Koronavírus adatok

2022. jan. 21.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Ágnes
-6 °C
2 °C

Kibukott az iskolából, majdnem meghalt, aztán feltalált egy sikersportot

GettyImages-1147419317
2022.01.15. 06:01
Végy egy 18 fős, borzalmasan unatkozó egyetemi csoportot, egy leamortizált tornatermet, két barackos kosarat, egy 10 láb magasan húzódó karzatot, egy focilabdát, adj hozzá némi kreativitást, fektess le pár alapszabályt, aztán 44 évvel később menj el az olimpiára, és add át az általad kitalált játék legjobbjainak az érmeket. Ha sikerült, akkor te vagy James Naismith. A kosárlabda atyja pontosan 130 évvel ezelőtt vetette papírra azt a 13 regulát, ami mára egy majdnem 70 oldalas könyvvé duzzadt, és arra szolgál, hogy egy globális iparágat szabályozzon.

Mi jut az emberek eszébe, ha meghallják a Springfield nevet? A válasz valószínűleg egy ruhamárka lesz, vagy mondjuk a Simpson család otthona, esetleg a Buffalo Springfield nevű együttes. A kosárlabda rajongóinak viszont szeretett sportáguk szentélye, a massachusettsi város ugrik be, ahol minden elkezdődött 130 évvel ezelőtt, és ahol később felépítették azt az intézményt, ahova mindenki be akar jutni, azaz a Hírességek Csarnokát.

Nem meglepő ennek fényében, hogy az Egyesült Államok majdhogynem egyeduralkodó ebben a sportban, az viszont talán kevesen tudják, hogy egy gimnáziumból kibukott (majd visszatért) kanadai férfi volt az, aki megalkotta ezt a játékot.

James Naismithnek finoman szólva sem volt vidám gyermekkora.

Kilenc éves volt, amikor megárvult, miután mindkét szülője belehalt a tífuszba.

Ekkor 1870-et írtunk, és ez az év különösen kegyetlen volt hozzá, ugyanis az apjától megörökölt malom leégett, valamint nagyapja is elhunyt. Nővérével, Annie-vel, és öccsével, Roberttel a nagyanyjukhoz költöztek, ahol iskola előtt és után is a farmon segédkeztek. Három évvel később a nagymama is meghalt, a három gyermek pedig a nagybácsihoz, a szintén farmer Peter Younghoz került. Young jól bánt az ifjakkal, de olykor meglehetősen radikális nevelési módszereket alkalmazott. Egy hideg téli napon Jamesnek két lóval kellett átkelnie a befagyott Mississippin (ez a kanadai Mississippi, aminek semmi köze a híresebb, déli „névrokonhoz”), ám a jég beszakadt az állatok alatt. A tinédzser fiú óriási harcot vívott azért, hogy megmentse a lovak és a saját életét. Végül sikerrel járt, majd megpillantotta Peter bácsit, ahogy a túlpartról szemléli az eseményeket. 

A lecke egyszerű volt: Jamesnek meg kellett tanulnia, hogy bajban csak magára számíthat, és hogy akkor is muszáj megoldást találnia, amikor látszólag nincs is.

Az élet és Young annyira megedzette Jamest, hogy 15 éves korára úgy érezte, eleget tud. Kibukott az iskolából, mert inkább Young mellett dolgozott a farmon és a fatelepen, fizetésnapokon pedig a helyi ivóban mulatott. Körülbelül négy évig került mindenféle oktatási intézményt, aztán a családi legenda szerint a törzskocsmájában egy férfi rendesen belegázolt a lelkébe az alábbi módon:

– Te Margaret fia vagy, ugye?
– Igen.
– Forogna a sírjában, ha tudná, mi lett belőled.

A kijózanító szóbeli pofon után Naismith összeszedte magát és beiratkozott egy másik gimnáziumba. Elsőévesként kellett kezdenie, de éjt nappallá téve tanult, így végül két év alatt leérettségizett. Felvételt nyert a montreali McGill Egyetemre, többek között Peter bácsi anyagi támogatásának is köszönhetően, amit James úgy hálált meg, hogy nyaranta visszament segíteni nagybátyjának.

