Fél pontot sem dobott meccsenként, de több bajnoki címet nyert, mint a fél Dream Team

000 APW2002103080144
2020.10.14. 16:31
LeBron James magyar idő szerint hétfő hajnalban megnyerte negyedik bajnoki címét is, ezzel rengeteg embert átugrott az örökranglistán. Azt már talán kevesebben tudják, hogy JaVale McGee harmadik, J. R. Smith pedig második NBA-gyűrűjét szerezte, pedig utóbbi például érdemben nem sokat tett hozzá a sikerhez. Az ő példája okán összegyűjtöttük azokat az NBA-játékosokat, akik többszörös bajnoknak vallhatják magukat, pedig a kispad melegítésén és az időkérésnél történő pacsizáson kívül nem sok szerepük volt.

Magyar idő szerint hétfő hajnalban a Los Angeles Lakers végső sikerével lezárult a koronavírus-járvány miatt maratoni hosszúságúra nyúlt NBA-szezon. LeBron James és Anthony Davis vezetésével az aranysárga-lila alakulat tíz év után először ért a csúcsra, ráadásul a patinás klub a bajnoki címek örökrangsorában beérte az ősi rivális Boston Celticset. Az biztos, hogy a buborékban augusztustól októberig zajló playoff miatt ez lesz minden idők legkülönlegesebb győzelme, ami például Jamesnek nem csak egy a(z egyelőre) négy közül. 

Ez egy történelmi siker, amire az összes játékos, edző és stábtag örökké emlékezni fog. Az nyilvánvalóan, akinek ez az egyetlen, de az is, akinek vagy eddig volt már, vagy később lesz még bajnoki gyűrűje.

Ott van például J. R. Smith. A 35 éves hátvéd úgy ünnepelt az öltözőben, mintha ő lett volna a győzelem legfőbb letéteményese, pedig csak perceket volt a pályán. Vagy éppen hasonlóan tanult kollégája, Dion Waiters, aki még nála is kevesebbet. A Portland elleni széria alatt mindkettőjüket próbálgatta Frank Vogel, de egyikük sem győzte meg, sőt, Smith egyenesen vállalhatatlan volt. Ahogy jöttek az egyre komolyabb meccsek, úgy szorultak ki a rotációból, Smith a Lakers 21 playoffmeccséből 11-en, Waiters ötön szerepelt.

Mégis teljes értékű bajnokok, akárcsak Jared Dudley vagy az az Avery Bradley, aki el sem utazott az orlandói buborékba, igaz, ő az alapszakasz addigi részében olykor-olykor alapembernek számított.

Smith egyébként ezzel már kétszeres NBA-győztesnek vallhatja magát, ugyanis ott volt 2016-ban is LeBron oldalán, amikor a Cavaliers a nagydöntőben 3–1-es hátrányból fordítva legyőzte az alapszakaszt 73–9-es rekorddal abszolváló Golden State-et. 

Az ő példáján felbuzdulva összeszedtünk néhány olyan játékost, akik több bajnoki címet is a kispadról néztek végig, és amihez – kis túlzással – annyi közük volt, mint a szurkolóknak. Ők azok, akik akár meg is alapíthatnák az anti-Karl Malone–John Stockton–Patrick Ewing–Charles Barkley–Steve Nash–Reggie Miller–Elgin Baylor-klubot. A percemberek, akiket indokolatlanul sokszor koronáztak meg az NBA-ben, és akik a playoffban a törülköző lengetésén kívül nem sokat tettek hozzá csapatuk szerepléséhez.

Már csak LeBron James bajnoki címe miatt is kötelező megemlíteni James Jonest, a Phoenix Suns jelenlegi általános igazgatóját, ők ketten ugyanis 2011 óta folyamatosan kéz a kézben jutottak be az NBA nagydöntőjébe, azaz ez volt James első bajnoki címe nélküle. Jones tehát háromszoros bajnok, a három siker (2012, 2013, 2016) alkalmával a playoffban 2,6, 1,0 és 0,5 pontot átlagolt, azaz nem ő volt a legfontosabb láncszem.

