Megalapoznám a hangulatot a Hungaroring előtt
Már hétfőn kiutazhattam volna Marokkóba, ugyanis a napokban tartják a WTCR Drivers Campet, ami egyfajta csapatépítő a szezonkezdet előtt a pilótáknak. Harmadszorra rendezik meg, jópofa dolog, az elsőn ott is voltam, tavaly a másodikat viszont Mira születése miatt kihagytam. Most is hasonlóképpen döntöttem, mert már közeledik a második gyermekünk érkezése, és szeretnék a lehető legtovább a családom mellett maradni. Az előző szezonban már megtapasztaltam, hogy a pályán is mérhető pluszt jelent számomra az a lelki feltöltődés, amit Johanna és Mira közelsége ad nekem, úgyhogy csütörtökön nemcsak szakmailag, hanem érzelmileg is teljesen felkészülten repülhetek Marokkóba, a 2018-as szezonrajtra.
Michelisz: Régi-új versenymérnököm lesz idén
Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy ki a világ legjobb mérnöke, akkor gondolkodás nélkül azt felelem, hogy Bári Gergő. Az én szememben ő az első számú versenymérnök, és annak ellenére is az marad, hogy 2018-ban pilóta-versenymérnök felállásban nem dolgozunk tovább együtt. Hogy így alakult, annak volt egy gyakorlati és egy személyes oka. Utóbbival kezdem, mert mindkettőnknek az a fontosabb.
9 komoly bajnokesélyes – őket kell legyőznöm idén
Pályafutásom legkiélezettebb szezonja előtt állok: úgy számolok, hogy velem együtt tíz komoly bajnokesélyes van az április 7-8-án, Marokkóban rajtoló WTCR-ben. A szerintem legerősebb márkákon végighaladva bemutatom a kilenc legfőbb riválisomat.
Michelisz: Olyan a Hyundait vezetni, mint gyerekként a karácsony
Legutóbb gyerekkoromban éreztem így magam karácsonykor vagy egy születésnapon.
Olyan volt először vezetni a Hyundai i30 N TCR-t, mint kis srácként kicsomagolni egy nagyon várt ajándékot. Hihetetlenül izgatott voltam a kétnapos barcelonai teszten már hétfőn is, amikor még csak autón kívülről szemléltem az eseményeket.
Jó volt nézelődni, látni, ahogyan dolgozik a csapat, ahogyan Gabriele Tarquini köröz a pályán, és mindeközben folyamatosan szökött fel bennem a láz, hogy már csak órák kérdése, hogy én is ott legyek az aszfalton.
Michelisz: Gyári pilótaként, de a Hyundainál folytatom a versenyzést
Fura érzések kavarogtak bennem december eleje óta. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ezeket a katari szezonzáró és a világbajnoki cím elúszása miatti csalódottságom idézte-e elő, vagy pedig egy jelzés volt, hogy eljött a váltás ideje. Ezért nem is akartam elhamarkodott döntéseket meghozni, és év végén inkább arra fókuszáltam, hogy minél több időt töltsek a szeretteimmel, kipihenjem magam, kitisztuljanak a gondolataim.
Michelisz: Nem kétséges, hol akarok bajnok lenni
Decemberben jelentették be, hogy a TCR International Series (amelynek a csapatbajnoka a M1RA lett tavaly) és a WTCC (amelyben én második voltam) 2018-tól egy közös bajnokságban egyesül. Az így megszülető WTCR-be már tart a nevezési időszak, de mivel későn érkezett a hivatalos bejelentés, még nagyban folynak a háttértárgyalások.
Még nekem sincs aláírt szerződésem, és úgy sejtem, hogy még néhány hétre szükség van, hogy tisztázódjon a jövőm – és ugyanez vonatkozik a M1RA-ra is. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a célom a WTCR-ben való versenyzés idén, és a tavalyi világbajnoki második hely után a bajnoki címért akarok újra harcba szállni.
Ha a saját jövőmről még nem is tudok konkrétumokat mondani, érdemes kicsit jobban megismerkedni az új bajnoksággal, amely sok tekintetben különbözni fog az eddig megszokottól. Végigvettem a legfontosabb változásokat, és a véleményemet is leírtam róluk.