A kétkezi munka remek fizikumot eredményezett nála, több sportágban is kiválóan teljesített, és tagja volt az iskolai csapatoknak. Négy év alatt megszerezte a testnevelő tanári diplomát, a következő két évet pedig egy presbiteriánus intézményben töltötte, ahol teológiát végzett. Ahhoz képest, hogy 15 évesen a bukott diákok életét élte, 29 esztendős korára már két diploma is volt a kezében. Úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy elinduljon délre és szerencsét próbáljon az Egyesült Államokban.

Springfieldben kötött ki, ahol még beiratkozott egy rövid posztgraduális képzésre a YMCA Nemzetközi Intézetbe, majd a kurzus befejezése után állást is kapott ugyanitt.

1891 decemberében a Testnevelési Kar dékánja, Luther Gulick felkereste Naismitht és segítséget kért tőle. Mivel beköszöntött a tél, szükség lett egy olyan játékra, amit teremben lehet játszani és új kihívásokat támaszt a diákok elé. A dékán két hetet adott ennek a kidolgozására. Naismith először szabadtéri sportágakat próbált beltérivé faragni, de az amerikai futball a kemény padlón elég komoly fájdalmakat, az európai foci és a baseball törött ablakokat okozott, a lacrosse pedig mindkettőt.

Át kellett gondolnia az ötleteket, mivel tudta, forradalmi újítás kell. Elkezdett részletekben gondolkozni: mindenképp kell egy labda, hiszen az adja az izgalmakat. A játékszernek nagy méretűnek kell lennie, mivel a kicsihez extra eszközök (kesztyű, ütő) szükségesek. Kellett egy cél is, azaz a pontszerzés módja. Ehhez pedig visszanyúlt saját gyökereihez, egy olyan játékhoz, amit gyerekként Ontarióban sokat űztek, amikor kövekkel kellett ledobniuk egy adott követ egy szikla tetejéről. A kis követ labdával helyettesítette (eleinte focilabdával), a célpont helyett kosarat használt (mivel az asszisztense nem tudott dobozt szerezni, csak barackszedő kosarakat), a nagy szikla szerepét pedig a tornaterem karzata töltötte be, ami pontosan 10 láb, azaz 305 centiméter magasan helyezkedett el. A terem két végébe felszerelt 1-1 kosarat, a 18 fős csoportot pedig két kilencfős csapatra osztotta.

Az első meccs nem hozott átütő sikert, amire ő is kitért az egyetlen rádióinterjúban, ami megmaradt az utókornak:

Amikor megjöttek a fiúk a terembe, két csapatra osztottam őket, adtam nekik egy focilabdát, valamint megmutattam a két kosarat, hogy azokba kellene azt bejuttatni. Szabályok? Nos, abból nem volt elég. A meccsen mindenki ütött, vágott, rúgott mindenkit, az egyik fiú elvesztette az eszméletét, a másiknak kiugrott a válla, többen pedig monoklival mentek haza. Tudtam, hogy kell még néhány regula.

A fizikai kontaktot úgy tudta kivenni a képletből, hogy betiltotta a labdás mozgást, viszont engedélyezte a passzt, méghozzá minden irányba, ezen kívül kitalálta a feldobást, amit a mai napig használnak.

A folytatás annyira sikeres volt, hogy a hetekkel azelőtt még az unalomba kis híján belepusztuló diákok kérlelni kezdték Naismitht, hogy hadd maradjanak az óra után is játszani.

