Szuperfaterrá cuccoltam magam, de pofon ellen nincs kapszula

A legtöbb olvasó nyilván tavaly év végén is elhatározta, hogy január 2-től minden másképp lesz, vagy ha nem is minden, legalább elkezd okosabban enni és többet mozogni (rosszabb esetben elkezd mozogni). Ezek a fogadalmak leginkább az optikai tuningra vonatkoznak, azaz a forraltborozások, céges karácsonyok, végeláthatatlan családi ebédek és masszív év végi bulizások alatt felszaladt kilók lefaragására, izmosabb, könnyebb és könnyedebb test elérésére.

Az utóbbi évtizedben az egyes tápanyagformákat kizáró, másokat viszont erőltető diéták, a szimpla nem evés alapon működő fogyókúrák és persze a sport mellett felbukkant egy új módszer: a különféle célirányos táplálékkiegészítők használata. A mikro- és ultraszűrésből előállított fehérjeizolátumtól az L-karnitinen és sáfrányos szekliceolaj kapszulán át az izotóniás, aminosavas, görögdinnyesav-kivonatos, B6-vitaminos italig terjedő szereket előállító ipar a világ legdinamikusabban növekvő élelmiszeripari ágazata; és ma már Magyarországon is szinte több a táplálékkiegészítőkre szakosodott bolt, mint az edzőterem.

Bár a gyártók mindig hangsúlyozzák, hogy szereik nem pótolják az egészséges táplálkozást, pláne nem a mozgást, mégis meglehetősen homályos, hogy mire is képesek ezek a cuccok: valóban durván megdobják a teljesítőképességet, vagy feleslegesek, mert a táplálékkiegészítő-ipar az olimpikonok terhelésére kalibrált, épphogy még nem doppingot akarja emberek tíz- meg százmillióiba beletömni?

Visszacuccolni a biológiai órát

A kérdést nem én fogom egyértelműen eldönteni, de arról első kézből tudok beszámolni, milyen az, ha több mint két hónapon keresztül rendszeresen és nagy mennyiségben fogyasztom a legkülönfélébb táplálékkiegészítőket. Ugyanis a BioTechUSA felajánlotta, hogy amolyan emberkísérlet gyanánt ellátnak egy ládányi táplálékkiegészítővel meg egy csomó táplálékkiegészítési és életvezetési tanáccsal, hogy kiderüljön, hogyan is hat a koktéljuk egy amatőr sportolóra (erről majd később). Az ipar ugyanis bármennyire fitneszvilágbajnokkal akarja eladni a termékeiket, abban alapvetően semmi eget rengető nincs, ha valaki annyit edz, amennyit csak bír, szigorú pihenőket tart, grammra porciózva viszi be a tápanyagokat a szervezetébe, és mindezekre pakol még táplálékkiegészítőket. Ha valaki a sportnak szenteli magát, az akkor is meglátszik rajta, ha közben Ivan Gyeniszovics gulágfejadagján (55 deka kenyér volt) kell tengődnie.

Hát, nekem ettől a profizmustól nem kellett tartanom, mivel az élet az amatőrnél is amatőrebb szintre lőtte be a lehetőségeimet. A fő faktorok:

• 38 év. Ugyan az izmaim nem váltak még Pintér Tibor-i értelemben vett beef jerkyvé (szárított marhahús), de két dologban mindenképpen megérzem az évek súlyát: minden kilótól nehezebben válok meg mint 5-7 éve, és minden egyes piszlicsáré sérüléssel képes vagyok hónapokig kínlódni.
• Online újságírás. Ez egy hajnali és éjszakai műszakokkal terhelt ülőmunka, irodai és otthoni túlórákkal (ezt a mondatot is éjjel kettőkor írtam le), hétvégi ügyeletekkel.
• Kettő darab gyerek. Méghozzá egy zabolátlan hároméves, meg valaki, akiről még semmit nem tudtam, mert a kísérlet 7. napján született meg.

És hogy ilyen nehezítő körülmények között mit is akartam kipróbálni, megélni, letesztelni a rengeteg cuccal?

