Móric
6 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Habib úthengerként tért vissza

2019.09.07. 23:29
Habib Nurmagomedov a kőkemény Dustin Poirier ellen tért vissza az Ultimate Fighting Championship rengeteg muszlim sportolót felvonultató abu dzabi gáláján. Bár sokan spekuláltak, hogyan foghatja meg a dagesztánit a nagy szívvel és nagy ütőerővel rendelkező amerikai, a vége ugyanaz lett, mint Habib minden meccsén: brutális hengerelés.

Kevéssé köztudott, de több Öböl-ország is nagy küzdősport-mecénásnak számít. Ennek részben az az oka, hogy ha már a monarchiák számára a valódi csatatereken nem nagyon terem babér, akkor legalább a harcos-ethoszt szeretnék ápolni, részben pedig az, hogy a küzdősportokban nem kell egy PSG-nyi vagy Manchester City-nyi összeget befektetni az országimázs javításához.

A muszlim harci szellem ünnepe

Az MMA első közel-keleti fecskéje az Egyesült Arab Emírségek volt, ahol 1993-ban a trónörökös szerelmesedett bele az akkor még első rendezvényeit abszolváló MMA-szervezetbe, az Ultimate Fighting Championshipbe, melyben később be az Emírség egy strómanon keresztül be is vásárolta magát, és így két rendezvényt meg is rendezhetett Abu-Dzabiban. Ráadásul itt indult el 1998-ban a világ legrangosabb földharc-versenye, a mára az egész világot behálózó selejtezőhálózat csúcspontjává váló Abu Dhabi Combat Club Submission Wrestling World Championships (amit mindenki csak ADCC-ként ismer). Nemrégiben pedig az Emírségek kulturális- és turisztikai minisztériuma ötéves szerződést kötött a UFC-vel, és ennek keretében rendezték meg magyar idő szombat este a UFC 242 gálát.

A UFC 242-vel kapcsolatban nem csak az időpont volt rendhagyó (nagyon ritka, hogy az amerikai promóterek nem ragaszkodnak ahhoz, hogy az amerikai időzónák szerinti főműsoridőben legyenek a főmeccsek), hanem a gála mezőnye is. Míg ugyanis a 2010-ben és 2014-ben Abu Dzabiban rendezett gálák mezőnyét főleg a két legjelentősebb MMA-nemzet tagjai, amerikaiak és brazilok adták, addig a szombati gála összeállításánál feltűnő volt az a szempont, hogy

ezt a UFC-t a muszlim harci szellem ünnepének szánták.

Ugyanis szombaton a gála 13 meccséből 10-en lépett az oktagonba vállaltan muszlim harcos – még az amerikai vendégbunyósok között is szerepelt egy, a palesztin származású Belal Muhammadot. És félreértés ne essék, senki nem valamiféle muszlim kvóta alapján került a gálára, az arány ugyanis inkább azt jelzi, a muszlim többségű kaukázusi orosz tagköztársaságok – Csecsenföld és Dagesztán – ontják magukból a világklasszisokat, akiket ráadásul már az orosz regionális MMA-ligákban árgus tekintettel figyelnek a nagy nemzetközi promóterek. És persze a muszlim-vonal természetesen nem a civilizációk harcának előszele, hanem egy színtisztán piaci számításokon alapuló promóciós fogás a UFC, és egy PR-fogás az Emírségek részéről. 

Mindenkit falhoz állít

A törzsi harci hagyományok és a militáns szovjet élsport módszereit ötvöző kaukázusi iskola (mely egyébként rettentő változatos stílusú bunyósokat nevel ki) éltanulója Habib Nurmagomedov, a szombati gála húzóneve, a könnyűsúly (70 kiló) világbajnoka. Ő Conor McGregor tavalyi megsemmisítésével az MMA világán túl is szupersztárrá vált, bezsebelt 16 millió Instagram-követőt, és mára mindenki Mohamed Szalah után a második legfontosabb muszlim vallású sportolónak tartja – itt azért érdemes megjegyezni, hogy Habib azáltal is vált hangsúlyosan muszlim sportolóvá, hogy McGregor a meccsüket felvezető médiakampányban gusztustalanul gúnyolni kezdte ellenfele hitét.