Mivel az új játéknak hamar híre ment és egyre népszerűbb lett (a springfieldi tornateremben gyakran 200 ember is összegyűlt, hogy még a legkisebb tétet is nélkülöző meccsekben gyönyörködjenek), Naismithnek papírra kellett vetnie a játékszabályokat. Elővette az írógépet, és lejegyezte az alábbi 13 pontot:

  1. A labdát bármely irányba lehet dobni egy vagy két kézzel.
  2. A labdát bármely irányba lehet ütni egy vagy két kézzel, de soha nem zárt ököllel.
  3. A játékos nem futhat a labdával. Arról a pontról kell eldobnia a labdát, ahol elkapta. Engedmény annak a játékosnak, aki futás közben kapja el a labdát – ő megállhat vele később, de akarnia kell megállni.
  4. A labdát a kezekben vagy azok között kell tartani, sem a kar, sem a test nem használható annak tartására.
  5. Semmilyen vállal lökés, sima lökés, megfogás, elgáncsolás vagy ütés nem engedélyezett az ellenfél irányába. A szabály elleni első vétség egy személyi hiba, a második ilyennél pedig ideiglenesen ki kell állítani az illetőt, a következő kosárig. Ha bizonyíték van rá, hogy direkt sérülést akart okozni, akkor véglegesen ki kell állítani a vétkest, csere nélkül.
  6. Személyi hibának számít az, ha valaki ököllel üt bele a labdába, a 3-as és 4-es pontok megsértése, illetve az 5-ös pontban leírtak.
  7. Ha az egyik csapat három hibát vét egymás után – tehát úgy, hogy közben az ellenfél nem vét ilyen hibát –, a másik csapatnak egy kosarat be kell írni.
  8. Kosár az, ha valaki bedobja vagy beüti a labdát a kosárba és az ott is marad – úgy, hogy közben az ellenfél nem érhet a kosárhoz. Ha a kosár szélén van a labda, és a védekező csapat elmozdítja a kosarat, az pontnak számít az ellenfél javára.
  9. Ha a labda a játéktéren kívülre kerül, akkor az dobhatja be, aki először hozzáér azután, hogy kiment a labda. Ha vita van ebből, akkor a játékvezető (umpire) dobja be a labdát. Öt másodperce van bedobni a labdát mindenkinek. Ha az egyik csapatnak ez nem sikerül, a másik csapathoz kerül a labda. Ha valaki direkt időt húz, annak a csapatnak a játékvezető egy hibát ad.
  10. A játékvezető dönt a pályán történő kérdésekről, vezeti a hibákat, és ő az, aki jelzi a bírónak (referee), ha az egyik csapatnál kigyűlt a zsinórban három hiba. Jogában áll kiállítani bárkit az 5-ös pont alapján.
  11. A bíró (aki az asztalnál ül) a vitás labdás esetekben dönt, nézi, hogy mikor van a játéktéren belül a labda, mikor megy ki, ki jöhet a bedobással és vezeti az időt is. Ő dönt arról, ha kosár van, vezeti az aktuális állást, és minden más olyan feladata van, ami egy bírónak.
  12. Két 15 perces félidőből áll egy meccs, egy ötperces szünettel közte.
  13. Aki ez idő alatt a több kosarat szerzi, az a győztes. Ha döntetlen az állás, akkor a csapatkapitányok megegyezése szerint mehet tovább a meccs az első kosárig.

A fenti sorok pontosan 130 évvel ezelőtt, 1892. január 15-én jelentek meg a YMCA újságában, a Triangle-ben. Természetesen azóta szinte minden megváltozott, az NBA hivatalos szabálykönyve pedig ma már majdnem 70 oldalas.

Néhány hónappal később már Massachusetts államon kívülre is eljutott a Kosár labda (így, különírva), sőt három évvel később már Kínában is játszottak meccseket. A korabeli beszámolók szerint sok amerikai fiatal, aki külföldre ment tanulni vagy dolgozni, barackos dobozzal és focilabdával kelt útra.

