Nálam olcsóbban nem nyertek olimpiát, mégse becsülték

Amikor a kajakszövetség bemutatta a múlt sikereiről szóló könyvét, akkor döbbentem rá, hogy ön az egyetlen olyan egyéni olimpiai bajnok, akinek a nevéhez nem tudom mellérendelni az arcot. Mi az oka ennek?

Ne magát okolja emiatt, ha Vajda Attilával találkoznék, ő sem jönne oda hozzám, nem kérdezné, hogy vagyok, mert nem ismerjük egymást, nem beszéltem még vele soha.

Ezt komolyan mondja?

Szeretek viccelődni. Azt mondják, nem rossz a humorom, az irónia az én műfajom, de ez a színtiszta valóság. Nem mutattak be minket egymásnak. Soha nem törekedtem arra, hogy az első sorban álljak, ha kamerát láttam. Voltak sokan mások, akik alig várták az alkalmat. Én nem. Nem vagyok én annyira érdekes, hogy mindenáron lefotózzanak. Jó ez így nekem. Kissé eltűnt ember vagyok. Amikor befejeztem, becsuktam az ajtót, és elfelejtettem kitárni.

Amikor interjút kértem öntől, akkor is azt mondta, hogy nem vállalkozom könnyű feladatra. Nehéz önt szóra bírni?

Hamarosan el fogja dönteni, igazam volt-e.

Az életrajzát olvasva, láttam, hogy Vas megyében, az osztrák határhoz közeli Pösén született. Hogy került ebbe a kis faluba?

Azt is láthatta, 1944-ben születtem. Akkor már nem mentek olyan jól a dolgok Budapest környékén. Szentendrén laktunk, amíg az édesapámat el nem vitték a háborúba. A rokonságunk pedig ott élt, ezért oda mentünk, anyám ott érezte jól magát, Kőszeg környékén. A háború pedig Szentendrére is elérte hamarosan.

A gyerekkorom egy részét is ott töltöttem, mert államosítani akarták a nagyanyám fogadóját az ötvenes években. Úgy viszont, hogy odament a családunk, hirtelen lett annyi ember benne, hogy nem vették el. Így kerültek le a kuláklistáról. Akkora területünk volt ott odabent, a kármentő környékén, hogy az egyik sarokban főzött az anyám, a másikban kedélyesen focizhattunk a testvéremmel.

Mennyire volt nehéz feldolgozni, hogy az édesapját 1954 decemberében elvitte az ÁVH?

Nem voltam még 11 éves, hiányoltam nyilván, hogy nincs velünk, de mivel nagy családban voltam, lelkileg annyira nem viselt meg. Nem voltam otthon szerencsére, amikor jöttek érte és letartóztatták.

Anyám az élen járt abban, hogy ne érezzem elhagyatva magam, hogy csonka a család. Bár ez több mint egy évig tartott, nagyon nem éreztem. Legalábbis a mostani agyammal ezt gondolom.

Mi történt pontosan?

Az apám szerszámkészítő volt, és a Kőszeg–Szombathely-vasútvonalon utazott nap mint nap. Szóba került sok minden. Autó akkor még nem volt, az emberek beszélgettek. És hát füleltek. Hallgatóztak. Aki csak a rosszat akarta meghallani, aki ártani akart egy másik embernek irigységből, az könnyedén, fájdalom nélkül megtehette. Az apám sok mindenkinek segített a környéken, de nem fogadott el fizetséget. Mivel ügyes kezű és önzetlen ember volt, örömmel végezte el azt a munkát, amit kevésbé képzettebbek nem tudtak. Pénzt nem fogadott el a segítségért.

Egy szakajtónyi tojásra, pár szelet húsra nem mondott nemet, és hát ez szemet szúrt. Államellenes bűncselekménnyel vádolták meg. Azt hiszem, hazaárulással nem. Hogy az előző mit jelentett pontosan, már azt sem tudom. Tudtuk, ki jelenthette fel, tíz év múlva pedig ki is derült, az volt, akire gyanakodtunk. Eközben az őrnagy elvtárs alezredessé akart válni, ezért alapos nyomozást indított. A bocsánatkérő levél azóta is megvan. Tévedtek a hatóságok, 1964-ben meg is kaptuk erről a levelet. Sokra mentünk vele.

Hogy szabadult az édesapja?

A szeretetnek köszönhette. Volt egy orvos barátja, akit vele együtt tartóztattak le, és aki az ÁVO-parancsnok beteg gyerekét megmentette. Súlyos baja volt a gyereknek, ma már mindegy, hogy mi. Ez a parancsnok azt kérdezte tőle, miben lehet a segítségére. Ő pedig azt mondta, hogy a Tatait, aki nem követett el semmit, rabkórházban kezeljék, mert visszafordíthatatlan ízületei bajai lesznek. Ez a parancsnok szerencsére szavatartó ember volt, az apám pedig később kijöhetett, így ismét együtt lehettünk.