Habibot a parázs hangulatú leszámolást követően háromnegyed évre eltiltották, ezért kellett csaknem egy évet várni a következő címmeccsére. Ellenfele a kihívói pozícióért meghirdetett meccsen a pehelysúlyú bajnok Max Hollowayt irtózatosan kemény és technikás meccsen legyőző Dustin Poirier lett (ami azt is jelentette, hogy a mindenkinél hosszabb 12 meccses győzelmi sorozatot felmutató, korábban Habibbal sikertelenül összepárosított Fergusont megint megszívatta a UFC).

Leírva egyszerű, amit csinál

A párosítás előzetesen ugyanolyan birkózó vs. kick-bokszos összecsapásnak tűnt, mint a Habib-McGregor meccs; és ugyanúgy kevesen számítottak arra, hogy bárkinek is sikerül megállítani majd a dagesztáni betonbedolgozó finischert.

Habib stratégiája egyáltalán nem tűnik bonyolultnak – mégsem sikerült soha, senkinek semlegesíteni. A dagesztáninak iszonyatosan erős és biztos a fogása, ezért még csak arra sincs szüksége, hogy valamilyen hagyományos birkózópozícióba kerüljön, elég ha valakinek rámarkol a bokájára vagy csuklójára, onnan már addig tud dolgozni, amíg le nem viszi a földre ellenfelét (így volt ez például a McGregor elleni első menetben, ahol egy igen kifacsart testhelyzetből kezdve gyűrte maga alá az írt). Habib földreviteleit ráadásul úgy kezdi, hogy ellenfelét az oktagon falához préseli, ahol kellő tér híján nehezebb védekezni, és innen azután már nincs menekvés, akármerre is fordul, a dagesztáni az egyszerű gáncstól a kaszáló csípődobásig bármivel képes földre vinni őt.

 És ha egyszer valaki Habib ellen a földre kerül, akkor a gongszóig ott is marad, a dagesztáni ugyanis lábkulcsaival, csuklófogásával és elképesztő pozícióérzékével a világ legstabilabb leszorításait képes elővezetni, melyeket képes kőkemény ütésekkel fűszerezni. Ahogy azt a McGregor elleni meccse előtt írtam:

A harcos erejét felőrli a centikért való küzdelem, hogy karjával be tudjon támasztani, hogy mellkasáról levegye a terhelést, hogy fejét elrejtse a felülről érkező ütések elől. De minden ilyen nyereség csak pillanatnyi könnyebbséget hozhat, mert Habib kiválóan olvassa a küzdelmet, és azonnal visszaküldi szabadulni vágyó ellenfelét a rajtmezőre.

Aki mindenhonnan feláll

Csakhogy az MMA egyik szépsége abban rejlik, hogy minden megtörhetetlennek tűnő bunyósnak megvannak a sérülékeny pontjai, és amikor ezekre a sérülékeny pontokra valaki ráteszi a négyunciás kesztyűbe bujtatottt öklét, az rögtön egyértelművé tud válni.

Nurmagomedovot az elmúlt években talán egyedül Michael Johnson tudta megizzasztani 2016-os meccsük első két percében, amikor is az amerikai jó lábmunkával, inkább lazán, mint keményen eleresztett ütésekkel tartotta sakkban a dagesztánit (más kérdés, hogy a tudatos bunyó az első földrevitelig tartott, utána jött a Habib-meccseken megszokott irtózatos verés).