Azt biztosan nem gondolta senki, hogy micsoda magasságokig jut el ez a játék, ugyanis villámgyorsan kilépett a szabadidős tevékenység kategóriájából, és jegyzett sport lett. 12 (!) évvel később, az 1904-es St. Louis-i olimpián már bemutatómeccseket is játszottak, olyan mértékben globalizálódott a kosárlabda, ami akkor teljesen példátlan volt, az a fejlődési ütem és ív alighanem ma is megállná a helyét.

Naismith ekkorra már egy másik intézményben, a Kansas Egyetemen dolgozott sportigazgatóként, valamint ő lett az iskola első kosáredzője. Az élet furcsa iróniája, hogy az egyetem történetének ő az egyetlen edzője, aki negatív mérleggel fejezte be a pályafutását. A Kansas azóta is az egyik legjobb program, olyan kiválóságok pallérozódtak a Jayhawksban, mint Wilt Chamberlain, Jo Jo White, Danny Manning, Paul Pierce, a mai ászok közül Joel Embiid, Andrew Wiggins, vagy éppen a Morris ikrek. Edzőlegendákat is adott a világnak az egyetem, Gregg Popovich és Larry Brown nevét alighanem minden NBA-szimpatizáns ismeri, de érdemes megemlíteni Phog Allent is, aki Naismith első számú tanítványa volt, és aki talán a legnagyobb hatással bíró tréner volt a történelemben. Például ő volt a mentora annak a Dean Smithnek, aki később a North Carolina edzőjeként egy bizonyos Michael Jordant tanított minden szépre és jóra.

Naismith 1907-ig edzette az egyetemi csapatot, de még további 30 évig maradt sportigazgató. A rasszizmus elleni harc zászlóvivője lett, és bár minden követ megmozgatott azért, hogy színesbőrű játékosok és bekerülhessenek a csapatba, az erőfeszítései nem jártak sikerrel, csak halála után omlottak le a szegregáció falai.

Azt viszont még megérhette, sőt élőben láthatta, hogy az 1936-os berlini ötkarikás játékokon a kosárlabda végleg bekerült az olimpiai programba, az eredményhirdetésen pedig ő adhatta át az érmeket.

És egészen biztos, hogy széles mosollyal tette, ugyanis az aranyat az amerikaiak, az ezüstöt pedig a kanadaiak vihették haza (1925-től kettős állampolgár volt). 1939-ben ott volt az első ízben megrendezett egyetemi (NCAA) rájátszáson, néhány hónapra rá viszont agyvérzést kapott, amibe pár nappal később belehalt.

Nem mintha nem lenne éppen elég, de nem csak a kosárlabdasportot hagyta örökségül a világnak. A legenda szerint az amerikai futball is köszönhet neki egy forradalmi újítást, méghozzá a sisakot. Játékosként ugyanis egyszer úgy fejbe rúgták, hogy elvesztette az eszméletét, ezért a barátnője a következő meccsre varrt neki egy olyan, sapkára hasonlító kiegészítőt, ami egyébként főleg a füleit védte. 

Azonban ez sem volt hatásos, ezért Naismith szétvágott egy bőr rögbilabdát, és abból összetákolta magának az első, sisakra hasonlító fejvédőt.

Mellesleg ez is 1891-ben történt, igazán kreatív időszakát élte akkoriban.

Manapság szinte naponta születnek új játékok, sportágak. Vannak olyanok, amelyeket csak egy család vagy szűk baráti kör ismer az állandóan változó szabályaival, és olyanok is, amelyek évről évre töretlenül fejlődnek (pl. teqball). A kosárlabda is a semmiből indult, és Naismith biztosan nem gondolta volna, hogy nemcsak unaloműző tevékenységgé, hanem komplett iparággá növi ki magát, amelynek legkiválóbb gyakorlóit ma már megtalálhatjuk a világ legbefolyásosabb emberei között. Nem véletlen, hogy a már említett Hírességek Csarnoka is az ő nevét viseli Springfieldben.

(Borítókép: Emlékmű Dr. James Naismith szülővárosában, a kanadai Almonte-ban. Fotó: Getty Images)



  • Vennék
  • Hírek