Julianna, Lilla
-3 °C
11 °C

Szűk évek jönnek, miközben milliárdokból dőzsöl a kézilabda

D  YT20190123011
2019.01.24. 12:01

A magyar férfi kézilabda-válogatott a tizedik helyen fejezte be a világbajnokságot, európai csapatot nem sikerült legyőznie. Ez a pozíció még felértékelődhet, ahhoz viszont hármas kötés kell.

  • Az eggyel előttünk végző Brazília megnyeri a Pán-Amerikai Bajnokságot, és egyenes ágon kijut az olimpiára
  • Egyiptom Afrika bajnoka lesz, és egyenes ágon szintén kijut Tokióba
  • Az Európa-bajnoknak pedig a vb 2-7. helyezett csapatai közül kell kikerülnie jövő januárban.

Ha ez a kombináció összejön, amire van 15-20 százalék esély, akkor Magyarország mehet az olimpiai selejtezőre 2020 tavaszán.

Nehéz viszont elvonatkoztatni attól, ami szerda este történt Herningben, ahol a magyar csapat vergődött, miközben Norvégia még csak száz százalékot sem adott ki magából, 75-nél nem valószínű, hogy több jött ki belőlük. Miközben ők mosolyogtak, élvezték a játékot, mi feszülten vergődtünk.

Az egész vb alatt próbáltuk a pozitívumokat keresni, ilyen volt, hogy egyetlen válogatott volt a magyar, amelyik hibátlanul lőtt az utolsó kör előtt betörések után.

A saját gyengeségeink ellenben hatványozottan jöttek elő az utolsó meccsen, pedig még csak nem is a győzelem, hanem egy szűk vereség kellett volna. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy négygólos, sőt a norvég meccs végére már ötgólos vereséggel is továbbjutottunk volna az olimpiai selejtezőért játszott meccsre. 

Az eddigi kvázi sikeres világbajnokságainkon az volt a trend, hogy egy bravúr és szerencse vitt jó pozícióba bennünket. Erről írtam még a vb előtt, most újra számot kell ezzel vetni. Katar legyőzése volt az egyetlen igazán jó meccsünk, az a siker most ennyire volt elég.

Ezt a vb-t igazi bravúr nélkül hoztuk le, ami rég fordult elő.

Egyiptom ellen, ahogy Vladan Matics emlékeztetett rá a norvég meccs utáni sokkban, inkább mi küzdöttünk meg az egy pontért, nem kiengedtük a kezünkből. Volt egy pillanat, amikor racionálisabb játékkal összejöhetett volna a győzelem, de a labdaeladások után lerohantak bennünket. Ha azt a meccset megnyerjük, akkor sem lenne minden szép, de akkor biztosan lenne 15 hónap a kísérletezésre, a fiatalok izmosítására. Akkor legalább lenne egy konkrét cél, mert így az sincs.

Azt is Matics mondta, hogy a mi játékosaink nagy darabok, nehezebben regenerálódnak, míg a norvégok atletikusabbak. Futnak, ugranak, lőnek megállás nélkül.

Arról is írtunk a Tunézia-meccs előtt, ha az ellenfél rohanását nem sikerül visszatartani, ha nem sikerül kevés gólon tartani, akkor ehhez hasonló eredmények bármikor születhetnek, elég csak a múlt januári csehek elleni kudarcra gondolni. Akkor a varazsdi csarnokban érthetően szólt a "kurva gyenge", most inkább egyszerűen csak elkeseredettek voltak a szurkolóink, mert egy tisztes vereséggel sem sikerült befejezni.

A magyar kézilabdából – a futballhoz hasonlóan - hiányzik az őszinteség.

El kellene mondani valakinek bátran és nyíltan, hogy most egy kifejezetten jó sorsolással, egyetlen jó meccsel, az ellenfelek kegyelméből juthattunk el odáig, hogy versenyben voltunk még az utolsó meccsen. Lehet a sérüléshullámra fogni, ami valóban példátlan volt, de nem érdemes.

Lékai Mátétól még a torna előtt azt kérdeztem, hol látja magát és csapatát január 24-én, vagyis csütörtökön. Amikor már túl vagyunk a középdöntőn. Erre mondta, hogy minden bullshit, be kell valahogy jutni a nyolc közé.

