A vérbeli győztes, aki a pályán és azon kívül is forradalmár volt

GettyImages-459035263
2022.08.08. 11:28
Július utolsó napján a világ elvesztett egy olyan embert, aki élete során rengeteget tett azért, hogy ez a bolygó egy jobb hely legyen. Amellett, hogy minden idők egyik legjobb és kétségtelenül legsikeresebb kosárlabdázója lett, a pályán kívüli érdemei még ennél is fontosabb személlyé tették. Bill Russell a saját sportágában is maradandót alkotott, és olyan rekordokat ért el, amiket senki nem fog megdönteni, az emberi jogokért és a rasszizmus visszaszorításáért, a falak lebontásáért tett erőfeszítései pedig halhatatlan státuszba emelték.

Nem színes bőrűeknek való vidék

Afroamerikainak az Egyesült Államok déli államaiban születni ma sem lehet leányálom, de még mindig nem annyira lehetetlen örökség, mint a két világháború között volt. A rasszizmus gyakorlatilag intézményesített életstílusnak számított a fehérek körében, a feketéknek pedig maradt a „megszoksz vagy megszöksz” lét.

1914 és 1970 között több mint hatmillió fekete választotta utóbbit. A menetrend szerinti megalázás, testi és lelki bántalmazás, a kilátástalanság és az alárendeltség helyett fejest ugrottak az ismeretlenbe. Megindultak délről, és addig mentek, ameddig a transzkontinentális vonat ablakából meg nem pillantották a Csendes-óceánt. A vonal végállomása Oakland volt, sokan annyira maguk mögött akarták hagyni az embertelen délt, hogy a lehető legtávolabb utaztak.

A kilencéves William Felton Russell a második világháború vége felé, 1943-ban tette meg ezt az utat. Édesapja, Charles, és édesanyja, Katie ekkorra sokallt be az őket ért atrocitások miatt.

Charlest egyszer puskával fenyegette meg addigi lakhelyükön, a louisianai Monroe-ban egy fehér benzinkutas, mert azok után, hogy nem szolgálta ki őt, Charles szeretett volna egy másik töltőállomásra hajtani.

Csakhogy a kutasnak ez nem tetszett, és arra kényszerítette a férfit, hogy nézze végig, ahogy a fehérek autóját egytől egyig megtölti.
Katie-t egyszer egy rendőr azért zavarta haza, mert nem tetszett neki, hogy „fehér nők ruhájában” mászkált az utcán.

A kis Bill ezeket végignézte. Alighanem látott több hasonló esetet is, de a 20. század derekán délen ezek mindennapos történetnek számítottak. A traumák és a konstans halálfélelem az életük része volt.

A sorsuk viszont Oaklandben sem fordult jobbra. Bill 12 éves volt, amikor édesanyja meghalt, onnantól Charlesnak fel kellett adnia korábbi munkáját, hogy többet tudjon otthon lenni. Bill a sportot, azon belül az atlétikát választotta kiútnak, később viszont kiderült, hogy azzal „csak” megalapozta pályafutását.

Dominancia ügyesség nélkül

Russell sosem tartozott a legtehetségesebb kosarasok közé, és ez így volt már középiskolás korában is. Akkor el is küldték a csapattól, mert nem volt elég jó, de visszaverekedte magát. Edzői azt tanították neki, hogy védekezésben nem szabad felugrania, mert abból csak fault lesz, maradjon mindkét lába a földön.

Russell viszont ezt totális hülyeségnek tartotta, ezért nem engedelmeskedett.

Röpködött mindenfelé a saját gyűrűje közelében, ami egyébként kifejezetten az erőssége volt: az 1956-os melbourne-i olimpián elindulhatott volna magasugrásban is, de a kosárlabdát választotta. Néhány héttel az ötkarikás játékok előtt pontosan ugyanolyan eredményt ért el, mint a későbbi olimpiai bajnok Charlie Dumas. A sebességgel sem volt gondja, a 440 yardot (402,3 méter) 49,6 másodperc alatt futotta.

Ha még ezekhez hozzáadjuk a 206 centiméteres magasságát és a 224 centis karfesztávját, akkor megkapjuk az ideális védekező kosaras paramétereit. Már csak a játékintelligencia, a hozzáállás és a terhelhetőség hiányozna, de ezekben is mind az élen járt.

