Árpád
-2 °C
3 °C

A román államelnök mentette meg a magyar legenda életét

2010.03.29. 09:59 Módosítva: 2010-03-29 10:01:11
Birtalan István kétszeres világbajnok, olimpiai ezüstérmes kézilabdázó most már jól van, talpra állt súlyos betegsége után, ha életmentő májátültetésére várnia kell, meghalt volna.

Birtalan István a hetvenes években a világ egyik legjobb kézilabdázója volt, Romániával 1974-ben világbajnok, egyúttal a torna gólkirálya. Pályafutása csaknem teljes, egyedül olimpiát nem tudott nyerni.

62 éves lesz szeptemberben, hétköznapi, bukaresti nyugdíjas, várja a jó időt, Szatmárnémetiben játszó fiát rendszeresen megnézi. A Veszprém buzai meccsére nem tudott elmenni, szívesen ott lett volna, de vizsgálatokra kell járnia.

Életmentő műtétéig a Steaua szakosztályát vezette, de 2008-ban le kellett erről mondania, mert egyre rosszabbul lett. A hepatitis C-fertőzés miatt elkerülhetetlenné vált a májátültetés.

Birtalan a kórházi ágyán (Fotó: prosport.ro)
Birtalan a kórházi ágyán (Fotó: prosport.ro)

Traian Basescu közbelépett, nem hagyta sorsára. Az államelnök látta játszani, emlékezett góljaira, és meggyorsította az eljárást, a macedón származású Christian Gatu, Birtalan világbajnok társa pedig beszélt az orvosokkal, a kórházakkal, mindent intézett. Összefogtak érte, és még 2008 nyárának végén megműtötték.

„Úgy volt, hogy el kell mennem hivatalos útra a románokkal a pekingi olimpiára, és ott végzik el a műtétet egy szolidaritási akció keretében. Akkor kérdezték, miért kellene elmennem Kínáig? Aztán szerencsémre kaptam egy májat, amivel új életet kezdhettem. Feltámadtam. Véget ért a haldoklásom. Most jól érzem magam, kicsit rosszul esett, hogy támadtak utána, miért kerülhettem a sor elejére, holott itt csak arról volt szó, hogy végre volt egy olyan donormáj Romániában, amelyet befogadott a szervezetem. Nem kivételeztek velem. Bár ha nem gyorsítják meg az eljárást, lehet, hogy már nem élek.”

A zsibói bölénynek becézett kézilabdázó már 1970-ben tagja volt világbajnok csapatnak, igaz akkor, 22 évesen még a cserepadról figyelte az idősebbeket.

Két év múlva olimpiai bronzérmes, lábtörése után nem volt nagy formában, igazi vezéregyéniséggé 74-ben lett, akkor mindenki megismerte a nevét. Nemcsak világbajnok, ő a gólkirály is negyvenhárom találattal. A berlini döntőben 14:12-re nyertek a románok. Akkor még nem volt gyors a játék, mert a bírók passzivitás miatt nem vették el a labdát.

„Nem szoktam dicsérni magam, de talán nem is az volt nagy szó, hogy ennyi gólt lőttem, hanem hogy nagyon jó százalékban használtam ki a helyzeteimet. Élveztem, amikor fent voltam a levegőben és tartanak tőlem, mert ők is tudták, pontosan lövök. A döntőben hét gólt lőttem és egy kapufát. Mellé vagy a kapusba nem is. Amikor kapufát lőttem, abból vezettek támadást a keletnémetek, Penu ugyan megfogta a labdát, de azért leszidott, mit csinálok. Mertem volna ezek után rosszul lőni?”

