2024. július 14. 21:00
Spanyolország
Anglia

Egy lábon is sokkal jobb játékos volt, mint bárki más kettőn

GettyImages-632122456
2023.03.20. 16:11
A labdás csapatjátékok fő jellemzője, hogy a gól- vagy pontszerző egyének minden esetben túlnyomó többségben vannak, amikor a kiválóságot vizsgálják. Minden idők legjobbjait keresve sosem kerül szóba védő, kapus, cornerback vagy libero, a statisztikai lapokra és a jegyzőkönyvre sokkal könnyebb felkerülnie valakinek, aki támadó. A ma 75 éves legendás jégkorongos, Bobby Orr anno úgy gondolta, hogy hátvédként is eredményesebb lesz a csatároknál, és teljesen más felfogásban kezdett el játszani, mint elődei. Jól gondolta, ezzel pedig forradalmasította azt a posztot, ahol szerepet kapott.

„Kiválóan korcsolyázott és kezelte az ütőt, de verekedni is tudott, ha kellett. Úgy lőtt kapura, hogy nem is nézett oda, a kapusnak ötlete sem volt, hova várja a korongot. A pattintott lövése irtózatosan erős és halálosan pontos volt. Hátrafelé korcsolyázásban nem akadt párja, úgy védekezett, hogy egy az egy ellen lehetetlen volt megverni. Vagy ütővel pöckölte el a korongot, vagy belenyomta a támadót a palánkba. A kapu előtt sziklaszilárdan állt, sokkal erősebb volt, mint amilyennek kinézett, lehetetlen volt elmozdítani a helyéről” – áll a Searching for Bobby Orr című könyvben. Nem úgy hangzik, mint egy tökéletes jégkorongos hátvéd jellemzése? Pedig a ma 75 éves legenda egyáltalán nem volt az, sőt bal térdét egy átlagember sem irigyelné meg.

Valószínűleg mindenki találkozott már azzal a jellemzésre használt szókapcsolattal, hogy valaki vagy valami „megelőzte a korát”. Szinte már elcsépelt a kifejezés, Robert Gordon Orr esetében azonban nemhogy helytálló, hanem ő maga ennek a megtestesítője. Rövid és hosszú távon is.

Gyerekkorában még szélsőt játszott, de az edzője ráérzett arra, hogy jobban tudná kamatoztatni kivételes korcsolyázótudását, ha védőként hátulról cipelhetné a korongot, így építené csapata támadásait. Ma már ez természetesnek tűnik, Dunát lehet rekeszteni a jobbnál jobb támadó felfogású bekkekkel, de az ‘50-es és ‘60-as években ez szinte hallatlan volt. Viszont bevált, a kis Bobby az idősebbek korosztályában is dominált, az NHL-csapatok már akkor a csodájára jártak, amikor még csak a tinédzseréveit taposta. Abban az időben még nem volt amatőr játékosbörze, azaz draft, a fiatalokat az úgynevezett C formula aláírásával tudták magukhoz láncolni a klubok, ehhez be kellett tölteni a 14. életévet, és természetesen szülői beleegyezés is szükséges volt. 

Orr végül a Boston Bruinshoz kötelezte el magát, majd csatlakozott annak utánpótlás-csapatához, az Oshawa Generalshoz.

A bökkenő az volt, hogy Oshawa 270 kilométerre fekszik Bobby szülővárosától, Parry Soundtól, ezért az edzéseken nem tudott részt venni, csak a hétvégi meccseken.

Egy évvel később befogadta egy oshawai család, onnantól pedig minden megváltozott: 15 évesen a juniorliga legponterősebb bekkje volt úgy, hogy 3-6 évvel idősebb sztárpalánták (pl. Yvan Cournoyer, Jacques Lemaire, Jean Pronovost, Mickey Redmond, Pete Mahovlich) ellen kellett helytállnia. Szezonról szezonra növelte a ponttermését, a Generals pedig a vezetésével bejutott az 1966-os összkanadai juniordöntőbe (Memorial Cup), ahol viszont sérülten kellett játszania. A Boston egyébként meg akarta tiltani, hogy jégre lépjen, de ekkor még nem volt élő szerződése a klubbal, ugyanis éveken keresztül folyt a bérvita a Bruins és Orr családja között.