Nem sikerült megoldani, mert a kötelező győzelmeket sem sikerült hozni, nem hogy a bravúrt. Ne legyen kétségünk, a játékosok mindent megtettek, küzdöttek és akartak, ők vannak abban a szerencsétlen helyzetben, hogy a pályán már csak ténferegtek, hiszen valaha a kiválasztásnál a majdani testsúlykilogramm volt az uralkodó szemlélet. Az egész vb-mezőnyből nálunk volt a legtöbb két méter feletti és a legtöbb 100 kiló feletti játékos.

Az igazi felelősök sohasem a pályán küzdenek, ezért jó magyar szokás szerint nem is fogja vállalni senki a felelősséget.

Mocsai Lajossal a csúcson voltunk 2012-ben, az olimpián volt egy kimagasló és egy jó meccsünk, elrepített bennünket a negyedik helyre. Nem biztos, hogy reális volt, de egy heroikus meccs után egy pontos analízis nem ártott volna.

A kézilabda pár éve elkezdett egy koncepció mentén dolgozni, van valamiféle programunk, amitől viszont gyorsan nem lehet csodát várni.

Fel kellene tenni a kérdést, hogy a nagy reményekkel induló Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) miért nem adott senkit eddig a felnőtt válogatottba, és még a hazai élvonalban sincs olyan játékos, aki komolyan meghatározó lenne. Miközben az ottani edzői kar egyáltalán nem panaszkodhat a fizetésre, mintha államtitkári rangban lennének. Az év végén az olimpiai kvalifikáció egésze kevesebbet kapott a kormánytól, mint a NEKA.  

Mocsai büszkén hirdette, hogy számára a világszínvonalú munka törvény.

Egy 2013-as interjúban pedig azt mondta, hogy a szaksajtó is felelős, mert nem szólt, hogy az utánpótlás helyzete nincs rendben.

Nem mintha a sajtónak bármi köze is lenne az utánpótlás szakmai munkájához, a köríves dobásokhoz vagy a súlypontképzéshez, de nagyjából minden egyes világesemény után értékeltünk. Mi hiányzik, mi nincs, le vagyunk maradva. Itt van például a tavalyi.

Most is szólhatunk, rektor úr, hogy a NEKA munkáját érdemes lenne átvilágítani

És akkor mi történik? A 16 éveseknél lesz majd valami változás? Jobb játékos lesz Uros Borzasból, ha szólunk?

A nagy rivális Balatonfüred most három játékost adott a csapatba. Ligetvári, Máthé és Szita is részben ott nevelkedtek, nem a NEKA-n. Igen, tudjuk, idő kell. Csakhogy eredetileg a NEKA vezetői vállalták meglehetősen optimistán 2013-ban, hogy négy év múlva már látni fogjuk az eredményt. Sajnos, látjuk az eredményt.

A szövetségben sem érezni a koncepciót.

Kocsis Máté elődje idehozta Talant Dujsebajevet, akit Kocsis a 2016-os nagy fiatalítási hullámmal együtt járó kudarc miatt eltávolított, majd kinevezte Xavi Sabatét. Akit aztán azért rúgtak ki, mert megtalálták Lubomir Vranjest. Akit aztán már a szlovénok elleni vb-selejtező előtt meneszteni akartak.

Miután a nem kevés pénzért német szerződéséből kivásárolt Vranjes nem kellett, a magyarul megtanuló Sabate visszahozatala kézenfekvő lett volna Lengyelországból, de épp ezért nem tették meg. Neki van BL-rutinja, vb-n is vezette már a csapatot, míg Csoknyai és Matics majd hamarosan játszik a főtáblán, de egy sorozattal lejjebb, az EHF-kupában. Ha azt mondhattuk korábban,

hogy a külföldiek előnyt élveznek, illik átgondolni: Csoknyai most volt másodszor kapitány.

Először 2010-ben égett meg.

Marosi László szakmai alelnök arcáról lerítt a feszültség a norvég meccs előtt, és az első félidőben nem lehetett nyugodtabb. A másodikban pedig pláne nem.

Mert azt talán ő látja a legjobban a jelenlegi vezérkarból, hogy ha sort lehetne cserélni, akkor nem lennénk rosszak. Van, aki jól védekezik, de gyengén támad, és van, aki jól támad, de gyengén védekezik. Komplex játékosunk alig van. Miközben ez már sokkal szerényebb tradíciójú országokban is az alapot jelenti.

A probléma messze nem újkeletű, így volt már 7-8 éve is. A mai játék viszont olyan gyors, hogy azt öt év múlva sem érjük utol, pedig valahogy eléjük kellene kerülni.