Birtalan és a VSK
Birtalan és a VSK

Fájdalmas emlék számára, hogy két év múlva az olimpián nem tudták legyőzni a szovjeteket, akiket addig szinte bármikor, pedig csapatuk érett volt a sikerre. Kicsit magát is okolja, mert a megszokott tíz gól helyett csak négyet lőtt, de a nagyobb hiba szerinte a fiatalokban volt, akik elhitték: úgy is nyernek, ha nem játszanak teljes erőbedobással. „Addig mindig elvertük őket, mint Sallai a szappant” – érzékeltette egy erdélyi mondással az erőviszonyokat.

Az olimpiai döntő után csak kis elégtétel volt, hogy rá egy évre megnyerték a CSZKA előtt a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. A moszkvai olimpián hiába győzték le a szovjeteket, a jugoszlávok elleni váratlan vereség azt jelentette, hogy a harmadik helyért mérkőzhettek – a magyarokkal.

„Úgy emlékszem négy gólt dobtam, és persze furcsa érzések voltak bennem, kicsit tudathasadásos volt az állapot. A meccsek előtt mindig azt mondtam, sírjon inkább az ellenfél anyja, mint az enyém. Akkor más volt a helyzet, mert azt nem is kívánhattam, hogy magyar barátaim édesanyja sírjon. Hiszen én is elsősorban magyar vagyok, és csak utána világbajnok. Ezt a két dolgot soha nem tudják elvenni tőlem. A meccsen nem kedvezhettem a magyaroknak, akkor nem lettem volna profi sportoló. Meg akartam mutatni Varga Pistának, hogy jobb vagyok, mint ő, meg akartam mutatni Bartalos kapusnak, hogy az ő hálójába is be tudom dobni a labdát. Ők meg azt akarták megmutatni, hogy ők is jók, Bartalos többször felmutatta nekem a labdát, ha rosszul lőttem. A magyaroknak emellett mindig és mindig köszönöm, hogy szépen és hatalmas szeretettel fogadtak. Annak is örülök, hogy jobb most ott az élet, mint itt.”

A tizenkétszeres bajnok Birtalant foglalkoztatta, hogy a magyar válogatottat erősítse, hiszen több rokona van az anyaországban, mint Erdélyben. A lehetőség meg is volt erre, de miután sikeres lett, mindenki megismerte, stabil egzisztenciát alakított ki, utána már csak Romániában képzelte el a jövőjét. Ha lenézték volna, ha ellenségesen fogadták volna, akkor biztosan változott volna a véleménye. Csak az bosszantotta Bukarestben, ha köszönt valakinek, nem viszonozta, vagy ha a nevét rosszul mondták, például Bartalannak.

Fotó: 3210.ro
Fotó: 3210.ro

„Sajnos a magyar himnuszt nem halhattam a sikereim után, nem láthattam a magyar zászlót, de nem tehettem róla. Akkor nem gondoltam erre, de ahogy idősödöm, egyre többet foglalkoztat a kérdés. A történelem viszont így rendezte, és nyilvánvaló volt: az ember ahol lakik, ott játszik. A magyar himnuszt persze minden szilveszterkor meghallgattuk, csak az egy óra eltolódás miatt egykor, nem éjfélkor.”

A jelenlegi médiaviszonyok közt a tévétársaságok sorban állnának novellába illő sztorijáért, harminc éve viszont még azon is tanakodott, egyáltalán elmondja-e Knézy Jenőnek, hogy szeretné megismerni az anyját, aki kétéves korában elhagyta őt és apját, visszatért Magyarországra, Balassagyarmatra. Huszonnégy éven keresztül nem látta, nem ismerte őt. Amikor a Steaua egy hetet Budapesten tartózkodott, Knézy rákérdezett az interjújában.

„Csak annyit mondtam, Nagy Valériának hívják, és szeretném megismerni. Másnap az egész csapat ámultan nézett, amikor megkeresett, és ott állt előttem a meccs előtt. Meghatódtam, átöleltem, és hihetetlenül boldog voltam, mert mégsem voltam árva, hiszen apám akkor már nem élt. Azóta anyám is elment közülünk.”

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?