Élveztem életem formáját, és befejezném, amit elkezdtem
Azt tapasztaltam magamon, hogy ha alszom egyet-kettőt a rossz dolgokra, mindig képes vagyok pozitívabban látni a képet. Csak az a baj, hogy most nem tudok aludni. Szombat reggel hétkor indultam Katarból Japánba a Honda Thanks Day programjára, és helyi idő szerint este tízkor érkeztem meg. Amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést, már éjjel kettő is elmúlt. Egyedül vagyok a gondolataimmal, feleségem, Johanna hazautazott Mirához, a kislányunkhoz, és szívem szerint én is vele tartottam volna.
Én vagyok Magyarország első világbajnoki érmes autóversenyzője, de egyelőre nem tudok mit kezdeni ezzel a kijelentéssel, ahogyan azzal sem, hogy a számok alapján életem legjobb szezonját zártam. Még túlságosan a csalódottság munkál bennem. Nagyon akartam a világbajnoki címet, és nem csak a nyilvánvaló okok miatt: amiért esélyem volt rá és amiért hét éve készülök rá, álmodozom róla, dolgozok érte. Nekem most ez ennél is többről szólt.
Annyi pofon után is állok, és megküzdök a vb-címért
Érzem magamon, hogy feszültebb vagyok a szokásosnál, de azt is tudom, hogy ez most normális. Emlékszem, 2010-ben
Manapság visszagondolva erre, nagyon naiv voltam. Egyszerűen nem tudtam felmérni, hogy egy ilyen sikerhez mennyi munkát kell még elvégeznem, autóversenyzőként milyen sokat kell még fejlődnöm és érnem. Most úgy érzem, hogy már készen állok a feladatra, és Katarban megvan az esélyem, hogy befejezzem azt, amin már hét éve keményen dolgozom.
Nagy siker a bajnoki cím, de messze még a vége
Érdekes volt visszaolvasnom a március 20-i blogbejegyzésemet, amivel itt jelentettem be a M1RA megalakulását.
Eredményközpontú a projekt, már az első évben a bajnoki címért szállnánk harcba
– írtam akkor, és szinte napra pontosan nyolc hónappal később a M1RA megnyerte a TCR International Series csapatbajnokságát.
Tudom, sokan kicsit elrugaszkodottnak tartották, hogy vadonatúj csapatként, rögtön az első évünkben ilyen jelentős célt tűztünk ki magunk elé, de egy pillanatra sem bántam meg, hogy ezt így ki mertük mondani. És akkor sem vélekednék máshogyan, ha nem tudtuk volna valóra váltani. Győztes habitusú emberekből áll a csapat, akiket a nagy célok hajtanak előre. Azzal tettük meg az első lépést a bajnoki cím felé, hogy kimondtuk, akarjuk – már az első évben is. És hiba lett volna, ha ezt nem tesszük meg.
Michelisz karrierje legnehezebb estéje volt a makaói
Ebben a szezonban már sokadszorra ért pozitív meglepetésként a Honda teljesítménye. Ahogy azt a Makaót felvezető blogomban is írtam, miután a Citroënek 70 kilóval könnyebbek voltak nálunk a büntetősúlyozás miatt, előzetesen arra számítottam, hogy az időmérőn csak a 4–6. hely lehet elérhető számunkra erőből. Ehhez képest sokkal gyorsabbak voltunk, és már a szabadedzéseken kiderült, hogy kb. azonos tempóra vagyunk képesek, mint a Citroën.
Ezt követően már bíztam benne, hogy folytatni tudom a jó sorozatomat, és zsinórban hatodszor is oda tudok kerülni az első sorba a kvalifikáción. Mindent kiadtam magamból a Q3-as körömben, és bár Rob Huff utolérhetetlennek bizonyult, nagyon örültem az időmérős második helynek, mert
Most pont egy ilyen őrült pályára van szükségem
Amikor bejelentették, hogy idén visszatér a WTCC Makaóba, már akkor nagyon örültem a hírnek, de csak most kezdek egyre izgatottabbá válni miatta, ahogy közeledik a pályára való kigurulás pillanata. Veszélyes körről van szó, de maga a kihívás szerintem nem jelentősebb, mint a Nürburgringen, viszont én is érzem, hogy most mindenki kicsit felvillanyozottabb, ami azért lehet, mert kimaradt két év, 2014 óta először versenyzünk itt.