Gimnazistaként két állami bajnokságot nyert, mégsem kapott ösztöndíjat. Végül a San Franciscó-i Egyetemre vették fel, ahol a kosárlabdaprogram finoman szólva sem tartozott a legerősebbek közé. Mindössze egyetlen későbbi NBA-játékossal rendelkezett a csapat (K.C. Jonesszal aztán a Celticsben is együtt játszottak), de Russell mégis két országos bajnoki címig vezette az iskolát.

Red Auerbach minden követ megmozgatott azért, hogy az 1956-os NBA Drafton megszerezze a játékjogát, két All-Star-játékost (Ed Macauley, Cliff Hagan) is odaadott a 2. választás jogáért a St. Louis Hawksnak, ahol a rasszizmus még erőteljesebben jelen volt, a csapat pedig nem igazán szeretett volna fekete játékossal erősíteni.

A csere megköttetett, Russell a Celticshez került, ez a frigy pedig azelőtt és azóta sem látott dominanciát hozott létre.

És ezt nem csak a kosárlabdára, hanem az összes amerikai major sportra kell érteni (még mielőtt csatlakozott volna a csapathoz, Melbourne-ben olimpiai bajnok lett a kosárválogatottal). 13 év alatt 11 bajnoki cím, ami szintén majorsport-rekord (holtversenyben a hokis Henri Richard-ral), 5 MVP-díj az alapszakaszban, valamint megannyi csúcs.

Az MVP-címeknél meg kell említeni, hogy akkor még nem az újságírók szavaztak a díjról, hanem maguk a játékosok, ez pedig mindent elárul Russell játékra gyakorolt hatásáról. Ott van például az 1961–62-es, történelmi jelentőségű szezon.

Ekkor dobott 100 pontot Wilt Chamberlain, valamint átlagolt a mai napig rekordnak számító 50,2 pontot és 48,5 játékpercet (úgy, hogy egy meccs 48 perces), és ugyanekkor végzett Oscar Robertson is tripladuplás átlaggal, ami 2017-ig az egyetlen alkalomnak számított.

De még így sem rúghattak labdába, mert a társak Russell mellett tették le a voksukat. Megreformálta a védekezést. Atletikus képességeinek és felépítésének köszönhetően könnyedén fel tudta adni az emberfogást, és besegített arra, aki éppen ziccert akart dobni. És ha már ott volt, nagy valószínűséggel le is blokkolta, de nem úgy, mint a mai sztárok, akik felküldik a 19. sorba a labdát. Ő ésszel csinálta, igyekezte csapattárshoz irányítani, hogy lehessen egyből támadni.

Noha akkoriban még nem vezették hivatalosan a blokkstatisztikákat, korabeli játékvezetők elmondása szerint meccsenként 6–8 közötti átlagot produkált.

Annyira ijesztő volt a gyűrű alatti jelenléte, hogy egy idő után az ellenfelek már nem is mertek a közelébe menni, inkább távolabbról kísérleteztek – eredménytelenül. Ilyenkor pedig Russell összeszedte a lepattanót (karrierátlaga 22,5, ami Chamberlain mögött a 2. legmagasabb szám, a playoffban pedig 24,9, ami a legtöbb), és megindította a támadást. Ha úgy tetszik, a gyorsindítást az általa fémjelzett Celtics találta fel: vagy egyből támadásba dobta egy megiramodó csapattársát, vagy ő hozta fel a labdát. Hiába volt ő az egyik legmagasabb játékos a pályán, sebességben sem volt ellenfele.

A pontszerzés nem az ő feladata volt, és pontosan tudta, hogy ebben vannak nála jobbak, ezért nem is kísérletezett sokat. Egyetlen szezonban sem érte el a pontátlaga a 19 pontot. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy mivel lehet segítségére a csapatának. Persze, ha kellett, képes volt megszórni magát. A már említett 1962-es kiírás fináléjában, a Lakers elleni mindent eldöntő hetedik mérkőzésen 30 pontot és 44 lepattanót tett a közösbe.

És ha már mindent eldöntő mérkőzések: Bill Russell sosem vesztett ilyen meccset. A mutatója 10/10, ezekből 5 a nagydöntőkben esett.

Ez ugyanannyira megismételhetetlen teljesítmény, mint a 11 bajnoki cím, amikből nyolcat zsinórban szerzett.

Vérbeli győztes volt, aki minden meccset komolyan vett, és aki a legfontosabb pillanatokban nyújtotta legjobbját. 

Senki, de tényleg senki nem ellenkezett, amikor David Stern, az NBA előző komisszárja 2009-ben Bill Russellről nevezte el a döntő legjobbjának járó díjat.

