Jordan végre megmutatta az igazi arcát

GettyImages-162925160
2020.04.20. 16:38
Az NBA-legenda Michael Jordan a sikerei, egyénisége és nagysága miatt pont az a kosaras, akiről mindenkinek van egy sztorija. Ő maga viszont meglehetősen zárkózott, ha a saját múltjáról van szó. Ez egészen mostanáig volt így: az ESPN tízórás dokumentumfilm-sorozata Jordan sosem látott arcát mutatja be. Néha kemény, néha kegyetlen, de legalább őszinte.

Michael Jordan 2016-ban, részben a harmadik bajnoki címét ünneplő LeBron Jamest látva döntött úgy, hogy megmutatja a visszavonulása óta felnőtt generációknak, ki is a kosárlabda igazi istene. Ezért majdnem két évtized könyörgés után végre igent mondott az NBA (és az ESPN/Netflix) kérésének, hogy grandiózus, tízórás dokumentumfilm-sorozat formájában hozzák nyilvánosságra az 1997–98-as NBA-szezonban, Jordan utolsó bullsos idényében készült felvételeket.

A végeredmény persze nemcsak egyetlen szezonra fókuszál, de a tíz órában tökéletes képet kapunk Jordan gyerekkorától a hatodik bajnoki cím megnyeréséig mindenről. Balhék, viták, fogadási botrányok és sikerek – mindenről meglepő őszinteséggel beszél.

A világ legjobb házivideója 

1997-ben már lehetett sejteni, hogy az lesz az utolsó közös idénye a történelmi sikereket halmozó Chicago Bulls-csapatnak, főként Michael Jordan valószínűsíthető visszavonulása sejtette ezt. Éppen ezért az NBA mostani vezére, az akkor a videós részleget vezető Adam Silver őrült ötlettel állt a chicagói csapat elé: engedjék meg, hogy egy tévéstáb az elsőtől az utolsó percig követhesse a színfalak mögött a Bullst, és persze Jordant. Hogy forogjanak a kamerák, amikor a vezetőedző Phil Jackson utasításokat ad. Amikor Michael Jordan az öltözőben leüvölti a csapattársak fejét. Ahogy Scottie Pippen az őt elcserélni vágyó általános igazgatóval, Jerry Krause-zal üvöltözik. Vagy amikor az NBA-döntő közepén megszökik a csapattól Dennis Rodman, hogy Atlantic Cityben küzdhessen meg a pankrátor Hulk Hogannel.

Hasonlóra sosem volt még példa az NBA-ben, arra meg gondolni sem mert senki, hogy pont a hatodik bajnoki címére készülő Michael Jordannel felálló Chicago Bulls engedje meg ezt. Éppen ezért nagyon kemény tárgyalások után született csak meg az egyezség: a fő feltétel az volt, hogy a videók csak akkor kerülhetnek a nyilvánosság elé, ha és amikor az NBA és Jordan is egyszerre rábólint a közlésre. Adam Silver lényegében megesküdött, hogy a szezon alatt felvett film egyetlen létező kópiája az NBA saját könyvtárában ül majd egy széfben elzárva addig, amíg el nem jön az idő.

„A legrosszabb forgatókönyv az, hogy a tiéd lesz a világ legjobb házivideója, amit a gyerekeidnek mutogathatsz” – érvelt Silver Jordannek, aki majdnem két évtized után, 2016-ban végül igent mondott. Ekkor lett elege abból, hogy a visszavonulása után felnőtt generációk, akik már nem látták élőben játszani, nem Jordant, hanem Kobe Bryantet és LeBron Jamest istenítették. A legenda szerint 2016 nyarán, a Cleveland Cavaliers bajnoki ünneplése közben (ekkor nyerte James a harmadik gyűrűjét) mondta ki a végső igent, hogy készüljön el a dokumentumfilm-sorozat. (A teljes előzmény annak minden izgalmával az ESPN-en olvasható.)

A rendezést – amire többek között Spike Lee és Danny DeVito is pályázott – végül az ismert sport-dokumentumfilmes Jason Hehir kapta meg. Ő csinálta az ESPN-nél a Michigani Egyetem 1991-es kosárszezonjáról szóló The Fab Five-ot, az ESPN-es 30 for 30 sorozatba többek között a Chicago Bears NFL-csapat 1985-ös idényét felidéző The '85 Bearst és a pankrátorlegenda életét feldolgozó André the Giantet. Az is döntő szempont volt, hogy a sorozat producere az a Mike Tollin lett, aki az Allen Iversonról szóló 2014-es dokumentumfilm mellett is ténykedett. 