Nekem az első és a legutóbbi emlékem is pozitív Makaóról. 2010-ben pályafutásom első WTCC-s futamgyőzelmét arattam ezen a pályán, ami mai napig az egyik legérzelmesebb momentuma a karrieremnek. Három évvel ezelőtt pedig itt sikerült megszereznem a világbajnoki negyedik helyezést a három Citroën mögött, megelőzve mindkét hondás gyári pilótát. A kettő között vegyesebb volt a kép, a szép eredmények mellett nagy törések, balesetek részese is voltam, ami árnyékot vetett az eredményekre. Mégis ha Makaóra gondolok, túlnyomóan pozitív érzések töltenek el, valahogy ezen a pályán az első pillanattól kezdve magabiztosnak éreztem magam, megtaláltam a ritmust.
Hiszek magamban, képes vagyok megcsinálni!
Talán kicsit naiv voltam. Már a kínai versenyhétvége óta tudtam, hogy vizsgálják a Hondákat a motorok injektora miatt, de eszembe sem jutott, hogy ennek az lehet a vége, hogy kizárnak minket, elveszik az ott megszerzett pontjainkat. Pedig utólag nézve, és látva, hogy a csapat elismerte a hibát, fellebbezéssel sem próbálkozott, ez nagyon is benne volt a pakliban. Lélekben jobban felkészíthettem volna magam erre az eshetőségre, de nem tettem.
Michelisz: Észnél kell lennünk Japánban
Amióta Hondával versenyzem, Japánban mindig felálltam a dobogóra, kétszer a futamgyőzelem is összejött, így a Hungaroring mellett itt nyertem a legtöbbször a WTCC-ben. Ráadásul három különböző pályán jöttek össze az eredmények. Versenyeztünk a szuzukai rövidített (pole pozíció és futamgyőzelem) és teljes körön (dobogó), plusz Motegiben (pole pozíció és futamgyőzelem). Tehát Japánban pályáktól függetlenül sikerült eddig jól szerepelnem, így vasárnap reggel is azzal a céllal keltem útra, hogy ez a sorozat idén is folytatódjon.
Most már hagyományosan korábban utazom el a japán versenyhétvégére, mint bármely más helyszínre a szezonban, hiszen a Honda hazai szereplését csapaton belül felfokozott készülődés előzi meg. A mostani program is sűrű: hétfőn reggel érkeztem meg Tokióba egy helsinki átszállással, és egész nap a Honda központjában volt jelenésem. Kedden és szerdán pedig a szakurai Honda R&D fejlesztőközpontban való szimulátorozás tölti ki az időm jelentős részét. Itt minden körülmény adva van ahhoz, hogy a lehető leghatékonyabban felkészüljünk az előttünk álló feladatokra.
Inkább hálás vagyok a kínai esőnek, mint hálátlan
Kedden éjjel egy órakor értem haza Kínából, és a hosszú út jó lehetőség volt arra, hogy végiggondoljam az elmúlt hétvége történéseit. Például, hogy kiűzzek magamból minden rossz érzést azzal kapcsolatban, hogy a főfutamot a nagy eső miatt félbe kellett szakítani, és emiatt csak fél pontokat osztottak ki. Több versenyben lévő pilótát megkérdeztek arról, hogy mit gondol a pálya állapotáról, köztük engem is, és
Így amikor lengett a piros zászló, és idő előtt ki kellett szállnom az autóból, csalódott voltam, de mire hazaértem, teljesen eltűntek a negatív gondolataim. És nem csak azért, mert Mira mosolya várt otthon…
Rég nem éreztem ilyen szomorúságot verseny előtt
Kedd délelőtt Tiago Monteiro személyesen üzente meg nekem, hogy nem vehet részt a kínai versenyen az augusztus végén elszenvedett súlyos barcelonai tesztbalesete miatt. Talán van, akinek az lesz az első gondolata a hír hallatán, hogy megnövekedtek az esélyeim a vb-címre, de ezt egyrészt nem érzem így, másrészt engem teljesen más kerített a hatalmába – letaglózott az információ. Őszintén szólva rég nem éreztem ilyen szomorúságot egyetlen verseny előtt sem.
Annak ellenére, hogy végig kapcsolatban álltunk egymással, és a tesztbalesete óta is hetente beszéltünk telefonon, váratlanul ért, hogy nem lehet velünk a hétvégén. Tiago nem az a típus, aki szeret panaszkodni, és emiatt én sem erőltettem az állapotával kapcsolatos kérdéseket, viszont a derűlátó hangulatából, a pozitív hozzáállásából azt szűrtem le, hogy jól halad a gyógyulása, és biztatóbb a helyzet, mint amilyen sajnos valójában volt.