Ráadásul nem egy olyan sportban, ahol egydimenziós célokat – kevesebb másodpercet vagy nagyobb súlyt – kell elérni, hanem egy küzdősportban, ami igen komplex kihívás elé állítja az embert. Elég régóta űzök egy meglehetősen kemény harcművészetet, amit Zen Bu Kan Kempónak hívnak, amiben korábban rengeteget versenyeztem, méghozzá nem is sikertelenül. De mindvégig megmaradtam az amatőr szinten, soha nem indultam pénzdíjas bunyón, soha nem volt szponzorom, a fogyasztások is kimerültek 2-3 kilós súlyleadásokban (ha profi lettem volna, akkor 69 helyett 59 kilóban kellett volna bunyóznom). És hát gondolom, sok ezer kor- és sorstársamhoz hasonlóan 35 felett egyre kevesebbet tudtam edzeni (aminek azért megvan a jó oldala: iszonyúan élvezek minden alkalmat); a kapkodósabb és rendszertelenebb étkezések, a hónapos kialvatlansággal csökkenő önkontroll miatt pedig felszaladt és meg is ragadt pár kiló.

Szóval ezt a rozsdát akartam lereszelni a táplálékkiegészítőkkel, és ki is tűztem magam elé következő célokat:

• 8-10 heti felkészülést végignyomva elindulni a Zen Bu Kan Kempo országos bajnokságán, méghozzá nemcsak egy számban, hanem formagyakorlatban, földharcban meg full-contact küzdelemben is;
• közben a 76 kilóról visszatérni a 68-70 kilós versenysúlyhoz;
• és mindemellett és legfőképpen megőrizni a családi békét, ami rendszerint megsínyli az ilyen egyéni kihívásokat.

Ezek elérésére pedig elkezdtem rengeteg táplálékkiegészítőt bevinni a szervezetembe.

Kézisúlyzó a babakocsiban

Alapvetően négyféle szerrel támogattam meg az edzéseimet:

1. Az első csoportban nincs semmi mágia: multivitamin, C-vitamin, Omega-3 kapszula meg mindenféle nyomelemek.
2. A másodikban egy kicsit több: L-karnitin meg aminosavak; olyan anyagok, melyek az edzésen javítják a regenerálódást, megdobják az izomfejlődést. Van olyan koffeines, L-karnitines, vitaminos shot, amit úgy kell felhajtani edzés közben, mint a Diablóban a stamina potiont, és a hatásai is pontosan olyan (mondjuk a vastag, eldobandó műanyag fiola miatt Andariel „Die Maggot” hörgése helyett én inkább Föld Anya sírását hallottam lelki füleimmel).
3. A harmadik csoportba a zsírégetésre szolgáló cuccok tartoztak: sáfrányos szekliceolaj drazsé meg kalcium-béta-hidroxi-béta-metilbutirát kapszula (HMB). Ez a kategória némi átfedésben van az elsővel, mivel az izotóniás italporok egy részében is volt zsírégető hatású anyag.
4. A harmadik csoport a fehérjék mindenféle válfaját tartalmazta. Az alap az edzések után benyomott turmix. Ehhez még megettem pár ételnek álcázott kiegészítőt, mint a fehérjeszelet, a fehérjével megszórt müzli meg a mikrózható fehérjés cupcake, de ezek azért nem annyira esszenciálisak, és vagy a fehérje vagy az édesítő miatt nekem nem ízlettek.

Amint piros filccel bekarikáztam a verseny napját, és kibontottam a pakkot, azonnal elöntött a kétségbeesés: be fogok tolni egy csomó olyan szert, amire iszonyú sokat kéne ráedzenem, de HOGYAN?

Ahogy azt már az előbb említettem, a kísérlet hetedik napján megszületett a kisfiam, és annak ellenére, hogy a vajúdás közben eszembe jutott, milyen kiváló erősítés is az, ha valakit órákon keresztül kell a hónaljánál fogva támogatni (birkózónyelven szólva underhookban tartani), a minimálisnál is minimálisabb időm maradt az edzésre. Rendes harcművészeti edzésből alig kettőt-hármat tudtam abszolválni, azokat is munka előtt, hogy ne maradjak ki az otthoni teendőkből (feljegyzéseim szerint összesen egyszer mentem el délután edzésre, a barátnőm több ilyen alkalomra emlékszik):

• részt vettem egy darab földharcedzésen;
• és hetente egyszer ebédidőben ellógtam egy edzőtermet üzemeltető haveromhoz kesztyűzni.

