Alajos, Leila
20 °C
36 °C

60 éves a Féreg, aki Madonnának nemet, Kim Dzsongunnak igent mondott

GettyImages-74180843
2021.05.13. 07:46 Módosítva: 2021.05.13. 09:20
Ha a sokszínűségre keresünk élő példát, Dennis Rodmannél nem kell jobb jelölt. Egyrészt ott van a haja, ami egy időben szinte minden nap más árnyalatban pompázott, másrészt a karaktere is annyira sokrétű, hogy még számolni is nehéz. Filmsztár, pankrátor, politikai nagykövet, showman, botrányhős, kosárlabdázó. Ezen „foglalkozásokat” űzte, olykor egyszerre többet is, nem véletlen, hogy a legtöbb ember számára ismerősen cseng a neve. Iszonyatosan mélyről indult, majd egészen extrém meredekségű hullámvasúttá alakította az életét. Szinte hihetetlen, de Dennis Rodman, azaz a Féreg ma 60 éves lett. Maga az életkor is megdöbbentő, miképp az is, hogy egyáltalán megérte.

Sok profi kosaras életútja kezdődik hasonlóan, mint Dennis Keith Rodmané. Az apja elhagyta a családot, az anyja pedig vele és két húgával együtt New Jersey-ből Dallasba költözött. Iszonyatosan szorosan kötődött édesanyjához, aki azonban a húgait preferálta. Testalkata sem hasonlított a maira, meg úgy egyáltalán az átlagos kosaraséra, ráadásul még ügyesnek sem lehetett nevezni. A húgai árnyékában élt, beléjük jóval több tehetség szorult, ők voltak a gimnáziumi lánycsapat sztárjai, nyertek állami bajnokságot is. Dennis a többiek célpontjává vált zárkózottsága és „furcsasága” miatt, rendszeresen helybenhagyták a nála nagyobbak és erősebbek.

Mivel nem tudott megragadni a középiskolai kosárcsapatban, a sport semmiképp sem lehetett része a jövőképének. Érettségi után alkalmi munkákat vállalt, a dallasi reptéren takarított, ahol egyszer betört egy ékszerboltba, és meglovasított 15 karórát. De nem adta el, hanem szétosztotta a rászorulóknak, ezért csak egy estét töltött a fogdán, majd elengedték, mivel elmondta, hol van a zsákmány.

Édesanyjától viszont jött az ultimátum: vagy elmegy egyetemre, vagy beáll a seregbe, vagy keres valami másik munkát. Ha egyiket sem teszi meg, akkor fel is út, le is út.

A fiú azt hitte, blöffről van szó, de nem sokkal később már az utcán találta magát.

A teste azonban megmentette. Több mint 20 centit nőtt egy év alatt, úgyhogy ismét megpróbálkozott a kosárlabdával. Ügyesebb nem lett, de 201 centijével már volt keresnivalója a pályán. Felvették egy egyetemi előkészítő programba, ahol remekül játszott, de gyenge tanulmányi eredményei miatt elzavarták. Szerencséjére látta őt játszani egy sokadrangú oklahomai egyetem másodedzője, aki révén sikerült neki ösztöndíjat kicsikarni. A nem túl patinás, Southeastern Oklahoma State Universityn ő volt a sztár, no meg a legidősebb gólyák egyike is a maga 22 évével. Másod- és harmadévesen is ő volt a NAIA (ez egy alacsonyabb szintű egyetemi liga) lepattanókirálya, majd 1986-ban jelentkezett az NBA draftjára.

A Detroit Pistons a második körben, összesen a 27. helyen foglalta le a játékjogát, egy olyan játékosbörzén, ahol többek között Brad Daugherty, a tragikus sorsú Len Bias, Arvydas Sabonis, Ron Harper, Dell Curry, Mark Price és a szintén fiatalon elhunyt Drazen Petrovic is elkelt.

Rodmanre ezúttal is rámosolygott a szerencse a Pistonsszal. Chuck Dalynél nem is kaphatott volna jobb edzőt, Isiah Thomas és Joe Dumars kettőse pedig a megingathatatlan alapját képezte annak a bizonyos Bad Boys Pistonsnak, amelyet például a Last Dance-ből is ismerhetünk mint Michael Jordan és a Chicago Bulls legkeményebb ellenfele.

Dennis nálunk nőtt fel. A Pistons volt az első igazi családja, hamar azonosulni tudott a klub szellemiségével. Amikor a csapat szétesett, ő is akkor változott meg

– mesélt Daly Rodman beilleszkedéséről a USA Todaynek.

Nehéz elképzelni, de ebben a gárdában ő már-már jó fiú volt. Első szezonjában csak perceket játszott annak ellenére, hogy öreg újoncnak számított a 25 évével. Próbált kosarakat is dobálni, az első két idényében magasabb volt a pont-, mint a lepattanóátlaga, aztán ez soha többé nem ismétlődött meg.

Harmadik szezonjától viszont már szinte csak a védekezésre és a lepattanózásra koncentrált, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a Pistons 1989-es bajnoki címében. Levakarhatatlan volt, pokollá tette bárki életét, akire Daly ráállította, ugyanis szinte bármilyen pozícióban játszó embert képes volt hatástalanítani, vagy legalább limitálni. Mindig 100 százalékot adott, nem ismert elveszett labdát, tényleg kitette a szívét a pályára.