Poirier is valami olyan jellegű, okos, óvatos állóharcra készülhet, mint Johnson (az utolsó ember, aki le tudta őt győzni). Ráadásul a louisianai bunyós eddigi pályafutása alatt megmutatta, hogy igen jól edzhető, fejleszthető sportoló. A 30 éves kora ellenére már 10 éves profi múlttal rendelkező Poirier ugyanis egy gyors, rettentően kemény ütésekkel operáló pehelysúlyúként kezdte, aki azonban támadásban és védekezésben is túlságosan kiismerhető volt. Azonban a Johnson ellen három éve elszenvedett veresége óta Poirier teljesen meg tudott újulni. Bunyójából kikoptak a nagy svunggal eleresztett parasztlengők, a leszegett fejjel megindított rohamok, megjelent viszont az állóharc ritmusát és távolságát meghatározó első kezes ütések, a kombinációiba szervesebben beépített rúgások. De ami a Habib elleni meccs szempontjából a legfontosabbnak tűnt:

Sprinterből hosszútávfutóvá vált.

Az elmúlt alig több mint két évben olyan gyilkos tempót diktáló bunyósokat tudott tempóban felülmúlni, mint Max Holloway, Eddie Alvarez vagy Justin Gaethje. És Holloway ellen csillantotta meg azt az erényt, ami sokak szerint McGregor fölé helyezte őt: Mély hullámvölgyből is képes volt kikapaszkodni egy olyan bunyós ellen, akiről közismert, hogy ellene az első megingás egyben az utolsó is. Keménysége (mára valóban felnőtt a "Gyémánt" becenévhez), lelki ereje és nyugalma miatt lehetett azt remélni, hogy képes túlélni pár menetet a Habib-malomban.

Hiába az okoskodás, amikor az ellenfél Habib Nurmagomedov

Azonban amikor másfél perc tapogatózás után jött az első villámgyors ráfogás, és Poirier az oktagon falánál, majd a földön találta magát, akkor az amerikai arcáról olvasható volt a csalódottság:

Tudtam.

Innentől kezdve Habib a menet végéig a hátán csüngött, onnan gyűrte-ütötte őt. Utána jött a második menet, hasonló forgatókönyvvel, azzal a különbséggel, hogy Poiriert ezúttal már csak a gongszó mentette meg. A dagesztánin látszott, hogy nem akar kapkodni, nem akarja elsietni a befejezést, addig akar dolgozni, amíg 100 százalékig nem biztos a dolgában.

Poirier kérdőn nézett az edzőire, mintha nem működtek volna azok a szabadulási stratégiák, melyeket gyakoroltak. Azt nem lehet mondani, hogy az amerikainak pillanatai sem voltak: a második menet elején állásból volt pár szép találata, a harmadik menet elején pedig – kihasználva, hogy a földre zuhanva maradt még egy kis tér mögötte befogott egy szoros „guillotine”-nak nevezett fojtást, karjait azonban Habib különösebb pánik nélkül fejtett le magáról. És Poirier eleinte jól szegte le az állát a dagesztáni hátsó fojtásai ellen, de miután elvesztette a saját fojtását, már nem volt menekvés: Habib hátsó pozícióból kemény ütésekkel emelte ki állát, mely alá ügyesen becsúsztatta a karját, ami így szoros háromszöggel zárta el az amerikai verőereit.

Poirier gyors kopogással jelezte, hogy közel az ájulás, a bíró is állította a meccset.

A kopogtatásos (submission) győzelmet követően mindkét bunyós nagyon sportszerűen nyilatkozott (a meccs felvezetése is üdítően mentes volt a beszólogatásoktól, gyalázkodásoktól), még mezt is cseréltek; Dustin Poirier pedig csalódottságában – hiszen pontosan úgy kapott ki, ahogy azt mindenki megjósolta – sírva kért bocsánatot edzőitől és szurkolóitól, és óriási tapsot kapott a nézőktől. 

Habib Nurmagomedov tehát nagyon-nagyon magabiztosan, már-már magától értetődő módon védte meg övét, és elképesztő, 28-0-s mérleggel készülhet a már háromszor elhalasztott meccsére a virtuóz és kiszámíthatatlan Tony Ferguson ellen.