Ehhez jött még az az edzés, amit épp abban az időben indítottam el, és ami egy kis ütögetéssel meg erősítéssel minimálisan hozzá tudott járulni az én edzésmunkához is. De tudtam, mindez alig több mint a semmi.

Ez a megszállottság nemcsak azt jelentette, hogy üres hajnalaimat lépcsőzéssel töltöttem, hanem azt is, hogy életem minden üresjáratában igyekeztem valami edzésre emlékeztető dolgot csinálni: az irodában fekvőtámaszoztam, munkából jövet-menet megálltam egy street workout placcon, a babakocsiban kézisúlyzót tartottam az árnyékolásra, és akármilyen kínosan éreztem magam, még a játszótéren is igyekeztem végigcsinálni minimum egy csípőnyitás-szekvenciát.

A szükség vitt arra a felismerésre is, hogy egy gyerek – számtalan egyéb örömforrása mellett – kiválóan funkciónál súlyzóként, és 13 kilós lányom nem más, mint egy viháncoló kettlebell, aki iszonyúan örül annak, ha két percen keresztül lengetem vagy a vállamra kapva rohangálok vele fel-alá.

Minden sarokból egy bödön figyelt

És ebben a diliben elmerülve döbbentem rá a táplálékkiegészítők típusfüggetlen, mégis kétségbevonhatatlan pozitív hatására:

Az meg pláne edzésre noszogat, amikor bevettem három zsírégető kapszulát, és megittam valami edzés előtti turbóitalt. Mert előfordult párszor, hogy pöpecül felcuccoltam magam edzésre, de valami közbejött, és elöntött az az egyszerre félelmetes és ostoba érzés, hogy most biztos iszonyú meló folyik odabent, de ez a meló annyira lehet építő jellegű, mint egy Amazon-raktár karácsonyi rabszolgaműszakja.

A táplálékkiegészítők puszta meglétéből adódó motivációja mellé szép lassan becsúszott ennek a motivációnak az antitézise is:

Ezt akkor vettem észre magamon, amikor egyik nap iszonyú ideges lettem edzés után, mert rájöttem, hogy otthon hagytam a fehérjeturmixomat. Utána azért lettem ideges, mert rájöttem, mekkora hülyeség is emiatt idegeskedni.

De azért ahogy teltek-múltak a hetek, a fizikai változások is jöttek:

• A zsírégető löttyök és kapszulák durván hatottak. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt lehetőségem sem a rendszeres, sem a diétás étkezésekre (rengeteg tésztát ettem, és a hajnali ötös-hatos keléseknél simán lecsúszott egy kakaós csiga vagy pár keksz), heti egy kilót adtam le, a verseny előtti nap már annyira jól álltam, hogy simán megettem egy nagy adag koreai rizses-húsos fogást.
• Megnőttek az izmaim. Nagyjából húsz éve otthonosan mozgok a saját testemben, alapvető testfelépítésem nem változott, megszoktam a saját dimenzióimat. Most viszont látványosan puklisodott a bicepszem, megerősödött a mellizmom és a vádlim, ami egészen újszerű érzés volt (oké, nem leszek álszerény: menő volt).
• LeBron-szinten úsztam meg a sérüléseket. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy a korábbi versenyfelkészüléseimhez képest relatíve keveset bunyóztam (amit egyébként elég sok profi bunyós is ajánl). De közben minden edzést iszonyú fáradtan toltam le, ami alapesetben garantálta volna a meghúzott hosszú hátizmot, az elrúgott lábfejet, a kificamított hüvelykujjat. Lehet, hogy szerencsém volt, lehet, hogy a sok vitamin meg nyomelem segített, de tény: tíz hét alatt semmilyen sérülés nem hátráltatott (oké, ez az időtartam az állagmegőrzésre évi 4-500 millió forintnyi dollárt költő Lebron Jamesnél másfél évre nyúlik).