Ekkor került a képbe Alan Eagleson, a família ügyvéd barátja, aki átvette a tárgyalásokat, és elkezdte képviselni Orrt. mindezt olyan eredményesen tette, hogy a 18 éves hátvéd a liga legjobban fizetett játékosa volt, amikor debütált az NHL-ben.

Ez volt egyébként az első alkalom, hogy egy játékos ügynök segítségével magasabb fizetést harcolt ki magának annál, mint amit a klub rákényszerített volna.

Harry Sinden éppen 1966 nyarán vette át a Bruins irányítását, ő így emlékezett vissza egy interjúban a 18 éves Orr-ra.

Bobbynak a korcsolyázás is szenvedést okozott a Memorial-döntőben, de még így is ő volt a legjobb játékos. Lőtt egy gólt, és fantasztikusan játszott. Ám ennél is jobban lenyűgözött az, amit utána a Bruins edzőtáborában láttam tőle. Figyeltem, ahogy dolgozik, az edzéseken pedig minden játékos el volt ámulva. És még csak tizennyolc volt.

Sokatmondó, hogy a Philadelphia Flyers csapatkapitányaként két bajnoki címet szerző, az alapszakaszban háromszor is (1973, 1975, 1976) MVP-nek megválasztott Bobby Clarke így jellemezte:

A legnagyobb kihívás természetesen az volt, hogy megállítsuk. Többféle módszert is kipróbáltunk, egyik sem működött. Emlékszem, amikor először láttam játszani, azt gondoltam, hogy ennek a srácnak egy osztállyal feljebb kellene szerepelnie.

De nem volt feljebb. Orr úgy dominálta a világ legerősebb bajnokságát, ahogyan előtte senki más, és utána is csak ketten: Wayne Gretzky, illetve Mario Lemieux. A különbség, hogy Orr hátvédként kergette őrületbe az ellenfeleket, azaz a pálya mindhárom harmadában kiemelkedő, megközelíthetetlen teljesítményre volt képes. És mindezt úgy vitte véghez, hogy kis túlzással féllábon jégkorongozott teljes pályafutása során.

Első évében elnyerte a legjobb újoncnak járó Calder-trófeát, a másodikban viszont jött az első komoly térdsérülése és operációja. Ki kellett venni egy porcot a bal térdéből, és ugyanazt a testrészét még további 10 (!) alkalommal műtötték meg.

A harmadik szezonjában 67 meccsen 64 pontot szerzett, amivel megdöntötte a védőkre vonatkozó pontcsúcsot (59).

Évek óta lehetett tudni, hogy különleges képességű hokisról van szó, de azt talán ő maga sem sejtette, hogy még legalább két sebességi fokozat van a játékában. 

Az 1969–1970-es kiírás nemhogy áttörést jelentett számára, hanem az NHL történetének egyik legdominánsabb egyéni performance-át hozta: 76 mérkőzésen 33 gól, 87 assziszt és 120 pont. mindegyik bődületes rekord a hátvédek között, sőt a gólpasszokban az NHL-csúcsot is megdöntötte.

Ő lett az alapszakasz pontkirálya, amire azelőtt és azóta sem volt képes egyetlen hátvéd sem (csak saját maga öt évvel később). A kanadai táblázaton másodikként végző Phil Esposito 99 egységet gyűjtött, nem mellesleg Orr csapattársáról van szó.

Csak a kontraszt kedvéért: az idény második legeredményesebb bekkje holtversenyben Carol Vadnais és Jim McKenney lett, ők fejenként 44-44 pontot szorgoskodtak össze, alig többet, mint Orr termésének egyharmadát. Brutális, szinte felfoghatatlan különbség, a koronát pedig a rájátszásban tette fel addigi teljesítményére, ugyanis vezetésével a Boston Bruins megnyerte a Stanley-kupát, a győztes találatot pedig éppen Orr szerezte, ami az NHL történetének talán legikonikusabb gólja.