Az igaz, hogy a testvére tehetségesebb volt önnél?

Igaz lehet, de ő egy ínhüvelygyulladás miatt abbahagyta a kajakozást. Anyám pedig korábban azt tartotta, hogy elég, ha az egyik gyereke kajakozik, nem akar egyszerre kettőért aggódni. Így én csak utána jöhettem.

Hogy lett kenus önből?

Azt mondta nekem a Cs. Szabó, hogy a kenu inkább nekem való, az a mozgás jobb nekem, mert nehezebb. Megpróbáltam. Igaza volt. Az Előrében kezdtem, ha ezzel a kis testtel rávetettem magam egy nagyobb táv megtételére, rögtön eltörtem vagy tíz fenyőlapátot. Mondták is, hogy csődbe akarom vinni a klubot? Pedig én semmi különöset nem tettem, csak belemarkoltam a lapátba. Talán ezért is lett kifinomult a technikám, mert tudtam, óvatosan kell a vízzel bánni, de az sem baj, ha haladok. Hát valahogy így kezdődött.

1964-ben legyőzte az olimpiai bajnoki címvédő Parti Jánost egy budapesti versenyen. A karrierje mégsem indult el. Miért?

Mert elvittek katonának Pécsre. Ott álldogáltam a mínusz 15-20 fokokban, és vigyáztam arra, nehogy az ellenséges erők megtámadják a laktanyát. Nagyon figyelni kellett ám, az én két szemem is ki volt képezve az őrségre. Hát nem is támadta meg senki az objektumot. Ilyen fontos a jelenlétem.

Két és fél évet húztam le ott, az utolsó fél évet elengedték, így legalább a következő olimpia nem ment kárba. Akkor, Pécsen belegondolhattam tiszta fejjel, mit jelent az a hazai győzelmem. Amikor meglátták a széles kenumat, azt mondták a riválisok, a portyázók nem itt indulnak, mert ez az országos bajnokság. Hát én nem túrázni mentem, hanem nyerni. Később ők is látták.

Nem voltam lelkes a katonaságtól, a leszereléskor azt vágták a fejemhez, a honvéd rendfokozatot sem érdemlem meg. Ennek összességében a hasznát is vettem a végén, mert 1968-ban azok a bajtársaim, akik velem szolgáltak, és jó minősítést kaptak, mehettek a Felvidékre a csehszlovákiai bevonuláskor, hogy Érsekújváron köpködjék őket a helyi magyarok. Én viszont akkor már nagy erővel készültem az olimpiára. Ezzel pedig megmentettem az Előrét is: az eredményeim miatt maradhatott életben a szakosztály, ha nem leszek válogatott, megszüntették volna. Gondolom, a csónakház, a telek megtetszett valami okos embernek. 

Az olimpiát 1968 októberében rendezték. Különös furcsaság, hogy lényegében két tartalékkal utazott a magyar kenus küldöttség, és Granek István szövetségi kapitány a helyszínen jelölte ki, hogy ön vagy Wichmann Tamás csatázhat a többi ország legjobbjaival.

Pontosan így történt, és ha azt kérdezné, jó volt-e ez a rendszer, az ilyen kiválasztás, vagy a mai használatos szóval élve, a szétlövés, akkor azt mondom: ez volt a legjobb. Ha hónapokkal előbb tudjuk, hogy melyikünk versenyzik, neki még a formája ingadozhat. És ott van a stressz is. Két és fél héttel az olimpia előtt aki jó és gyors, az már nem fog visszaesni.

Mi történt ezen a szétlövésen?

Jó erőben voltam, jól haladtam, Tamás ezt látva az utolsó 250 méteren már nem adott ki mindent magából, hanem megadta magát. Így nyertem el az indulás jogát. Keményen eveztem, ha már ott voltam, labdába akartam rúgni.

Aztán jött az olimpiai döntő, ahol egy felkészülési verseny után ismét összemérhette az erejét a korszak nagy bálványával, a verhetetlennek hitt nyugatnémet Detlef Lewével.

Meg aztán ott volt még a román Patzaichin, nem volt rossz mezőny. Lewének már bemutatkoztam egy snagovi versenyen, ahol az előfutamban megvertem, a döntőben pedig csak pár húzással kaptam ki, ami óriási eredmény volt, hiszen a német ezt megelőzően hajókkal verte a teljes mezőnyt. Közel voltam hozzá, Lewe csak pislogott, hogy fordulhatott ez elő, amikor Granek a maga utánozhatatlan humorával mellélépett, és csak azt mondta neki: „Nem láttad még a bátyját, azt képzeld el, ő milyen jó.” Velem ne is foglalkozzon.