Az ESPN eredetileg nyárra, az NBA-döntő idejére tervezte a bemutatót, de a sportvilág leállásával előrehozta, ezzel azonban nyertek is, mert így, hogy öt héten át heti két részt bemutatva adják le a sorozatot, minden róluk szól majd. (Magyarországon április 20-tól, a Netflixen érhető el az első két rész az eredetihez képest egy nap csúszással, de magyar felirattal.) 

Az sem véletlen persze, hogy öt hétre nyújtják el: egyrészt a teljesen kihalt sportéletben róluk szólhat minden, de ennél prózaibb ok is van: annyira a júniusi startra készültek, hogy amikor elhatározták, már áprilisban adásba kerül a sorozat, az utolsó két rész még nem volt kész. Sőt, ezeket még a napokban is vágják, ezért sem jelenhetett meg egyben az egész sorozat. 

Az ellenség

A sorozat címe az 1997–98-as Bull-szezonra utal. A csapat akkori vezetőedzője, a szintén élő legenda Phil Jackson minden idénynek szeretett egy fő motívumot adni. Mivel ő már tudta, hogy az idény végén mennie kell Chicagóból, és a csapat is szét fog hullani, így az Utolsó tánc lett a tematika, ez került a szezon elején minden játékos kezébe kerülő kiskönyv borítójára is.

Az 1997-98-as Bulls-szezonhoz készült kiskönyv
Az 1997-98-as Bulls-szezonhoz készült kiskönyv
Fotó: ESPN / Netflix

Ez a fő tematika viszonylag lazán van kezelve a sorozatban, legalábbis az első két rész alapján, amiben azért nem bővelkednek a 1997–98-ban, a háttérben forgatott jelenetek. De ez érthető is, mert a második rész végére alig éri el a sorozat 1997 novemberének végét, a java tehát még csak most jön majd (éppen ezért túlzott következtetésekbe nem is mennénk két rész alapján).

Az első két rész viszont így is elég arra, hogy megkapjuk gyorsan az ellenség képét: a fentebb már említett igazgatót, Jerry Krause-t. Az enyhe kifejezés, hogy Jordan ki nem állhatta a Bullshoz 1985-ben, tehát Jordan után egy évvel odakerülő igazgatót. De nemcsak ő gyűlölte egyedül Krause-t, hanem Pippen is rendesen berágott rá, amikor 1997-ben megpróbálták elpasszolni, olyannyira, hogy az edzőknek kellett közbelépni, hogy kicsit mérséklődjön a heves ellentét. De enélkül sem volt könnyű Krause helyzete, akit az NBA-kosarasokhoz képest alacsony termete és testsúlya miatt rendszeresen aláztak Jordanék a csapat többi tagja előtt. Ebből is látszik, hogy Jordan nem propagandafilmet szeretett volna magáról, hanem valamit, ami a valódi arcát mutatja meg, a jót és a rosszat is. (Nem lőnénk le a poént Jordan és Krause ellentétének ügyében, nagyon szépen kezdi felépíteni a sorozat az első két részben, jobb ezt ott látni kibontakozni.)

Eközben a sorozat rengeteget ugrál előre és hátra az időben. Megismerjük Jordan eredeti motivációját, a bátyjával, Larryvel való kosárlabdás rivalizálását, előkerülnek a középiskolai és egyetemi évei, majd az első szezonok az NBA-ben, melyekkel kapcsolatban mindig van friss megszólaló, korábbi edző, rivális, csapattárs, családtag. Jordan édesanyja, Deloris feltűnése mindig üde színfolt, ahogy végtelen szeretettel és kedvességgel beszél a fiáról, aki mindig a kicsi Mike marad neki, nem pedig a világ leggazdagabb és egyik legünnepeltebb sportcsillaga. Ezek a visszatekintések sokat dobnak a  sorozaton. Jordan egymaga több mint nyolc órát ült a rendező kamerája előtt, hogy minden kérdésre válaszoljon, de az akkori csapatból mindenki vállalta a felkérést. 

