Egy orosz MMA-s szerezte meg McGregor övét

Az írnek ugyanis 2016-ban ugyanis gyakorlatilag az egész súlycsoport megkerülésével ajándékoztak egy könnyűsúlyú címmeccset, majd miután McGregor könnyedén verte az öngyilkos stratégiával nekirontó Eddie Alvarezt, szépen ráült a bajnoki övére, és másfél éve nem hajlandó megvédeni azt.

Az elátkozott súlycsoport elátkozott gálája

Pedig a 70 kilósok mezőnye egy vérszomjas gyilkosokból álló falka, ahol – a többi súlycsoporttal ellentétben – óriási a pezsgés, minden évben fantasztikus harcosok tűnnek fel, és nem hagyják, hogy az elit becsontosodjon. McGregor 2017 első 8 hónapját inkább a Mayweather elleni bokszcirkusz felvezetésével töltötte, majd a gigantikus gázsit bezsebelve nem igazán akaródzott neki visszatérni a UFC-be. Persze voltak hírek tárgyalásokról, meccsekről, de az ír inkább csak a szájkaratét nyomta. Közben a szervezet is észbe kapott, hogy az írből nemhogy pénzt nem látnak, de eltömíti a legjobb súlycsoportjukat, ezért kreáltak gyorsan egy „ideiglenes övet” (amit alapvetően akkor szoktak bevetni, ha a bajnok önhibáján kívül nem tudja megvédeni a címét), amit el is nyert a mexikói-amerikai Tony Ferguson. A UFC ekkor még úgy gondolhatta, hogy erre majd McGregor is ugrik, de nem. A szervezet így inkább ködös nyilatkozatokat eregetett, nem mondta ki kerek-perec, hogy McGregortól elveszik az övet, és kész.

De sok szenvedés után végül úgy alakult, hogy az igazi MMA-specialista, a bunyó minden területén virtuóz készségeket villogtató Ferguson McGregor övéért mehet – na nem McGregor, hanem az orosz állampolgárságú (valójában a kaukázusi avar népcsoportba tartozó) Habib Nurmagomedov ellen, aki nem csak a világ talán legfélelmetesebb emberi darálója, de flegmaságával mára igazi ikonná is vált. A könnyűsúly két, nagyon eltérő, de egyaránt nagyon magasan jegyzett klasszisának amúgy is már egy éve húzódott az összecsapása, tavaly ugyanis Nurmagomedov a mérlegelés előtt – valószínűleg a kíméletlen fogyasztás miatt – rosszul lett, kórházba került, és a meccsüket törölni kellett.

Szóval egészen egy héttel ezelőttig úgy tűnt, nagy nehezen sikerült lerázni a McGregor-átkot. Azután április 1-én egy térdsérüléssel kiesett Ferguson (az MMA-rajongók egy ideig nem tudták eldönteni, hogy a sportágat mindig is felforgató sérüléseket kifigurázó áprilisi tréfával van-e dolguk). Egy hetes határidővel pedig egy Nurmagomedov-szintű bunyósnak nagyon nehéz méltó (azaz a gála iránti érdeklődést fenntartó) ellenfelet találni. Egy ideig úgy tűnt, hogy a pehelysúly bajnoka ugrik be Ferguson ellen, Max Hollowayt a meccspénzen kívül az is csábította, hogy miközben saját bajnoki övét nem kellett kockára tennie, győzelem esetén pont az őt még zöldfülűként legyőző McGregor övét kaphatja meg (még ha nem is az írt kell megvernie érte). Csakhogy Hollowayt az orvosi stáb alkalmatlannak nyilvánította a bunyóra, így aztán jönnie kellett volna a C-tervnek. Először a pár éve még a könnyűsúly élén trónoló, de mára a bajnoki szinttől nagyon távol került Anthony Pettis neve merült fel, de ő több szempontból is alkalmatlannak bizonyult. Bejelentkezett a UFC 223-ra eleve készülő Paul Felder is, őt azért kellett a New York-i Atlétikai Bizottság szabályai alapján ejteni, mivel a UFC ranglistáján nincs benne az első 15-ben. Maradt Felder ellenfele, Al Iaquinta, aki mellett az is szólt, hogy New York-i, azaz legalább a helyszínen szurkolnak neki néhányan.

A helyszínen azonban megjelent McGregor is, méghozzá azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kicsit felpiszkálja riválisait (akikkel, még egyszer, nem nagyon akar az oktagonon belül is megütközni). A határokat a bunyóban, az üzletben és a promócióban is állandóan feszegető ír most azonban nagyon elvetette a sulykot, vagyis nem a sulykot, hanem azt a kézitargoncát, amivel betörte a Nurmagomedovot is szállító busz ablakát a UFC 223 médiapromóciós eseményén. Az üvegszilánkok több bunyóst is megsebesítettek; nem súlyosan, de ahhoz épp eléggé, hogy megint fel kelljen forgatni a sokat szenvedett gála menetrendjét. A támadásból rendőrségi ügy lett, a UFC pedig azonnal befagyasztotta McGregorral és menedzsmentjével folytatott, egy ideiglenes váltósúlyú világbajnoki címmeccsről (az írnek soha egy meccse nem volt még váltósúlyban) szóló tárgylásait.