Bill Russell volt az, aki megmutatta: nemcsak úgy válhat valaki a kosárlabda történetének kiemelkedő alakjává, hogy megállás nélkül ontja a pontokat, hanem úgy is, hogy ebben megakadályozza az ellenfelet.

Russell, a játékos-edző

Az 1966-os bajnoki cím után Red Auerbach felállt az edzői székből, utódjának pedig Russellt nevezte meg. Ez nem csak azért volt szokatlan, mert Russell akkor még aktív játékos volt, sokkal inkább azért, mert fekete. Akkor már bőven harcban állt a bostoni szurkolókkal és minden „fajvédővel”, meg is kapta a kérdést, hogy fog-e játszatni fehér játékosokat. Természetesen igennel válaszolt, mert mindenkit ugyanannyira tisztelt, viszont az addigi barátságokat elvágta, és igyekezett távolságot tartani. 1967-ben nem lettek bajnokok (ez volt a második és egyben utolsó alkalom játékos-pályafutása során, az elsőnél sérült volt), de a következő szezonban visszafoglalták a csúcsot, nem is akárhogyan. 

A keleti döntőben a Chamberlain-féle Sixers ellen 3–1-es összetettbeli hátrányból fordítottak, az NBA történetében először. A hetedik mérkőzésen leradírozta Chamberlaint, akinek a második félidőben még kosárra dobása sem volt.

Az 1968–69-es kiírásra a nagy rivális Lakers Chamberlainnel erősített, a felek összetalálkoztak a döntőben, ahol egyértelműen a Los Angeles-iek voltak a favoritok a felturbózott csapatnak köszönhetően, ráadásul a Celtics alig vergődött el a playoffig, majd a fináléig is. Természetesen ez a párharc is elment a hetedik meccsig, amit Los Angelesben rendeztek.

A Lakers tulajdonosa a csarnok minden székére letett egy szórólapot a bajnoki ünneplés forgatókönyvéről, ami eljutott Russellhez is, ő pedig megmutatta a csapatnak az öltözőben. Ennél jobb motiváció nem is kellett a játékosoknak, akik a bosszúvágytól vezérelve végrehajtották a bravúrt és megnyerték a bajnoki címet. Russellnek ez volt az utolsó, azaz 11. (edzőként második), nem sokkal a győzelem után szinte szó nélkül lemondott és vissza is vonult, majd átköltözött az ország másik végébe, Seattle-be. Nélküle a Celtics az elmúlt 20 év legrosszabb mérlegével, 34–48-cal zárt.

Russell blokkolni tanít:

Seattle-ben még négy évig edzősködött, felemás eredménnyel, majd még egy évre leült a padra 1987-ben a Sacramento Kingsnél. Ekkor már inkább tanár és mentor volt, Kenny Smith, az NBA TV szakértője ebben az évben került az NBA-be, és Russell vette a szárnyai alá. Amikor Smith egyszer szóvá tette, hogy egyre több az európai játékos, és hogy fordulhat elő, hogy nem találnak helyettük jobbakat Amerikában, Russell csendre intette:

Fiam, színes bőrűként tudnod kell, milyen kirekesztettnek lenni. Te nem lehetsz kirekesztő.

Barátság az ellenféllel, feszültség a szurkolókkal

Russell élete az eklatáns példája az ellenség és az ellenfél között húzódó határvonalnak. Neki nem voltak ellenségei a pályán. Mindent megtett a győzelemért, amit csak tudott, de nem vérre menő háborúnak fogta fel a sportot. Legnagyobb riválisával, a korszak másik centerikonjával, Wilt Chamberlainnel baráti viszonyt ápolt, aki egy 1997-es interjúban elárulta, hogy amikor a 76ersben játszott, és rendre összecsaptak a keleti döntőben, Russell gyakran aludt náluk a philadelphiai összecsapások előtt.

Chamberlain mama megfőzte az ebédet a világ akkori két legjobb játékosának, akik aztán a délutáni szundi után este felmentek a pályára, hogy megírjanak egy újabb fejezetet az NBA első igazán nagy rivalizálásának történetét felölelő aranykönyvébe.

És ezekből rendre Russell jött ki győztesen. Állítólag Chamberlain édesanyja meg is jegyezte olykor, hogy ha ennyire hálátlan, akkor talán nem kellene ilyen jól bánni vele… Mindössze egyszer, 1967-ben tudott felülkerekedni a Sixers a Celticsen – az első olyan évben, amikor Russell már a Boston edzője is volt, nem csak játékosa.