Azzal is szembe kellene nézni egyszer, mit okozott Orbán nagy álma, a tao megjelenése. Ha erős nemzeti válogatott akarunk, akkor mennyiben segíti elő? Mert erős klubcsapataink vannak, csak azokat nem lehet vb-re küldeni.

És még így is majdnem sikerülhetett volna, ha van világos elképzelésünk az elejétől a végéig Egyiptom ellen, a norvégokkal szemben, és a padról több segítséget kap a válogatott.

(Bár még egyszer hangsúlyozzuk, ahogyan az elején írtuk, létezik olyan forgatókönyv, hogy ez a pozíció is sokat érhet.)

Egy számvetésnél kényszerű lesz szembesülni azzal, hogy a szegediek hozták magukat, Lékai Máté is. Nagy László és Ilyés Ferenc is megtette, ami tőle telt.

A spanyolokkal világbajnok Juan Carlos Pastor keze alatt sokat fejlődött Bodó, de ő a Szegedben a második negyedórákra szokott beszállni, itt pedig tőle vártuk a gólokat, nem ugyanaz a két szerepkör. Bánhidiból biztosan rengeteg kivett ez a vb, sokat játszott, olykor indokolatlanul sokat.

Nagy talány viszont, ha Pastor ilyen fejlődést ért el néhány játékossal, érdemben miért nem merült fel a neve, mint lehetséges kapitány.

Még elgondolkodtatóbb, ha Máthé Dominikot vagy Ligetvárit szeretné megszerezni a Szeged, és szeretne velük dolgozni a világ egyik legjobb edzője, akkor azokat a játékosokat miért nem engedik hozzá?

Nem az lenne-e a magyar kézilabda érdeke, hogy a magyar bajnok erős legyen, és fokozatosan be- és felépítsék azokat, akikre hosszú távon számítani lehet. Ma még nem látni, hogy Máthéból, Ligetváriból mi jön ki hosszú távon.

Egy biztos, belőlük kell kihozni a maximumot. Nincs jobb, nemigen van más.

A szűk esztendők ugyanis még csak most jönnek.

Ligetvári és Juhász korosztálya önmagában érdekes kérdéseket vet fel, mert ők pár éve Eb-ezüstérmet szereztek, és csak a franciák voltak jobbak náluk. Biztosan így kellett megoldani a menedzselésüket?

Arra jó volt ez a világbajnokság, hogy

már nem merülhet fel a gondolat: az öregekkel, Nagy Lászlóval és Ilyés Ferenccel, Császár Gáborral más lett volna,

velük jobbak lettünk volna. Ők egy-egy meccsre képesek felszívni magukat, mint ahogy a szlovénok ellen történt, de a sorozatterhelés már nekik nem való.

A védekezésünk Naggyal és Nagy nélkül még így is ég és föld, de a norvégok 23 éves klasszisa, Sagosen neki is megoldhatatlan feladatot jelentett.

Őszintén szembe kellene nézni azzal, jól működik-e a kiválasztás. Mire valók az olyan lózungok, hogy a kézilabda a mi sportunk, nekünk van kitalálva, genetikailag mennyire hiperül-szuperül alkalmasak vagyunk rá.

Régi mondás, mindig az a jó, aki éppen nem játszik.

Most azért van valóságalapja, hogy ez volt-e a legjobb keret, amelyik a vébén szerepelt. Miért maradt otthon Uros Vilovszki?

A két külföldön játszó: Faluvégi, Bartók a jövő emberei, mert azt nem láthattuk, milyen a jelenük, hiszen kimaradtak a keretből.

Szóval, izgalmas kérdések vannak, amikre akkor is válaszokat kell keresni, ha éppen mázlival bejövünk az olimpiai selejtezőre. Mert a selejtező a létező legnagyobb igénybevétel, három meccs három nap alatt.

Borítókép: Csoknyai István (b2) és Vladan Matic (j2) szövetségi kapitányok, valamint Schuch Timuzsin (b), Bóka Bendegúz (j2) és Bánhidi Bence (2), a magyar válogatott játékosai a német-dán közös rendezésű férfi kézilabda-világbajnokság középdöntőjében játszott Magyarország - Norvégia mérkőzés után a dániai Herningben 2019. január 23-án. Magyarország - Norvégia 26-35. MTI/Illyés Tibor

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!