Ennyi esélyem van a világbajnoki címre
Jövő hétvégén három hónapos szünet után folytatódik a WTCC, és Kínában rákanyarodunk a szezon hajrájára. A hátralévő négy forduló még rengeteg fordulatot hozhat, elég ha csak a bajnokság eddigi hullámzó ívére gondolunk vissza. Tiago Monteiro a Hungaroring után tetemes, 38 pontos előnnyel állt az élen, aztán a Nürburgringen egyetlen hétvége alatt elveszítette az első helyet Nick Catsburggel szemben. Újabb két helyszínnel később pedig a nemrég még éllovas holland már 41 pontos hátrányban van, és csalódottan nyilatkozta legutóbb Argentínában, hogy elszálltak az esélyei a vb-címre. Ezekből a gyors és markáns változásokból is látszik, hogy annyira kiélezett a harc, annyira szoros az élmezőny, hogy még bármi megtörténhet, de a jelenlegi információk birtokában megpróbáltam latolgatni a saját esélyeimet éppúgy, mint a legfőbb riválisaimét.
Michelisz: Apaként még többet kockáztatok
Örülök, hogy ilyen sok szurkolói kérdést kaptam a Facebookon, ha mindre nem is tudtam, de igyekeztem minél többre válaszolni. Szóba került a M1RA jövője és a sajátom is, ami persze nagyban függ a WTCC sorsától. Kérdezz-felelek!
Bóknak vesszük, hogy egyre többek szemét szúrjuk
Elég komoly út áll mögöttem. Vasárnap a burirami második futam leintése után egyből öltöztem át, pakoltam, és indultam is Bangkokba, ami egy jó öt és fél órás autóút volt. Onnan repültem tovább Barcelonába a Honda WTCC-s csapatát szponzoráló Castrol nagyszabású rendezvényére. Hétfőn nap közben érkeztem meg, és egyből belecsöppentem a program sűrűjébe, kedden pedig egész nap autóztattuk a vendégeket a montmelói versenypályán. Mivel az időzónák közötti utazásban kicsit megzavarodott a szervezetem, nem tudtam még rendesen aludni egyet, úgyhogy most eléggé fáradtnak érzem magam. Ebből a szempontból nem is baj, hogy a rendezvénnyel egybekötött Honda-teszten én most nem ülök autóba. Hátrányom ebből szerencsére nem származik, hiszen így is messze én teszteltem a legtöbbet a szezon során.
Az elmúlt napok elsősorban a saját csapatomról, a M1RA-ról szóltak. Az volt a legfontosabb, hogy minél hatékonyabban megoldjuk a Roberto Colciago bordasérülése miatt előállt váratlan helyzetet, az ő pótlását a burirami TCR-fordulóban. Úgy láttuk a legjobbnak, hogy Tassi Attila és a nála is két évvel ifjabb, mindössze 16 éves Giacomo Altoe mellett én is elindulok Thaiföldön egy harmadik Hondával, hogy a tapasztalatommal segítsem fiatal pilótáinkat. Már az eredmények ismeretében örülök, hogy minden szervezési és anyagi nehézsége ellenére bevállaltuk a háromautós felállást, hiszen mindhárman felálltunk a dobogóra, a csapatok értékelésében 93 pontra nőtt az előnyünk az élen, Attika pedig visszavette a vezetést Jean-Karl Vernaytől a pilóták rangsorában.
Michelisz: El kellett kéredzkednem, hogy beülhessek a csapatomhoz
Tudom, hogy kívülről nézve az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy akkor gondolok egyet, felülök a repülőre és beülök az autóba, de ez közel sem ilyen egyszerű. Kedd reggel teljesen váratlanul szembesültünk azzal, hogy egy kontrollvizsgálaton kiderült, Roberto Colciago Oscherslebenben eltört bordája nem gyógyult meg teljesen, ezért nem indulhat a hétvégén Buriramban. Mindössze négy nappal az első szabadedzés előtt elveszítettük az egyik pilótánkat, miközben a M1RA fele már megkezdte a nyolcezer kilométeres útját a világ másik felére, a thaiföldi TCR versenyre. Ilyenkor rögtön égnek a vonalak, nagy elánnal indul a megoldáskeresés.