A pofonra nincs tabletta

A projekt a bevezetés alapján sikertörténetnek tűnhet, de nem lett, vagyis nem egészen lett az. Az tök jó volt, hogy a lendület elvitt engem a versenyzésig, méghozzá sérülések nélkül és jelentősen megerősödve. De mivel az edzésekre simán fel tudtam pörögni (ha magamtól nem ment volna, akkor erre ott volt a vérpezsdítő nitrox), és tudtam is teljesíteni, valahogy elsikkadt a tény, hogy iszonyatosan ki vagyok merülve. Az utolsó előtti hétre szabályosan kipurcantam, a kezem lassított felvételben vánszorgott el a pontkesztyűig, és már a lányomat is alig bírtam felemelni.

Ennek ellenére az első betervezett megmérettetés, a Carlson Gracie Team házi földharcversenye tök jól sikerült, képes voltam átlendülni néhány holtponton, megnyertem egy csomó meccset (volt, hogy önmagamat is meglepve, kreatív technikákkal), és amit – egy nálam 20 kilóval nehezebb ellenféllel szemben – elveszítettem, az sem volt igazából fájdalmas.

Egy hétre rá a fő célkitűzés, a kempoverseny is jól kezdődött, korrektül hoztam a formagyakorlatot, pengés karfeszítéssel a földharcot,

Hiába döntöttem magamba a nitroxot, fásultan léptem a pástra, méghozzá egy nálam sokkal felkészültebb, sokkal koncentráltabb versenyző ellen. És itt derült ki, hogy a látványos fejlődés miatt elhittem magamról, hogy egy ilyen nagy stresszel járó, iszonyú megterhelő és nagy koncentrációt igénylő műfajban is helyt tudok állni, mert csak megoldom valahogy.

Nem oldottam meg. Eleinte még partiban voltam, de gyorsan elvesztettem a fonalat, és ellenfelem simán lehengerelt. Érdekes módon első technikai KO-vereségem nem okozott akkora törést az életemben, mint ahogy azt régebben oly sokszor elképzeltem. A rá következő napokban valahogy így éreztem:

A bekapott horog abban a tekintetben makarenkói pofon volt, hogy rádöbbentett, a táplálékkiegészítők használata nemcsak kellő mennyiségű és minőségű edzést követel meg – legalább kétszer annyit és kétszer olyan keményen kellett volna bunyóznom a felkészülés során –, hanem jó adag önkritikát is, mert a látványos pozitív fizikai változások elhomályosíthatják – nálam legalábbis elhomályosították – az edzésmunka komoly hiányosságait.

De ez megint csak pszichés mellékhatás. Fizikailag valóban nem lehet panaszom a kúra hatására, és ez nem csak szubjektív megállapítás. Ugyanis mielőtt nekiálltam volna a projektnek, egy alapos orvosi vizsgálaton estem át, mely során a szívultrahangtól a terheléses cukorvizsgálaton át a teljes teströntgenig mindenen végigmentem, amin egy sportolónak végig kell mennie. Majd két hónapra rá újra végigcsináltam ugyanazokat a vizsgálatokat, és mindenben mérhető volt – még ha nem is mindenben látványosan – a javulás.

Csakhogy az én kísérletem extrém volt, hiszen nem valószínű, hogy egy átlagember ennyi segédanyagot akarna bevinni a szervezetébe. A különféle szerek hosszú távú hatásairól megkérdeztem egy, a táplálékkiegészítők adagolásához profi sportolói szinten értő orvost, de ő sem tudott biztosat mondani nekem arról, milyen folyamatokat indíthat el egy-egy vegyület éveken át tartó szedése.

A kísérlet lezárása után pihenőre is küldtem a megmaradt poraimat meg kapszuláimat – a testemmel együtt, ami nagyjából két hónapig őrizte még az intenzív rásegítés nyomait –, egyedül a fehérjét tartottam meg edzés utánra, mivel ha jó minőségű, abban nem lehet hiba. Mondjuk hamarosan újra kezdődik a versenyszezon, és felmerült bennem: mi lenne, ha újra kesztyűt húznék, és mi lenne, ha elővenném a maradék cuccot?

Köszönet a BioTechUSA-nak a táplálékkiegészítőkért, a Duna Medical Centernek az orvosi vizsgálatokért, a Bródy Dojónak és a Carlson Gracie Budokának az edzésekért, kislányomnak a kettlebell-imitációért és Polgár Tamásnak Sárosdról a verésért.