Megvan az első orosz világbajnok, de elveszett a hype

Al Iaquinta egyébként nem sok vizet zavart a UFC-ben. Igaz, 13-3-1-es mérlege nem rossz, de 2014 óta alig meccselt, ellenben állandó vitában állt munkaadójával. A lehetőséget azonban még akkor is meg kellett ragadnia, ha súlyproblémái miatt (igen, még egy gikszer a UFC 223 gikszersorozatában) győzelme esetén sem kaphatta volna meg a bajnoki övet.

Igaz, az első két menetben úgy tűnt, Nurmagomedov felőrli őt a birkózásával, a folyamatos gyűréssel-morzsolással. De utána a harmadik menettől az egyébként komoly birkózóalapokkal rendelkező amerikai egy extra mély alapállásra állt át, azon az alapon, hogy inkább üsse őt az orosz, csak ne tudja földre vinni. És Nurmagomedov így már tényleg nem tudta birkózómeccsbe fordítani a küzdelmet; fejre pedig hiába kezdte el megdolgozni Iaquintát, érződött, hogy sem ütőtechnikában, sem ütőerőben nem ér fel súlycsoportja nagy bombázóihoz, McGregorhoz, Fergusonhoz, Felderhez vagy Barbozához. Az ötödik menetre ráadásul Iaquintának sikerült megtalálnia a kombinációit, és kibekkelne az utolsó percben Nurmagomedov fojtását, így azután összességében emelt fővel távozhatott az oktagonból.

Habib Nurmagomedov viszont úgy lett a UFC első orosz állampolgárságú világbajnoka, hogy talán életében először nem nyújtott lehengerlő teljesítményt, ráadásul valódi bajnoknak a szakma úgyis csak akkor fogja elkönyvelni, ha végre valahára megmérkőzik Tony Fergusonnal, és le is győzi őt.

Addig verték egymást, míg jóban nem lettek

A botrányok és kavarások mellett tökéletesen a háttérbe szorult a női szalmasúly bajnoki visszavágója az amerikai Rose Namajunas és a lengyel Joanna Jedrzejczyk között. Pedig mivel tavaly óriási meglepetésre a női MMA legnagyobbjának tartott, kicsit pökhendi Jedrzejczyket simán kiütötte a szerényebb, de ellenfeléből jobban felkészült Namajunas, ezért bomba meccsre lehetett számítani. És a két bunyós maximálisan be is váltotta a reményeket:

Mindketten szép, fegyelmezett, de kőkemény kombinációkkal támadtak, de Namajunas ügyesen lépett ki oldalra, jobban elkapta a ritmust, és balhorgai ugyanolyan simán találtak be, mint az első meccsen. Az első két menet dominanciája után azonban Namajunas nagyon lelassult, elsősorban Jedrzejczyk hentesbárdként hasító rúgásainak köszönhetően, melyek ekkora kezdték felpuhítani az amerikai combizmait. A lengyelt viszont nem fogták meg az első két menet bekapott ütései, sőt, egyre pontosabb kombinációkkal talált be. Az utolsó, ötödik menetre úgy tűnt, a két bunyós 2-2-re áll. Namajunas az utolsó öt perc elején meglepte Jedrzejczyket egy tőle szokatlan „ami a csövön kifér”-offenzívával, de a lengyel egészen kivételes állóképességének köszönhetően még csak le sem lassult, és nem maradt adós.

A végén még Namajunasnak sikerült egy szép gánccsal a földre vinnie ellenfelét – ez volt a 25 perc egyetlen ilyen akciója –, de erre a zárómomentumra nem volt szüksége, ugyanis a pontozóknál magabiztosan, 49-46-ra nyerte a meccset (én 48-47-re adtam volna Jedrzejczyknek, és az MMA-szaklapoknál is általános a megrökönyödés a döntést tekintve).

A meccsben emberileg az volt a legérdekesebb, ahogy haladtunk a menetekkel, úgy vált egyre barátságosabbá a hónapok óta – főleg a lengyel részéről már-már zaklatásba hajló gyalázkodással tarkított - ádáz indulatoktól fűtött hangulat. De komolyan, a menetek végén megpaskolták egymás hátát, a harmadik menetet pedig már pacsival kezdték, a végén meg a két nyershús-színre vert nő extázisban ölelkezett össze.