1989 nyarán a Pistons elvesztette Rick Mahornt, Rodman viszont könnyedén megbirkózott a nyakába szakadt teherrel: meghívták az All-Star-gálára, majd megválasztották az Év Védőjátékosának, mellette újabb bajnoki címet ünnepelhetett 1990-ben.

Megérkezett, a helyén volt. 29 évesen, kétszeres bajnokként, egyéni díjjal a zsebében, és immáron családapaként.

Csakhogy a Pistons trónját a következő idényben elfoglalta a Chicago Bulls, a Detroit pedig ezt meglehetősen botrányosan vette tudomásul, a Féreg viszont megint elhozta az Év Védője díjat. Az 1991–92-es kiírás csapatszinten alulmúlta a várakozásokat egy első körös búcsúval a playoffban (Rodman érkezése óta a csapat mindig ott volt legalább a főcsoportdöntőben), ő viszont brutális, 18,7-es pattanóátlagot hozott.

Ez összesen 1530 lecsorgót jelentett a szezonban, ami az elmúlt 49 év legmagasabb értéke, és csak egy ember tudta megközelíteni azóta: ő maga.

A rossz szereplés Chuck Daly távozását jelentette, aki lemondott, ez pedig újabb tőrdöfés volt Rodmannek, hiszen apaként tekintett rá.

Kezdett összezuhanni, 1993 februárjában az öngyilkosságon is elgondolkozott, de szerencsére elaludt a kosárcsarnok mellett parkoló autójában, néhány üveg ital és egy puska társaságában.

A mentális törés teljesen megváltoztatta a személyiségét, ami azonban nem hatott ki a pályán nyújtott teljesítményére, ipari mennyiségben tépte a lepattanókat, sorozatban másodszor megnyerte a kategóriát, ugyanúgy, mint a következő öt évben.

Érdemes itt megállni egy pillanatra. Talán sosem játszott egyszerre annyi minőségi center az NBA-ben, mint a ‘90-es években, hiszen ott volt Hakeem Olajuwon, Patrick Ewing, Dikembe Mutombo, David Robinson, Shaquille O'Neal, Robert Parish a teljesség igénye nélkül, és az erőcsatárok között is megtalálhattuk Charles Barkley-t vagy éppen Karl Malone-t. Barkley-n kívül mind legalább egy fejjel magasabb és 10-20 kilóval nehezebb volt Rodmannél, aki mégis uralta a palánkokat és az azok alatti darálót.

Piszok sok munkát tett bele, rengeteget tanulmányozta a dobások ívét, legyen szó tripláról, középtávoliról, floaterről, ziccerről, és jöjjön az a pálya bármely részéről. Nem érhette meglepetés, és amíg a többiek izmoztak, addig ő ésszel dolgozott.

Bizony, Dennis Rodman a tökéletesre fejlesztett anticipációs érzékének köszönhetően (is) lett sikeres az NBA-ben, a lepattanók egyértelmű királya.

Na jó, a könyökének és a lábainak is volt szerepük, előbbieket rendszeresen kirakta a közelharc közben, utóbbiakkal pedig hatalmasakat kalimpált a levegőben. Az volt a taktikája, hogy kisebbeket szökdécselt, mint a drabális centerek, viszont gyorsabban, mint ők, és addig pöckölte a labdát a levegőbe, amíg meg nem kaparintotta.

Az emberek azt hiszik, csak úgy simán megszerzem azt a rohadt labdát, mert nem néznek jobban a dolgok mögé. A lepattanózás nem agysebészet, de jóval többről szól, mint hogy magasabbra kell ugrani a melletted álló srácnál. A legtöbb munkát már az ugrás előtt el kell végezni

– mondta egyszer a Sports Illustratednek.

Az 1993-as kiírás végén már bőven szétesőfélben volt a Detroit, az egyre inkább maga alá kerülő Rodman pedig érezte, hogy környezetváltozás kell neki, ezért cserét kért a vezetőségtől, amely ezt honorálta, és San Antonióba küldte. Hazatért Texasba, de már más emberként, megszületett az a Dennis Rodman, akit nem sokkal később már majdnem az egész világ megismert.

Folyamatosan változott a hajszíne, teljesen kitetováltatta magát, fejest ugrott az éjszakai életbe, és jöttek a botrányok is. Ekkor volt párkapcsolata Madonnával, aki halálosan szerelmes volt Rodmanbe, többször is megkérte a kezét (mármint Madonna Rodmanét), és gyereket is szeretett volna tőle.

Néhány éve a Féreg egy podcastben arról mesélt, hogy éppen Las Vegasban hódolt kedvenc elfoglaltságainak (kaszinózás és partizás), amikor az énekesnő felhívta, hogy ad neki 20 millió dollárt, ha odarepül hozzá New Yorkba, és azonnal teherbe ejti.

Rodman így is tett, de a megtermékenyítés nem sikerült.