Ray Lussier tökéletes ütemben elkattintott fényképe abban a pillanatban sportági halhatatlanná tette Orrt, a jelenet emlékét pedig nemcsak a fotó, hanem az annak alapján elkészített szobor is őrzi a bostoni TD Garden előtt.

Orr-ra rázúdult a díjeső, ebben a szezonban övé lett a legjobb védőnek járó Norris-trófea (sorozatban nyolcszor nyerte el, ez volt a harmadik alkalom), a legjobb játékosnak járó Hart-trófea (ebből még kettőt szerzett zsinórban), a pontkirályi címmel kiérdemelt Art Ross-trófea, valamint a rájátszás legjobbjaként a Conn Smythe-trófeát is odaítélték neki. 

Soha senkinek nem jött össze egy szezon alatt ez a négyes, de még külön-külön sem.

Alig 22 éves volt ekkor, tehát tulajdonképpen még el sem érte a saját plafonját.

Egy évvel később rátett egy lapáttal: 37 gól (védőrekord), 102 gólpassz (NHL-rekord), 139 pont (védőrekord), 124-es +/– mutató (NHL-rekord). A 102 assziszt 10 évig érvényben lévő csúcs volt, aztán jött Wayne Gretzky... A 139 pontos bekkcsúcs és a +124 a mai napig áll, és nagyon nehéz elképzelni, hogy bárki is a közelébe kerüljön. Elévülhetetlen érdemei voltak abban is, hogy Esposito 76 találattal és 152 ponttal szintén NHL-rekordot döntött, majd jött az 1971–1972-es szezon, amikor duplázott a Bruinsszal. Pontkirály lett a playoffban, és ismét ő szerezte a kupát eldöntő találatot.

Saját elmondása szerint úgy játszott hátvédet, ahogy nem lett volna szabad, de mindig is hálás lesz Sindennek és a többi edzőjének azért, mert hagyták, hogy tegye a dolgát. Ő volt a forró kés, a többi játékos pedig a vaj, teljesen mindegy, hogy ki volt az ellenfél. Persze emiatt állandóan aprították, ütötték-verték a térdét, ő viszont ezt vagy szó nélkül tűrte, vagy bárki ellen megvédte magát egy jó kis ökölcsatában. Sztárallűrjei pedig egyáltalán nem voltak, sőt:

Nem volt egyszerű egy ekkora tehetséget menedzselni, mert sosem szerette, ha nyilvánosan dicsértem. Megkért rá, hogy ne tegyem meg, egy akart lenni a sok közül. Azt viszont követelte, hogy ha kritizálni akarom, akkor azt mindenki előtt csináljam, hogy lássák a többiek is: nincs kivételezés. A baj ezzel az volt, hogy nem igazán lehetett felhozni semmi ilyet, csak rendkívül ritkán. Meccseket nyert az utolsó percben vagy a harmadik harmadban

– idézte fel Orr hozzáállását Sinden.

A következő szezonban már majdnem húsz meccset kellett kihagynia a bal térde miatt, de sokkal többet kellett volna. Ötven évvel ezelőtt még nem létezett sem MR, sem artroszkópos műtét, ha az orvos elsőre nem volt biztos abban, hogy mi a gond Orr térdével, akkor egész egyszerűen felnyitotta, hátha talál valamit. Ha viszont úgy ítélte meg, hogy nem kell belenézni, akkor csak rádobott egy gipszet, rehabilitációról pedig szó sem lehetett. Amint lekerült a merevítő, irány a jég. És ez így ment egy évtizeden át. 

Kijelenthető, hogy húszéves korától kezdve soha nem volt egészséges a bal térde.

