A román államelnök mentette meg a magyar legenda életét

Birtalan István a hetvenes években a világ egyik legjobb kézilabdázója volt, Romániával 1974-ben világbajnok, egyúttal a torna gólkirálya. Pályafutása csaknem teljes, egyedül olimpiát nem tudott nyerni.

62 éves lesz szeptemberben, hétköznapi, bukaresti nyugdíjas, várja a jó időt, Szatmárnémetiben játszó fiát rendszeresen megnézi. A Veszprém buzai meccsére nem tudott elmenni, szívesen ott lett volna, de vizsgálatokra kell járnia.

Életmentő műtétéig a Steaua szakosztályát vezette, de 2008-ban le kellett erről mondania, mert egyre rosszabbul lett. A hepatitis C-fertőzés miatt elkerülhetetlenné vált a májátültetés.

Traian Basescu közbelépett, nem hagyta sorsára. Az államelnök látta játszani, emlékezett góljaira, és meggyorsította az eljárást, a macedón származású Christian Gatu, Birtalan világbajnok társa pedig beszélt az orvosokkal, a kórházakkal, mindent intézett. Összefogtak érte, és még 2008 nyárának végén megműtötték.

„Úgy volt, hogy el kell mennem hivatalos útra a románokkal a pekingi olimpiára, és ott végzik el a műtétet egy szolidaritási akció keretében. Akkor kérdezték, miért kellene elmennem Kínáig? Aztán szerencsémre kaptam egy májat, amivel új életet kezdhettem. Feltámadtam. Véget ért a haldoklásom. Most jól érzem magam, kicsit rosszul esett, hogy támadtak utána, miért kerülhettem a sor elejére, holott itt csak arról volt szó, hogy végre volt egy olyan donormáj Romániában, amelyet befogadott a szervezetem. Nem kivételeztek velem. Bár ha nem gyorsítják meg az eljárást, lehet, hogy már nem élek.”

A zsibói bölénynek becézett kézilabdázó már 1970-ben tagja volt világbajnok csapatnak, igaz akkor, 22 évesen még a cserepadról figyelte az idősebbeket.

Két év múlva olimpiai bronzérmes, lábtörése után nem volt nagy formában, igazi vezéregyéniséggé 74-ben lett, akkor mindenki megismerte a nevét. Nemcsak világbajnok, ő a gólkirály is negyvenhárom találattal. A berlini döntőben 14:12-re nyertek a románok. Akkor még nem volt gyors a játék, mert a bírók passzivitás miatt nem vették el a labdát.

„Nem szoktam dicsérni magam, de talán nem is az volt nagy szó, hogy ennyi gólt lőttem, hanem hogy nagyon jó százalékban használtam ki a helyzeteimet. Élveztem, amikor fent voltam a levegőben és tartanak tőlem, mert ők is tudták, pontosan lövök. A döntőben hét gólt lőttem és egy kapufát. Mellé vagy a kapusba nem is. Amikor kapufát lőttem, abból vezettek támadást a keletnémetek, Penu ugyan megfogta a labdát, de azért leszidott, mit csinálok. Mertem volna ezek után rosszul lőni?”

Fájdalmas emlék számára, hogy két év múlva az olimpián nem tudták legyőzni a szovjeteket, akiket addig szinte bármikor, pedig csapatuk érett volt a sikerre. Kicsit magát is okolja, mert a megszokott tíz gól helyett csak négyet lőtt, de a nagyobb hiba szerinte a fiatalokban volt, akik elhitték: úgy is nyernek, ha nem játszanak teljes erőbedobással. „Addig mindig elvertük őket, mint Sallai a szappant” – érzékeltette egy erdélyi mondással az erőviszonyokat.

Az olimpiai döntő után csak kis elégtétel volt, hogy rá egy évre megnyerték a CSZKA előtt a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. A moszkvai olimpián hiába győzték le a szovjeteket, a jugoszlávok elleni váratlan vereség azt jelentette, hogy a harmadik helyért mérkőzhettek – a magyarokkal.

„Úgy emlékszem négy gólt dobtam, és persze furcsa érzések voltak bennem, kicsit tudathasadásos volt az állapot. A meccsek előtt mindig azt mondtam, sírjon inkább az ellenfél anyja, mint az enyém. Akkor más volt a helyzet, mert azt nem is kívánhattam, hogy magyar barátaim édesanyja sírjon. Hiszen én is elsősorban magyar vagyok, és csak utána világbajnok. Ezt a két dolgot soha nem tudják elvenni tőlem. A meccsen nem kedvezhettem a magyaroknak, akkor nem lettem volna profi sportoló. Meg akartam mutatni Varga Pistának, hogy jobb vagyok, mint ő, meg akartam mutatni Bartalos kapusnak, hogy az ő hálójába is be tudom dobni a labdát. Ők meg azt akarták megmutatni, hogy ők is jók, Bartalos többször felmutatta nekem a labdát, ha rosszul lőttem. A magyaroknak emellett mindig és mindig köszönöm, hogy szépen és hatalmas szeretettel fogadtak. Annak is örülök, hogy jobb most ott az élet, mint itt.”

A tizenkétszeres bajnok Birtalant foglalkoztatta, hogy a magyar válogatottat erősítse, hiszen több rokona van az anyaországban, mint Erdélyben. A lehetőség meg is volt erre, de miután sikeres lett, mindenki megismerte, stabil egzisztenciát alakított ki, utána már csak Romániában képzelte el a jövőjét. Ha lenézték volna, ha ellenségesen fogadták volna, akkor biztosan változott volna a véleménye. Csak az bosszantotta Bukarestben, ha köszönt valakinek, nem viszonozta, vagy ha a nevét rosszul mondták, például Bartalannak.

„Sajnos a magyar himnuszt nem halhattam a sikereim után, nem láthattam a magyar zászlót, de nem tehettem róla. Akkor nem gondoltam erre, de ahogy idősödöm, egyre többet foglalkoztat a kérdés. A történelem viszont így rendezte, és nyilvánvaló volt: az ember ahol lakik, ott játszik. A magyar himnuszt persze minden szilveszterkor meghallgattuk, csak az egy óra eltolódás miatt egykor, nem éjfélkor.”

A jelenlegi médiaviszonyok közt a tévétársaságok sorban állnának novellába illő sztorijáért, harminc éve viszont még azon is tanakodott, egyáltalán elmondja-e Knézy Jenőnek, hogy szeretné megismerni az anyját, aki kétéves korában elhagyta őt és apját, visszatért Magyarországra, Balassagyarmatra. Huszonnégy éven keresztül nem látta, nem ismerte őt. Amikor a Steaua egy hetet Budapesten tartózkodott, Knézy rákérdezett az interjújában.

„Csak annyit mondtam, Nagy Valériának hívják, és szeretném megismerni. Másnap az egész csapat ámultan nézett, amikor megkeresett, és ott állt előttem a meccs előtt. Meghatódtam, átöleltem, és hihetetlenül boldog voltam, mert mégsem voltam árva, hiszen apám akkor már nem élt. Azóta anyám is elment közülünk.”