mi azért tudtuk, hogy rengeteget kell dolgoznunk a sikerért, kemény meccsek várnak ránk, Dél-Koreától ki is kaptunk a felkészülés alatt

– mesélt a kanadai szakember a kezdeti vélekedésről.

A vb előtt a válogatott általános menedzsere, Vas Márton is hasonlóan óvatosan nyilatkozott az Indexnek. A korábbi, csatárként és hátvédként is bevethető játékos a szapporói és a krakkói feljutást is a jégen élte meg, idén viszont új szerep hárult rá: 
„Új szituációba csöppentem bele, hiszen ez számomra az első ilyen világbajnokság volt. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy végigkövethettem az egészet az elejétől kezdve, főleg azt, ahogy épült a csapat, remek tapasztalat volt. Le a kalappal mindenki előtt!”

Hozzátette, ilyenkor a játékosokra a jól megérdemelt pihenés vár, a sportvezetőknek viszont csak most kezdődik a munka. Meg kell tervezni a jövőt, ráadásul immáron hivatalos hír, hogy Magyarország Szlovéniával közösen megpályázta a jövő évi (eredetileg Oroszországba tervezett) A csoportos világbajnokság rendezését.

Bízunk abban, hogy megkapjuk a világbajnokságot, és tudjuk, hogy a Nemzetközi Jégkorongszövetség szeretné olyan helyekre elvinni a vb-t, ahol kevésbé népszerű a jégkorong, most pedig két olyan ország pályázik, ahol korábban még nem volt A csoportos világbajnokság. Reméljük, tartják magukat ehhez a filozófiához

– mondta Vas Márton.

Döntés még ebben a hónapban várható, de szinte minden játékos elképzelte, milyen is lenne 10-15 000 magyar néző előtt a világ legjobbjai ellen jégre lépni:
„Hatalmas hokiünnep lehet jövőre Budapesten, remélem, kedvező döntés születik, el is játszottam már a gondolattal, persze még korai. Bizakodva várok, megérdemelnék a magyar szurkolók, hiszen még Szlovákiába is rengetegen kimentek három évvel ezelőtt. Hihetetlen lenne!” – fogalmazott Vas Márton öccse, Vas János, az egyetlen olyan magyar hokis, aki játékosként mindhárom feljutást átélhette. A válogatott korelnökét arra kértük, hasonlítsa össze a három sikeres tornán betöltött szerepét:

Szapporóban még szélső voltam, és csak a harmadik mérkőzésre érkeztem meg az AHL-ből, elég kacifántos úton. Teljesen mást játszottam akkor. Krakkóban már centerként szerepeltem, akárcsak most, de itt már a védekezés volt a fő feladatom a 4. sor centereként. Ezzel bíztak meg, én pedig a válogatottért bármit bármikor megteszek, mindegy, mit kérnek tőlem, akkor is, ha a szezon közben a klubbal más a felelősségem.

A torna társgólkirálya, a Dél-Korea ellen mesterhármassal nyitó Erdély Csanád is csillogó tekintettel próbálta elképzelni, milyen lenne Kanada, az Egyesült Államok, esetleg Finnország elleni csatázni Budapesten:
„Minden sportoló szeret eljátszani a gondolattal, hogy hazai pályán szerepelhet világeseményen, erre még rátesz egy lapáttal, hogy a világ legjobbjai ellen tehetnénk; reméljük, az IIHF kongresszusa nekünk ítéli! Bizakodó vagyok, szerintem mindenki szeretné közülünk is, bárkinek nagy élmény lenne, legalább hétmeccses fieszta részesei lehetnének a szurkolók is.”

A csapatkapitány, Nagy Gergő szerint ha már lúd, legyen kövér, és egy esetleges hazai rendezésű vébén nem is lehet más céljuk, mint a bennmaradás.

A légkör szokás szerint közvetlen és családias, a játékosok vidáman beszélgetnek az ismerőseikkel, rokonokkal, szurkolókkal. Sokan élvezik a szezon kezdete óta vágyott jutalomsört, de miért ne tehetnék, hiszen elérték a kitűzött célt. Erdély mögött például rendkívül hosszú szezon áll, klubcsapatával, a Hydro Fehérvár AV19-cel bejutott az osztrák bázisú liga döntőjébe, majd azonnal csatlakozott a válogatott felkészüléséhez. A formaidőzítése remekül sikerült, egész tavasszal ontotta a gólokat, de szerényen megjegyezte, hogy ez egyáltalán nem csak az ő érdeme:

Amikor egy csapatnak jól megy, akkor általában elmondható, hogy a játékosok is életük legjobb vagy egyik legjobb szezonjukat futják, ez általában kéz a kézben jár, és szerintem az én esetemben is így volt. Olyan jégkorongozónak tartom magam, akit a tétmeccsek nagyon megmozgatnak, és amikor érzem a nyomást, akkor tudok igazán jól teljesíteni. Nagyon boldog vagyok a Volán és a válogatott szezonja miatt, és azért, hogy részese lehettem mindkettőnek. Kell még egy pár nap, hogy felfogjam, nagyon régóta nem volt ilyen hosszú szezonom, úgyhogy én most szerintem kiveszek 1-2 hét szabadságot.

A főszereplőket arról is megkérdeztük, hogy melyik volt számukra a legkedvesebb és legemlékezetesebb pillanat az elmúlt egy hétből.