Az olimpiai közvetítésben egyébként nem látta jól Vitray Tamás, én már a féltávnál is egész magabiztosan vezettem, két másodperccel. Mertem volna kevesebbel, miután Granek 20 dollárral fogadott arra, hogy féltávnál vezetni fogok. És mivel a folytatásban is elég jó erőben éreztem magam, és ugyanolyan száz métereket tudtam menni, igazából meg sem szorítottak a végén. Meg is nyertem a versenyt. Olimpiai bajnok lettem. Megkönnyebbültem, de fáradtságot nem éreztem.

Százméterenként csekkolta az erejét?

Persze, az adja vissza legjobban, milyen állapotban vagyok. Dunavarsányban voltak százméterenként kirakott póznák, azokhoz könnyű viszonyítani, azóta ellopták a horgászok. Az olimpiai pályán sem volt nehéz igazodási pontot keresni. Aki közel azonos száz métereket tudott menni, vagyis 20 másodperc alatt le tudta húzni, garantáltan jól járt a végelszámolásnál. Akkor még GPS nem volt, de a stoppert meg tudtuk állítani a lábujjunkkal. Akkor is voltak jó és hatékony módszerek, még ha a mostani szemmel nézve kezdetlegesek is.

Vajda Attila 2008-ban is úgy nyerte meg az ezer métert, hogy szinte négy ugyanolyan 250 métert teljesített.

Mindez csak alátámasztja azt, amit én mondtam. Teljesítmény nélkül akkor sem lehetett nyerni. Magyarázhatnak nekem rengeteget az edzőkről, az edzések változásáról, a regenerációról, az alaptétel az evezés, a vízen töltött idő volt. Aki jól osztja be az erejét, úgy tűnik, milyen nagyszerűen hajrázna, holott, csak azt a tempót igyekszik tartani, amit az elején tudatosan elkezdett. Ez a sportág ettől szép.

Én pedig kifejezetten rosszul éreztem magam, ha nem eveztem a versenyidőszak előtt 1000 kilométert. Akkor nem is volt meg a megfelelő mozgásom. Volt, hogy 4000 kilométert gyűjtöttem össze. Utána jöhettek a résztávok. Soknak hangzik, elismerem, de ez kell hozzá, hogy az ember ismerje önmagát, hogy legyen önbizalma, hogy tudja, nem lehet baja. Az edző tud segíteni, de a legfontosabb az önismeret, hol és mikor kezdek el gyengülni, hol nem tudom már a tervezett csapásszámot teljesíteni, de ezek az unalmas részletek. Az a lényeg, ami kifelé látszik. A győzelem, az eredmény.

A mexikóvárosi olimpia a Xochimilco tavon volt, az az egyetlen verseny, amikor a kajak egyes 1000 és a kenu 1000 méter is a magyaroké lett. Hesz Mihály után ön jött. Mi volt a titok?

A sok edzés, hogy sokat vízen voltunk. Ő is, én is. Ezt azóta mintha elfelejtették volna. És hát mindketten kikapcsoltunk mindent, csak a saját tempónkra, a mozgásunkra figyeltünk, a külvilág megszűnt létezni.

Fél óra telt el a két arany között.

Nagyjából. Mondogattam is magamban, amikor a Himnuszt hallottam, amikor Misának játszották, hogy ő már túl van rajta. Nem könnyebbültem meg, de tudtam, mennyi melót rakott bele a tót barát – egymás között csak így hívtuk –, és mivel én sem kerültem a munkát, azt gondoltam, ez csak jó előjel lehet.

Miért mezítláb állt a dobogón?

Nem volt gombás a lábam, még csak büdös sem. Amúgy is mindig szerettem mezítláb járkálgatni. Sok időm nem volt, miután befutottam, mert a fegyveres őrök rögtön tereltek a díjátadásra. Nem volt időm cipőt húzni. Mondtam volna nemet a katonáknak, mikor láttam, hogy éles lőszer van a fegyverükben?! Arra jó volt a sorkatonaság a sok baromság mellett, hogy ezt legalább meg tudtam állapítani.

És amikor a dobogó tetején állt, az tényleg olyan, hogy lepörögtek a legfontosabb élményei, amik addig érték?

Filmszerű a helyzet, igen. Eszembe jutott a gyerekkor, eszembe jutott az első hajóba térdelésem. Meg hát az is, hogy jól kellett mennem, ha már mástól elvettem ezt a lehetőséget. Akkor nem volt szabad csalódást okoznom, akkor már belerúgok a labdába. Felülmúlhatatlan élmény a zászlót nézni.

Ezért is furcsa, hogy nyert még egy világbajnokságot, és nem akarta, hogy még egyszer olimpián is önnek szóljon a Himnusz. Mi volt ennek az oka?