A titánok harca akkor is folytatódott, amikor Chamberlain a Los Angeles Lakershez került, csak akkor már a nagydöntőben. Az eredmény viszont ott sem változott, kettőjük utolsó, 1969-es párbaját is Russell nyerte.

Később több Lakers-legendával is barátságot kötött. Magic Johnsonnak ő volt a példaképe, és anno Kobe Bryant is felhívta őt, hogy tanítsa meg nyerni. Onnantól kezdve a mentora lett és nagy szerepet játszott abban, hogy a szupertehetséges, de önző és egoista Bryantből érett, csapatjátékos Bryant vált.

Jerry West és Elgin Baylor is aranysárga-lila mezben vált halhatatlanná, az ő orruk alá is rengeteg borsot tört Russell. Előbbi viszont ezzel együtt is csak pozitívan tudott nyilatkozni róla, utóbbi pedig odáig merészkedett 2018-ban, hogy kijelentette: ő bizony Bill Russell-lel kezdené egy új csapat felépítését.

A szurkolókkal korántsem volt ilyen jó a viszonya. Noha Boston nem tartozott a szegregált városok közé, ráadásul már a ’60-as évekről beszélünk, a hely még mindig nem szabadult meg a rasszizmustól, sőt. 

Őt is érték különböző támadások, egyszer betörtek az otthonába, amit szétvertek, idegengyűlölő szövegeket fújtak a falára, az ágyát pedig vécének használták.

Őt viszont nem olyan fából faragták, aki az ilyen gusztustalanságokat szó nélkül tűrte. Mindig kiállt az igazáért, és ha kellett, kendőzetlenül kritizálta a bostoniakat. Ahogy mondta, ő a Celtics játékosa, és nem Bostoné. A fehér tulajdonost, Walter Brownt szerette, a fehér edzőt, Red Auerbachot pedig egyenesen imádta, és apjaként tekintett rá. A szurkolókba viszont mindig beleállt, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem tartozik nekik semmivel. A viszony évtizedekig nem jött rendbe, a ’90-es évekig elvétve tért vissza Bostonba.

Russell, az aktivista

Édesapám azt tanította a testvéremnek és nekem, hogy nem számíthatunk senkinek a segítségére addig, amíg magunkon nem segítünk. Profi sportolóként pedig az volt a felelősségem, hogy megnézzem, milyen lehetőségeim vannak arra, hogy segítsek másoknak. Mit tehetek azért, hogy a világot jobbá tegyem. Lehetőséget kell teremtenünk a gyermekeinknek, hogy jobb világban éljenek. Nincs olyan, hogy a te gyermeked vagy az én gyermekem. Olyan van, hogy következő nemzedék.

Russellt egész életében érték inzultusok a bőrszíne miatt, azután is, hogy a családjával elmenekült a rasszizmus elől, és erre számtalan példa van. Amikor az egyetemi csapatával Oklahomában járt idegenben, ott megtagadták a fekete játékosok elszállásolását. Hasonló eset történt meg vele az NBA-ben is, amikor 1961-ben egy bemutató meccs előtt nem akarták őket kiszolgálni egy étteremben. Ekkor már volt szava és tekintélye, a Celtics az ő vezetésével lemondta a meccset. 

De ott volt akkor is, amikor Muhammad Ali nem állt be katonának, ahogyan Martin Luther King mellé is társult, ha éppen tudott.

Részese volt annak a történelmi pillanatnak, amikor egy egyetemi csapat kezdőjében először voltak többségben a feketék, és annak is, amikor az NBA-ben először állt ki teljesen fekete kezdőötös a pályára. És ez még azelőtt történt, hogy ő lett volna Észak-Amerika első színes bőrű edzője.

Szokták mondani, hogy a sportot nem szabadna, de legalábbis nem szerencsés keverni a politikával. Vagy legalábbis tudni kell a határokat.

Bill Russell nem így gondolta.

Kihasználta azt, hogy lehetősége van jobbá tenni a társadalmat, és bár a rasszizmus eltűnését nem érhette meg, a világ már nem ott tart, mint a születésekor. És ez neki is köszönhető.

(Borítókép: Bill Russell adja át a róla elnevezett trófeát a 2013-as NBA-döntő legjobb játékosának, LeBron Jamesnek. Fotó: Getty Images.)