„A Dél-Korea elleni meccs azért volt kulcsfontosságú, mert még nem tudtuk az erőviszonyokat a többiekkel szemben, azt hittük, hogy az egy minidöntő lesz, aztán kiderült, hogy a litvánok jóval erősebbek. Az a két meccs mindenképpen emlékezetes volt, valamint az, hogy konkrétan hazai pályán játszottunk, még a szlovénok ellen is voltak olyan pillanatok, amikor a mieink túlharsogták a hazaiakat. Megint egymásra talált a szurkolótábor és a csapat, ami a pandémiás évek kimaradása után nagyon sokat számított, és nagyon hálásak vagyunk, hogy kitartottak” – idézett fel Erdély néhány kellemes emléket.

Vas János a már tét nélküli, románok elleni meccset, valamint ugyancsak a drukkereket emelte ki:
„Számomra a románok elleni győzelem volt a kedvenc pillanat, mert ott magunkért, a szurkolókért és a vezetőségért is meg akartuk mutatni, hogy akkor is küzdünk, amikor nincs tét. És amennyien kijöttek, meg is érdemelték, hogy győztes meccsel fejeztük be, jólesett számomra, hogy nemcsak a mezt vittük ki a jégre, hanem ott voltunk testtel és szívvel is, amit biztosan értékelt a közönség.“

Vas Márton a számunkra kedvezően alakuló és a feljutást már a zárónap előtt garantáló Litvánia–Románia-mérkőzés végét említette meg, hozzátéve, hogy benne már a litvánok elleni győzelem után is pozitív érzések uralkodtak.

Nem véletlen, hogy sokféle válasz érkezett erre a kérdésre, hiszen ez a világbajnokság abból a szempontból különlegesen alakult, hogy az utolsó mérkőzésünkön már nem kellett izgulni. A szapporói és krakkói beteljesülés elmaradt, nem mintha ez bármit is levonna az érdemből, sőt. Nagy Gergő szerint ez éppen a csapat erejét tükrözte:

A szurkolóink számára mindig fontos meccs a románok elleni, ráadásul világbajnoki mérkőzés, nem is kell ezt ragoznom. Sokukkal egész évben gyűrtük egymást, mindenképpen nyerni szerettünk volna. Nem szomorkodtunk nyilván, hogy nem az utolsó pillanatra maradt a döntés, eddig mindig ez volt a helyzet: utolsó pillanat, utolsó percek, hosszabbításos vereség, 10 másodperccel a vége előtt elbukott feljutás. Most megteremtettük saját magunknak a lehetőséget a teljesítményünkkel, hogy a zárónap előtt abszolváljuk a célt. Volt, aki kiment a litván–románra, volt, aki a hotelben nézte, és olyan is, aki sehol sem. Persze követtük az eseményeket és boldogok is voltunk a végén. Aznap vacsoránál találkoztunk először, gratuláltunk egymásnak, de nem ünnepeltünk, hiszen volt még hátra egy meccs, és azt mondtuk, hogy tartozunk annak a több ezer szurkolónak, akik velünk voltak a héten, hogy győztesen hagyjuk el a jeget az utolsó mérkőzésen.

Sean Simpson szerint nem volt egyszerű helyzetben a csapat az utolsó mérkőzés előtt, de ő is tisztában volt azzal, hogy Románia ellen még a tét nélküli mérkőzéseknek is komoly presztízsük van, és nem is kellett senkit külön motiválni. Megbeszélték, hogy igenis kell a három győzelem és a kilenc pont.

Már az elején kijelöltünk célokat, és nagyon jó érzés, hogy meg is valósítottuk ezeket, ez nem minden csapat számára adatik meg

– világított rá a szövetségi kapitány. Szerinte a szlovénok ellen nem tudtunk felnőni a feladathoz, és emiatt csalódott, Vas János pedig úgy gondolja, hogy annak a vereségnek a fő tanulsága, hogy meg kell tanulni azon a szinten is hiba nélkül lehozni 60 percet. Épp ezért lesz fontos, hogy jövőre mindenki A csoportos tapasztalattal fog gazdagodni.

Ami a csapat legnagyobb erősségét illeti, itt már igencsak hasonlóan látták a dolgokat az érintettek, ami magát a választ tekintve a legkevésbé sem meglepő. A kulcs ugyanis a csapategység:

„Teli vagyunk egyéniségekkel, de egy felé eveztünk a hajóban, mindenki azt csinálta, amihez ért. Voltak zongoracipelők és góllövők, ez jól működött” – értékelt Vas János, aki alighanem tudja, miről beszél, legelőször 2001-ben szerepelt divízió 1-es világbajnokságon. Ugyanezt hangsúlyozta Nagy Gergő is, aki úgy látja, hogy azért sikeresek, mert összetartanak, a mag ismeri egymást nagyon régóta, és remek társaságot alkotnak. A leginkább szívet melengető válasz pedig Sean Simpsontól jött:

„A magyar játékosok hozzáállása példaértékű. Mindig csapatként játszanak és imádnak az országért hokizni. Elmondom, két évvel ezelőtt mi volt az első benyomásom, amikor idejöttem: minden válogatott játékost felhívtam, és egytől egyig azt mondták, hogy AKARNAK a nemzeti csapatban játszani. És el is mondtam a fiúknak vasárnap, hogy látszott rajtuk a büszkeség, amikor címeres mezben léptek jégre. Én is büszke vagyok rájuk!”

(Borítókép: A feljutásért járó serleg. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)