Az NBA történetében eddig 83-an ünnepelhettek legalább három bajnoki címet, közülük 29-en tagjai a Hírességek Csarnokának. Hozzájuk még csatlakoznak néhányan a mezőnyből (Manu Ginobili, Tony Parker, LeBron James, Steph Curry, Dwyane Wade biztosan, de Draymond Greennek, Andre Iguodalának és Klay Thompsonnak is jók az esélyei), és vannak olyan nevek is a listán, akik hasznos kiegészítőemberek voltak egy-egy dinasztiában (Michael Cooper, AC Green és Byron Scott a Showtime Lakersben, Bruce Bowen San Antonióban, Toni Kukoc, Ron Harper, John Paxson és Steve Kerr a Bullsban, Derek Fisher a 2000-es évek Lakersében), 

de sokan csak úgy kerültek oda, hogy jókor voltak jó helyen. 

Van olyan kosaras, akit nehéz bármelyik kategóriába is betenni. A hétszeres bajnok Robert Horry az NBA történetének egyetlen olyan játékosa, aki úgy szerzett hatnál több bajnoki címet, hogy nem a Bob Cousy-, majd Bill Russell-féle ős-Boston tagja volt. Harmadik éve után már kétszeres NBA-győztes volt a Houstonnal, melynek kezdő kiscsatára majd erőcsatáraként játszott, 10 pont körüli átlaggal, megbízható triplával. Már ekkor is voltak a rájátszásban kulcsfontosságú megmozdulásai, akárcsak a Los Angeles Lakers színeiben, amellyel triplázott 2000 és 2002 között, igaz, a kaliforniaiaknál már csak csere volt. Leghíresebb győztes dobását is ekkor süllyesztette el, méghozzá a 2002-es nyugati főcsoportdöntő negyedik mérkőzésén a Sacramento Kings ellen.

2003-ban San Antonióba igazolt, ahol még kétszer ért fel a csúcsra, 2005-ben a nagydöntő ötödik meccsének hosszabbításában volt övé az utolsó szó, nem mellesleg a negyedik negyedben, és a ráadásban összesen 21 pontot dobott.

Mivel a kiélezett szituációkban rendre megvillant, ezért ráaggatták a „Big Shot Bob” becenevet, de egyébként karrierátlagát nézve 7 pontot és 4,8 pontot hozott meccsenként, ami egyáltalán nem veretes. 

Kiegészítőembernek viszont több volt, mint jó, de azt is elmondhatjuk róla, hogy mindig jókor volt jó helyen. 

A Celticsszel hatszoros bajnok Jim Loscutoff sem volt egy kifejezett labdazsonglőr a 6,5 pontos átlagával és a 34,5 százalékos mezőnymutatójával, de szerencséjére a Boston gyakorlatilag verhetetlen volt a 60-as években.

Szintén az egyeduralkodó Kelták tagja volt Gene Guarilia, akinek a nevéhez az a hihetetlen bravúr fűződik, hogy mind a négy évében, amit az NBA-ben töltött, bajnok lett. Sőt, ha további statisztikákkal szeretnénk sokkolni magunkat: 

több bajnoki címet nyert, mint amennyi pontot (3,2), lepattanót (2,3) vagy gólpasszt (0,3) jegyzett meccsenként.

Will Perdue a 90-es évek elején triplázó Chicago Bulls magasembere volt, akit Michael Jordan előszeretettel pécézett ki magának az edzéseken, köszönhetően annak, hogy meglehetősen ügyetlen volt, és csak azért lehetett a csapat tagja, mert 213 centire nőtt. Habár a Last Dance-ben csak azt a történetet hallhatjuk, hogy Jordan egyszer megütötte Steve Kerrt, bizony Perdue sem úszta meg, amikor az egyik edzésen egy kemény elzárást adott MJ-nek, aki a földre esett, majd feltápászkodott és behúzott egyet a centernek. 