Ehhez képest 1974–1975-ben jött az újabb történelmi szezon: 46 gólt lőtt, aminél csak Paul Coffey szerzett többet 11 évvel később (48-at), de tegyük hozzá, hogy Coffey-t Gretzky tömte passzokkal (abban az évben 163 asszisztja volt), míg a Bruinsban Esposito 66-ot osztott ki, ami Orr 89-e mögött a második legtöbb volt házon belül. Másodszor is pontkirály lett, megismételve 1970-es bravúrját.

Azonban egy korszak szomorú végét is jelentette ez az idény, ugyanis ezután már csak 36 meccs jutott neki, összesen három szezon alatt.

Szerződése 1976 nyarán lejárt, a hosszabbítás pedig nem akart összejönni. Szabad kezet adott Eaglesonnak, aki cserébe csúnyán kihasználta és átvágta, ezenfelül két hónap alatt kétszer is meg kellett operálni a térdét, aminek köszönhetően csak tíz mérkőzésen lépett jégre (18 egységet így is összelapátolt). Végül a Chicago Black Hawkshoz írt alá, de érdekes körülmények között. Sinden például azzal vádolta meg az ellenfél vezetőit, hogy már akkor megkörnyékezték Orrt, amikor élő szerződése volt (ami tilos), ezért hazugságvizsgálatot szorgalmazott, de ebből nem lett semmi.

Ahogy Orr chicagói karrierjéből sem. pedig 1976-ban még részt vett a Kanada kupán, amelyet megnyert a válogatottal, ő pedig a torna MVP-je lett úgy, hogy már járni is alig tudott.

Egy olyan viadalon, amin a világ legjobb játékosai voltak ott. 

A Black Hawksban húsz meccset bírt már csak (23 pont), aztán kiülte a teljes 1977–1978-as idényt, majd visszatért a következőre, de hat találkozó után belátta, hogy nincs tovább. Amint letette az ütőjét és levette a korcsolyáját, 1979-ben azonnal bekerült a Hírességek Csarnokába (31 évével ő a legfiatalabb), anélkül hogy ki kellett volna várnia a kötelező három évet a visszavonulásától kezdve.

Nem sokkal a visszavonulása után játékosügynökséget alapított, jelenlegi kliensei között megtalálható a három Staal testvér, Eric, Marc és Jordan, továbbá Jeff Carter, John Carlson, valamint Charlie McAvoy, hogy csak a legjobbakat említsük. A múltban pedig olyan klasszisokkal dolgozott együtt, mint Adam Foote, Eric Lindros, Brendan Shanahan, Joe Nieuwendyk, Mark Recchi, Gary Roberts, Jason Spezza, Patrick Sharp vagy Cam Ward.

Játékosként csupán 657 meccs jutott neki (Gretzkynek 1487, de még Lemieux-nek is 915), ez alapján ő is beleeshetne a „Mi lett volna, ha...” kategóriába.

De nem esik.

Neki ugyanis ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy új dimenziót nyisson a saját sportágában. Saját posztján annyival magasabb polcon van, mint a többiek, hogy csak az a kérdés, ki lesz minden idők második legjobb védője.

Nicklas Lidström, Ray Bourque és a már említett Coffey mellett is lehet érvelni, a mai sztárok közül pedig Cale Makar neve hangzik el a legtöbbször ebben az összevetésben. Az igaz, hogy a 24 éves játékosnak 2022-ben összejött az a mesterhármas, ami előtte csak Orrnak és Lidströmnek (ugyanabban a szezonban Norris- és Conn Smythe-trófea, valamint Stanley-kupa-győzelem), de a mondat az ő esetében is ugyanúgy kezdődik, mint a többieknél:

Nem egy Bobby Orr, de…

Mégis elővehetjük talán egy kicsit a „Mi lett volna, ha...” kérdést, de nem a pályafutás hosszának kontextusában. Inkább az lenne az érdekes, mire lett volna képes azon a több mint 600 meccsen, ha van két jó térde.

(Borítókép: Bobby Orr bronzszobra a bostoni TD Garden előtt. Fotó: Getty Images)