Michelisz eddigi szezonja Dühöngő bika és Ördögűző egyszerre
Eltelt a WTCC-évad több mint a fele, a tíz versenyhétvégéből még négy van hátra. Mivel csak október közepén folytatjuk a küzdelmet Kínában, a hosszú szünet arra is jó, hogy megnézzük, mi történt idáig. Az eddigi hat fordulóból azt a pillanatot ragadtam ki, ami a legelőször eszembe jutott róla. Plusz egy-egy filmcímmel is elneveztem őket.
Volt csapatutasítás. Engem is meglepett!
Búcsút kellett vennem az Argentínában nyert szép nagy trófeámtól. Persze csak ideiglenesen – gondosan becsomagolták a csapatnál, és majd visszakapom a szezon végén, amikor a konténerek visszatérnek Európába az autókkal és felszereléssel együtt. Ez volt a második futamgyőzelmem ebben a szezonban, Vila Real után rögtön sikerült újra nyernem. Még nem volt olyan évem a WTCC-ben, amelyikben kétszer győztem, de
Tettvágyat és erőt érzek magamban
Frusztráló volt megélni múlt hétvégén a sikertelen TCR-versenyhétvégét a M1RA-val Oscherslebenben, de elég régóta vagyok már a motorsportban ahhoz, hogy fel voltam készülve rá, előbb-utóbb eljön egy ilyen balszerencsés forduló. Úgy is mondhatnám, csak idő kérdése volt, mikor üt be a krach, hiszen előtte minden meseszerűen alakult. Már a ránk kiszabott büntetősúly mennyisége előre jelezte, hogy Németországban jó eséllyel megszakad a pozitív sorozatunk – előtte zsinórban három fordulóban aratott kettős győzelmet a M1RA. Ugyanakkor arra, hogy a két futamon pilótáinkat fejenként egy-egy defekt és egy-egy versenybaleset nullázza majd le, értelemszerűen nem számítottam.
Rátértem a helyes útra, menni kell tovább
Portugáliából egyenesen Németországba utaztam, és itt is maradok csütörtökig. Drezdában zajlik az új Honda Civic Type-R nemzetközi sajtóbemutatója, ennek kapcsán vezethetem az autót a közeli Lausitzringen. Mondanom sem kell, hogy kiváló hangulatban érkeztem ide, hiszen a Vila Realban elért időmérős siker, valamint főfutamos győzelem olyan eredmények voltak, amelyek építik az önbizalmamat. Már a Nürburgringen korábban elért pole pozíció után is írtam, hogy egy pilótának elmondhatatlanul sokat jelent, amikor azt látja, hogy ő a referencia egy pályán. Múlt hétvégén én az elejétől a végéig ezt éreztem Vila Realban.
Pole pozícióért és győzelemért utaztam Vila Realba
Nehezen indult a hetem, hétfőn napközben nem éreztem túl jól magam, estére pedig be is lázasodtam. Kedden és szerdán ezért kicsit elbújtam a világ elől, igyekeztem a lehető legtöbbet pihenni, hiszen a hétvégén újabb fontos állomása következik a WTCC-szezonnak, Portugáliában ráadásul győzelmi esélyekkel gurulhatok ki a pályára a Hondával. Szerencsére ma már sokkal jobban érzem magam, már kint vagyok a helyszínen, és bízom benne, hogy a hétközi betegség semmilyen negatív hatással nem lesz a teljesítményemre.
Bepótolnám azt, ami a WTCC-ben elmaradt a Hungaroringen
Hogy milyen lesz a saját csapatom, a M1RA színeiben versenyezni a Hungaroringen, egyelőre nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy ugyanúgy várom az előttünk álló hétvégét, mint 2011 óta mindig, amikor a WTCC-ben következett a hazai verseny. Magyar szurkolók előtt kigurulni a pályára, vagy csak egyszerűen kisétálni a boxutcába, az összes alkalommal olyan ajándék, ami egy egész életre szól. Sorozattól függetlenül így van ez, ebből a szempontból nem jelent különbséget, hogy ezúttal nem a WTCC, hanem a TCR adja a keretet hozzá.
Azt viszont sejtem, hogy a mostani élmény egy kicsit mégis más lesz. Ott motoszkál majd bennem a sisak alatt mindaz a sok nehézség, amit tavaly december óta le kellett küzdenünk annak érdekében, hogy megvalósulhasson a saját csapatról szóló álom. Hogy megszülethessen a M1RA. Ott lesz bennem a rengeteg utazás, tárgyalás, szervezkedés, a sok álmatlan éjszaka – azok a harcok, amiket a pályán kívül kellett megvívnunk.