Will Perdue próbál ügyeskedni a labdával
Will Perdue próbál ügyeskedni a labdával
Fotó: Brian Bahr / AFP

Perdue karrierjének talán ez a leghíresebb mozzanata, pedig semmilyen képi vagy hanganyag nem született róla. Viszont 1991 és 1993 között nyert három bajnoki címet, majd Jerry Krause San Antonióba cserélte Dennis Rodmanért, ahol 1999-ben negyedszer is győzött – a rájátszásban 1,1 pontot átlagolva.

John Salley a Bad Boy Pistons egyik legfontosabb csereembere volt, amellyel kétszer is nyerni tudott, később viszont a Chicago és a Lakers színeiben megnyert bajnoki cím alkalmával egyaránt 0,9 pontot szerzett meccsenként a playoffban.

Ha a triplázók közül válogatunk, akkor már olyan nevek jönnek velünk szembe, mint a Bullsszal először triplázó, a playoffban 4,4 pontot hozó Scott Williams, a szintén ugyanebben a csapatban ugyanennyit produkáló Stacey King, a Bostonnal két, a Pistonsszal egy gyűrűt szerző Gerald Henderson Sr., aki a harmadik címénél meccsenként 0,3 pontot tett a közösbe. Vagy a Kobe, Shaq, Horry és Fisher oldalán a Lakersben triplázó, 3,1 pontot átlagoló Devean George, a második Bulls-tripla alatt 1,7 pontot szerző, Jordan öklét szintén közelebbről megismerő Jud Buechler, vagy csapattársa, az 1,6 pontos Randy Brown. Sőt, Dickey Simpkins még őket is alulmúlta, ő úgy lett a Chicagóval háromszoros bajnok, hogy az 1996-os és 1997-es playoffban pályára sem lépett, az első szereplése 1998-ban volt.

Ha pedig visszaugrunk a jelenbe, akkor Patrick McCaw esete lehet a legérdekesebb, ő az első három profi évében egyaránt bajnok lett (kétszer a Golden State-tel, egyszer a Torontóval), de nem tudta folytatni a Gene Guarilia által kikövezetett utat, a Raptors ugyanis elvérzett a Boston ellen az idei rájátszás második körében. A playoffok alatt eddig 2,2 pontot dobott meccsenként.

És akkor ott van még a frissen háromszoros királlyá koronázott JaVale McGee, aki 2017 és 2018 után ismét pezsgőzhetett a legvégén. Ő, mondjuk, jóval tehetségesebb kosaras, mint a fentebbi bekezdésben sorolt triplabajnokok, de súlyos fejbeli korlátai miatt sosem tudta elérni azt a szintet, amire hivatott volt. Persze ezt nyilván nem bánja három gyűrűvel az ujján.

A kétszeres győztesek mezőnyét pedig már lehetetlenség végigvenni, annyian lettek ennyiszer bajnokok más farvizén evezve. Mark Madsen lehet közülük a legérdekesebb, aki a Los Angeles Lakersben a 2001-es rájátszás alatt 13 meccsen összesen (!) 5 pontot és 10 lepattanót jegyzett, 13 dobásából pedig csak egy volt jó, a 2002-es menetelés alatt pedig pontot sem szerzett. Neki tehát több bajnoki címe van, mint a fél Dream Teamnek összesen.

A fenti példák alátámasztják az örök tézist, miszerint a sport igazságtalan. Ezek az emberek mind többszörös bajnokok, miközben például a Dream Team tagjai közül Malone, Stockton, Ewing, Barkley, Chris Mullin (és Christian Laettner) is gyűrű nélkül vonult vissza, de azelőtt és azóta is sok ikon tapasztalta meg, hogy milyen is úgy befejezni egy pályarutást, hogy nem sikerült elérni a legfőbb célt.

(Borítókép: Shaquille O'Neal és Mark Madsen a Los Angeles Lakers kispadján egy San Antonio Spurs elleni mérkőzésen 2002. október 29-én)