Időnként azért túl feszes tempót diktál a sorozat, mert néha jó lenne picit belekényelmesedni egy-egy ilyen jelenetbe, történetbe. Amibe viszont mindig könnyű belefeledkezni, az Jordan játéka. Ehhez nyilván nem kellett volna egy tízórás sorozatba kezdeni, hiszen a YouTube tömve van válogatásokkal, de a kicselezett, leblokkolt ellenfelek kommentárjával egészen új szintre kerülnek a Jordanről készült videók. 

Persze érdemes hozzátenni, hogy Pippenben a tökéletes szárnysegéd, Jacksonban a tökéletes stratéga, Rodmanben a tökéletes akármi volt Jordan oldalán évekig, így 1997–98-ban is. De Jordan volt a sztár, akin minden múlott. Nem véletlen, hogy abban az idényben Jordan 33,14 millió dollárt keresett, mögötte a második legjobban fizetett Bulls-játékosok Toni Kukoč és Ron Harper voltak abban az idényben 4,56 millió dollárral. De hogy még jobban érzékeltessük, mennyi kilógott Jordan az NBA-ből:

abban az idényben 26,9 millió dollár volt a fizetési plafon az NBA-ben csapatonként, vagyis Jordan többet keresett, mint a csapatokra vetített maximum. de megérte miatta kifizetni a pluszadóként kiszabott büntetést.  sőt, egymaga többet keresett évente, mint 19 nba-csapat.

A párhuzamos valóságok

Ami két rész alapján is megkülönbözteti a The Last Dance-t a többi, hasonló sportos dokumentumfilmtől, az az egyedi szerkesztése. Bár lebilincselő, ahogy a kortársak beszélnek Jordanről, hasonló videók könnyen elérhetők az ESPN-nél vagy az NBA-nél, szóval nem önmagában a rengeteg archív felvételben és friss reakcióban van a sorozat ereje.

Hanem abban, ahogy egyszerre látjuk épülni és összeomlani a Bulls birodalmát. Mivel dokusorozatról van szó, a vég ismert: a Bulls 1998-ban bajnok lesz, utána viszont Jordan visszavonult, Pippen a Rocketshoz igazolt, Rodman elment a Lakershez, ahogy Phil Jackson is.

A tíz rész egyszerre épít a hatodik bajnoki cím elnyerése és a teljes szétesés felé. Előbbit erősíti a folyamatos visszaemlékezés, a Bulls és Jordan kiteljesedésének bemutatása, míg utóbbit a szezon közbeni fejlemények dramatizálják. Látjuk, miután Pippen bejelentette, hogy cserét kért, és távozni akart a Bullstól, ahogy mikrofonok tucatjait nyomják Jordan arcába, választ várva. Szóban nem kapnak, de a szupersztár tekintete mindent elárul, mert végleg tudatosul benne, hogy ez a vég, ez tényleg az utolsó tánc.

Várjuk, hogy eldurranjon az agya

Egy kézen meg lehet számolni azokat a sportolókat, akik miatt egy dokumentumfilmbe két élő, korábbi amerikai elnök is vállalja a szereplést: Bill Clinton és Barack Obama. Obama további szereplése külön érdekes lesz majd, hiszen a felirat szerint pusztán „egy korábbi chicagói lakosként” tüntetik fel.

A nagyobbnál nagyobb megszólalók mellett nyilván a főszereplő, Jordan lesz a legérdekesebb. Ha van fő szál a tíz rész során, az Jordan elhivatottságának és küzdeni akarásának a folyamatos, szűnni nem akaró fokozódása. Ez jelenik meg a helyenként túl intenzív öltözői vagy edzés alatt mutatott viselkedésében is. Ezt látjuk részről részre kiteljesedni, a csúcs pedig majd (feltehetőleg) a hatodik bajnoki cím környékén jön a legmeredekebb történetekkel.

Az eddig látott két rész alapján ez elégnek tűnik, még úgy is, hogy nincs nagy kérdés, amire választ keres a sorozat. Nincs nagy gondolati felvezetés, hogy mi lett az NBA-vel Jordan után, mi mindent változtatott meg, és mennyi mindenre volt hatása. De nem is kell.

Jordan végre, több mint két évtized után kinyitotta a nappalija ajtaját, és kedvesen megpaskolta a vele szemben elhelyezett fotelt, hogy üljünk le, és legyünk a vendégei. 

(Borítókép: Michael Jordan 1998-ban. Fotó: Rocky Widner / Getty Images Hungary)