Minden forduló egy mini-vb nekem
Kifelé magányosan autóztam a Nürburgringre, de hazafelé Bári Gergő annak ellenére velem tartott, hogy neki a hazaútra is megvolt a repülőjegye. Nagyon örültem ennek, hiszen jó társaság, másrészt így a több mint tízórás úton volt lehetőségünk alaposan kielemezni a hétvége történéseit. Ez azért is volt most különösen hasznos, mert sűrű volt a nürburgringi beosztásom, a németországi Honda hívására sok plusz eseményen vettem részt, aminek következtében kicsit kevesebb nyugodt, pilóta-versenymérnök eszmecserét folytathattunk.
A jó szereplés kulcsa ezúttal az autó várakozásainkat felülmúló teljesítménye volt. Még a szezon előtt azt mondtam, hogy lesznek olyan pályák, amelyeken a Honda lesz a legerősebb, de lesznek olyanok is, amelyeken küszködni fogunk. Elsősorban Monzára és a Nordschleifére gondoltam, és hihetetlenül jó érzés úgy túl lenni ezen a két versenyen, hogy mindkettőn összejött a csapatnak egy első soros rajthely – Monzában Monteiro lett második az időmérőn, most meg én szereztem meg a pole pozíciót.
A Nordschleife a fordulópont is lehet
Magányosan indultam útnak autóval a Nordschleife felé. Nem is bánom, mert az így eltöltött idő is segít abban, hogy rendezzem a gondolataimat magamban, segít a versenyre való ráhangolódásban. Ennek most különösen nagy jelentősége van, hiszen nem egy átlagos pályán kell helytállnom az előttünk álló napokban, hanem a világ egyik leginkább kihívásokkal teli körén.
Eszembe sem jut, hogy feladjam a harcot!
Hétfőn kora estig az új Honda NSX-et vezettem a Hungaroringen egy élménynapon, de ez sem tudta elterelni a gondolataimat a hétvégi versenyről. Sokat segített egy-egy séta Johannával és Mirával, úgy általában a közelségük, de még mindig tagadhatatlanul csalódott vagyok. Amikor a defekt miatt elúszó első futam után kiszálltam az autóból, Thed Björk egyből odajött hozzám, és bocsánatot kért. Nem igazán tudtam akkor mit válaszolni neki, még a sisakomat sem vettem le, és bevonultam a garázsba. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam, mennyire dühös vagyok, mert fontosabb volt, hogy a rövid időn belül kezdődő második futamra visszanyerjem a koncentrációmat.
Mindig elmondom, hogy milyen sok szeretet kapok a szurkolóktól a Hungaroringen, és így volt ez az elmúlt hétvégén is. De arról kevesebbet beszélek, hogy milyen nehezen viselem, amikor nem tudok visszaadni ebből valamennyit azzal, hogy dobogóra állok a magyar zászlóval. Erre most az első futamon lett volna jó esélyem: ha Björk nem jön nekem, és emiatt nem kapok defektet, a harmadik hely összejöhetett volna.
Amikor otthonról is hazamegyek
Sokszor eszembe jut ezekben a napokban a tavalyi verseny a Hungaroringen. Nem azért, mert a felvezető körön tönkrement a turbó, és elfüstölt az autóm, hanem azért, ami ezután történt.
Ugyanazt a támogatást kaptam tőletek, mint amikor korábban felálltam a dobogó legfelső fokára hazai pályán. Olyan szeretetet tapasztaltam, amiről addig azt hittem, hogy csak a legszorosabb kötelékben létezik – a családban. Megmutattátok nekem, hogy kis túlzással nem számít, hogy nevetünk vagy sírunk, a lényeg, hogy együtt tegyük azt. Erről szólt nekem a tavalyi találkozásunk a Hungaroringen. És ez az, ami a jelenlegi helyzetben hihetetlen erőt és megnyugvást ad.
Ezzel a Hondával a Hungaroringen? Alig várom!
Nehéz megemészteni, hogy Mehdi Bennani érthetetlen akciója egy biztosnak tűnő futamgyőzelemtől fosztott meg Monzában, de a Honda teljesítménye várakozásokon felüli volt.
Rovataink a Facebookon