Tudjuk, mennyi mindent tettünk Romániáért

Orbán István, a kétszeres világbajnok (1970, 1974) román férfi kézilabda-válogatott kapusa a nyáron távozott a román ligában történelmi sikert elérő, második helyen végző Székelyudvarhelytől, ahol kapusedző volt.

„Amióta abbahagytam a játékot, nem szakadtam el tőle. A családom keveset látott, amikor Magyarországon edzősködtem, Cegléden és Orosházán, csak napokat. Nem volt olyan érzésem, hogy a csúcson fejezzem be, egyszerűen csak így alakult. A kézilabda csodálatos játék, soha nem lesz belőle elegem, de most tartjuk a távolságot, mert elfáradtam” – kezdte az Indexnek a 63 éves Orbán.

Karrierjében voltak jelentős törések, pedig korán felfigyeltek rá, fiatalon, 22 évesen bekerült a válogatottba, amire nagyon büszke, hiszen akkoriban sok jó képességű játékos volt. A Steauában – a bukaresti katonacsapatnál – töltötte egész pályafutását, és amíg jó formában volt a hetvenes évek elején, addig a nagy rivális Dinamo nem volt bajnok.

„A válogatottban ennek ellenére nem lehettem soha első számú kapus, a dinamós Penut nem szoríthattam ki. Személyi okai voltak ennek inkább, nem politikaiak. Tény, furcsa lett volna, ha egy magyar a románok kezdőkapusa, de a Dinamo edzője dolgozott a válogatottnál is, ezért hátrányban voltam” – emlékszik vissza.

Ha viszont mégis bekerült, mert annyira rosszul ment Penunak, igyekezett a lehetőséggel élni. „Megesett, hogy négygólos hátrányban voltunk a svédek ellen, amikor beállított a kapitány. Rögtön megfogtam egy hetest, utána feljöttünk, és amikor már átvehettük volna a vezetést, újra lecserélt, majd kikaptunk. Kérdeztem tőle – nem tagadom, a sírás kerülgetett –, hogy miért teszi ezt velem, de csak annyi volt a válasz: Penu jobb nálam. Ha jobb is volt, azon a meccsen biztosan nem.

Nagyon nehéz volt ezt feldolgozni, de ezt is tetézte, amikor egy héttel az olimpia előtt szóltak, nem mehetek. Már bepakoltam, meg sem fordult a fejemben, hogy kimaradhatok, mert két évvel előtte világbajnoki aranyérmes voltam. Megszülettek egy héttel a müncheni olimpia előtt az ikerfiaim, a világ legboldogabb embere lehettem volna, de nem hagyták. A válasz annyi volt, egy héten ennyi boldogság már sok lenne egy ilyen fiatal embernek. Klubbeli cserém, Dinca került be, aki se előtte, se utána nem volt meghatározója a csapatnak, Münchenben is többnyire melegítőben volt. Így mentek akkoriban a dolgok, de nem panaszkodom, mert nincs értelme. Jó közösség volt, aminek Kicsid Gabival és Birtalan Istvánnal a tagjai lehettünk. Ők húzóemberek voltak, én kiegészítő.”

Orbán akkor még nem sejthette, nemcsak arról az olimpiáról marad le, amelyiken Románia bronzérmes lett. Négy év múlva meghúzódott, így a Montrealban ezüstérmes csapatból megint kimaradt. Egy év múlva pedig a lengyelországi főiskolás világbajnokságon megsérült, eltört a szárkapocscsontja, amit később hatszor kellett műteni.

„Végig ott motoszkált a fejemben, hogy még visszatérek, mások is megtették, és mert egy olimpia nagyon vonzott. Kiszaladtam az erdőbe futni, de ezzel csak még nagyobb bajt okoztam magamnak, rásérültem. Fanatikus voltam, lelkileg borzasztóan megviselt, hogy nem mozoghattam. Sportolót, állandóan mozgó embert annál nagyobb csapás nem érhet, mint hogy ágyhoz van kötve. Be kellett látnom, nincs értelme folytatni. Edző lettem, az ifjúsági csapat mellé tettek, a Steauánál is edzősködtem. 1990-ben ott voltam a román válogatott utolsó nagy sikerénél, amikor bronzérmes lett. Nem akartam elvállalni, mert már korábban elegem lett abból, hogy hiába güriztem sokat, más a lábát lógatta, a siker mégis neki jutott. Végül hosszú kérlelésre igent mondtam, és nem bántam meg, mert akkor tényleg mindenki egyet akart. Edzőként talán jobban megbecsültek, mint játékosként.”

Orbán nincs a világbajnoki aranyérmes csapat fotóján, mert pechére a legnagyobb sztár, Gruja alatt ült a padon a kép szélén. Miután az átlövő disszidált, egyszerűen levágták róla őt is. A Mexikóba távozó Gruja hazaáruló lett, Orbán meg nem hiányzott senkinek.

„Furcsa történet, ma már csak nevetünk rajta, amikor összejövünk. Mert pontosan tudjuk, mennyi mindent megtettünk Romániáért. Én például előbb megszakadtam, a lábamat is eltörtem. Belénk verték, mint a miatyánkot, hogy küzdenünk és harcolnunk kell az országért, a hazánkért, jóllehet, a világbajnok csapatból hárman magyarok voltunk, hárman szászok, és volt egy macedón is.”

Adódik a kérdés, csak önmagukért, sikereikért játszottak, vagy bennük volt, hogy Erdélyért is?

„Nem kérdezték ezt meg tőlem soha. Mi akkor nem gondolkodtunk patriotizmuson, a legjobbak közt akartunk lenni. Persze, hogyne, jóleső érzés volt, amikor hazatértünk a nagy események után, és gratuláltak Erdélyben, milyen jól játszottunk, hogy megmutattuk. Lehet, hogy példaképei lettünk az akkori erdélyi magyar gyerekeknek, de nem éreztük, és nem azért, mert túlzottan egoisták lettünk volna. 25 évesen nem gondol erre az ember, ez csak az utólagos hozadék. Akkor csak meg akar felelni, ki akar tűnni, jobb akar lenni.”

Románia átlag felett megbecsüli sportolóit, a két vb-aranyért Orbán havi ötszáz eurónak megfelelő nyugdíjat kap. „Ez az életjáradék szép pénz, mert az itteni nyugdíjak nagyon alacsonyak.” Romániában pillanatnyilag az átlagkereset 1500-2000 lej, utóbbi összeg felel meg 500 eurónak.