Nem kell rejtett dolgokra gondolni. Engem nagyon sokan össze akartak ugrasztani Wichmann-nal. Akkor sem értettem, miért. A visszavonulásomban nem játszott közre Tamás. Sokkal inkább mások. Pedig ilyen olcsón olimpiai aranyat még nem kapott ez az ország, mégsem becsülték. Nem volt még egy olyan sportoló, aki fél évvel az olimpia előtt lett versenyző, és hozta is az eredményt.

Szinte semmibe sem kerültem, mégsem becsülték meg. Most az mindegy, hogy engem kevésre tartottak, hanem a teljesítményt is degradálták. Mert hát amikor ki mertem kapni életemben először nagy versenyen, az 1971-es vb-n, akkor azt mondták: „Tatai elvtárs, ezt bárki képes megcsinálni.” Mintha utolsó lettem volna, olyan volt a hangulat. Egy újságíró volt ilyen nagyszájú, akivel azóta nemigen beszéltem. Keresett már, de nem volt mondanivalóm.

Akkor úgy döntöttem, ha bárki képes rá, akkor én örömmel félreállok, hagyom ezt a nagy tudást kibontakozni, nehogy én legyek már a gátja. Végül – ha jól számolom – negyven évet kellett várni Vajda Attilára, aki utánam csinálta, és 2008-ban megnyerte az olimpiát Pekingben.

Olyan hihetetlennek tűnik, hogy egy rossz mondattal sikerült egy ilyen erős egyéniséget eltávolítani a sportágból.

Ez egy rosszindulatú, lekezelő mondat volt.

És tényleg ennyire mély sebeket ejtett?

A valós képhez hozzátartozik még, hogy kezdtem nem jól érezni magamat. Nem csak a párttitkárok miatt, azokat már megszoktam. Granek azonban meghalt, és a módszertani osztályon azt találták mondani: nekem sűrűbb csapásszámmal kellene hajtanom. Miközben az én technikám a hosszan elnyújtott csapásokra volt felépítve. Így volt sebességem.

Granek nekünk támaszt tudott nyújtani, megvédett az okoskodóktól a felkészülés alatt. Őt nem érdekelte, hogy év közben mit csinálunk, hogyan edzünk, mert azt vallotta, az a fontos, amit az év legfontosabb versenyén nyújtunk. Ez az idilli állapot megszűnt a halálával.

És amikor meg akartak győzni a lapátolás frekvenciájáról, na, akkor azt mondtam elég: nehogy már!

Az én evezésem lassúnak tűnt a hosszú, nyújtott tempók miatt, de ettől még megvolt a sebességem, mint az olimpia is megmutatta. Ha én gyorsítok, akkor ugyan nem tűnök lassúnak, olyan a látszat, mintha kapkodnám magam, de ez bizonyíthatóan a sebesség rovására megy. Ők ezt is jobban tudták. Jómagam pedig örömmel vettem részt a testvérem mellett az időmérőjelzők szerelésénél. Ott voltam én a müncheni olimpián, csak nem mint versenyző.

Nem érdekelte a hazai vezetést, hogy egy olimpiai aranyról mondanak le?

Ők tudják, miért tették. Tamás ott volt, nyert egy ezüstöt. Engem nem érdekelt. Egyik pillanatról a másikra nem hagyhattam abba, mert azzal testemet büntetem, amit pedig természetesen nem szerettem volna. Az én pályám akkor, ott véget ért. 71-ben, Belgrádban.

Edzőként viszont a sportág közelében maradt. A 2000-es olimpián győztes Novák Ferenc örökké hálás önnek, ugye?

Láttam rajta, hogy jó a keringése. Hogy, mint a macska, egy nagy terhelés után megrázkódik, és lepereg róla a nagy terhelés. Őt irányítgattam, szerencsére kijött belőle egy olimpiai arany is. Örültem neki nagyon. Amikor edző lettem, egyébként azt is szerettem volna, ha szeretik a vizet, a környezetet. Nem akartam olyan edző lenni, aki gyerekverejtékből él. Olyan se, aki azt hiszi, hogy a füléből süt ki a nap. Inkább a dzsembori felé tereltem a kis csapatot. Főztem egy kicsit, ha versenyre mentünk.

A végén már több szülő jött, mint gyerek, mert érezték a jó hangulatot. Aztán ez is abbamaradt. Nem akartam, hogy én megnézzem a fiatal edzők edzéseit, mert még azzal vádolnak, leskelődöm, ellenőrzök, áskálódom.

Már csak a kertemben főzök, ott füstölöm a lazacot, és figyelem a Dunát. Nekem a természet még mindig nagyon sokat jelent. Tudja, milyen csodás a Dunán napfelkeltekor vagy éppen nyugtakor kint lenni a nyílt vízen? Ha össze is megyek öregkoromra, mint a szappan, ez az élmény életem végéig elkísér. Ilyen dunai hajós vagyok én.