Új csapatában is halmozta a lepattanókat, tehermentesítette David Robinsont, akivel egyébként nem volt túl jó a viszonya. Akkora reflektorfényt irányított egy egyébként csendes franchise-ra, amit az annyira nem élvezett. Jordan első visszavonulása után ő lett a leghírhedtebb kosaras az NBA-ben, és még hol volt a vége...

A kémia teljes hiánya és a nemtörődöm hozzáállás (ezzel vádolta Gregg Popovich, aki akkor még szakmai igazgató volt a Spursnél) két év után egy újabb cserét eredményezett, ami ismét szerencsés irányba terelte az életét. 1995 nyarán a Jordan által leütött Will Perdue-ért cserébe a San Antonio eladta a Chicago Bullsnak. Éppen az után, hogy MJ visszatért. Plusz még ott volt Phil Jackson, az NBA valaha volt egyik legjobb pedagógusa, akinek esze ágában sem volt Rodmant uniformizálni. 

Pontosan tudta, hogy őt szabadon kell engedni, mert akkor is leszed neki 15-20 lepattanót egy meccsen, és leradírozza az ellenfél legjobb magasemberét, ha totál másnaposan, esetleg részegen lép pályára.

Nem lehet azzal vádolni, hogy akár csak megpróbálta volna a látszatát kelteni annak, hogy profi sportoló. Az 1996-os önéletrajzi könyve is akkora port kavart, hogy bestseller lett, extravaganciája pedig porrá zúzta az NBA által addig elképzelt határokat. Egyszerre volt a liga egyik leghasznosabb játékosa és a világ egyik legnagyobb rocksztárja. Madonnát Carmen Electrára cserélte, filmszerepeket vállalt (az Armageddont nem, pedig Jerry Bruckheimer megkereste), pankrátornak állt, olykor pedig női ruhában összeházasodott a rajongóival.

Az egész élete egy véget nem érő fesztivállá változott.

De a Bulls mindig számíthatott rá. Ott volt a pályán, megharcolt minden egyes szabad labdáért, a lélektani hadviselést pedig új szintre emelte. Amíg Jordan az ellenfelek önbizalmát semmisítette meg, addig Rodman a provokáció fekete öves mesterévé vált, belemászott bárki fejébe. Ha ő nincs, a Chicago nem hozza össze a második triplát 1996 és 1998 között. Ugyan a pályán is képes volt bolondozni, de mindig csak a győzelem érdekelte. A pályán kívül pedig habzsolta az életet. Nem nagykanállal, inkább péklapáttal.

Általában négy órát aludt, de a legkevésbé sem volt fáradt, minden reggel az edzőteremben kezdett. Miután Jerry Krause világossá tette, hogy szélnek ereszti a Bulls magját az 1998-as triplázás után, neki sem volt maradása. A Los Angeles Lakershez igazolt, ahol ekkor már egyértelműen a bajnoki cím volt a cél Kobe Bryanttel és Shaquille O'Neallel. 

Az ország buli- és celebfővárosa azonban kezdte hatalmába keríteni (korábban is előszeretettel járt LA-be), egyre vállalhatatlanabbul viselkedett, ráadásul állítólag a tulajdonos lányával, Jeanie Buss-szal is összeszűrte a levet, úgyhogy 23 meccs után elköszöntek tőle.

Annak ellenére, hogy érkezése után a csapat egymás után kilencszer győzött.

Majdnem egy év után talált magának új együttest, méghozzá otthon, Dallasban, ahol már a második mérkőzése után eltiltották, majd még tíz találkozó jutott neki, aztán onnan is elzavarták annak ellenére, hogy átlagban több mint 14 lepattanót szedett – közel 39 évesen.

2000. március 7-én ért véget a pályafutása az NBA-ben, bár később még voltak megkeresései. Úgy vonult vissza, mint minden idők egyik legjobb lepattanózója és védőjátékosa, no meg persze a legmegosztóbb is.

A karaktere azonban jottányit sem változott, és azóta is hallat magáról. 

Amellett, hogy továbbra is megállás nélkül bulizik, megismerkedett a diplomáciával, miután ő lett az első amerikai személy, aki hivatalosan találkozott Kim Dzsongunnal.

Az észak-koreai vezető hatalmas Chicago Bulls-drukker volt, és szinte neki volt megtiszteltetés, amikor találkozott a klub egyik korábbi sztárjával. Rodman elmondása szerint barátságot kötöttek, sokszor együtt golfoztak, sőt segített megszervezni egy csúcstalálkozót Donald Trumppal (akivel szintén jó haverok), valamint kiharcolta egy amerikai fogoly szabadon engedését.

Ezen kívül haknizik jobbra-balra, továbbra is főállású attrakció egy személyben, ahol megjelenik, ott akarva-akaratlanul is ő kerül középpontba. De ezt az imidzset ő építette magának, mert ezzel győzte le a démonait és lett a profi sport történetének egyik legérdekesebb alakja. Belegondolni is félelmetes, hogy milyen életet él 28 éve, pont ezért meglepő egy kicsit, hogy megérte a 60-at.

(Borítókép: Madonna és Dennis Rodman. Fotó: Getty Images)