Frigyes
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Két percre szuperhős lettem egy igazi szuperhős mögött

gp23
2019.06.18. 17:53 Módosítva: 2019.06.19. 09:39
A MotoGP-versenyzők a tévén vagy élőben, a pálya mellől hősöknek tűnhetnek, a legutóbbi, hétvégi futamon a lehető legközelebb kerülhettünk a szakmájukhoz, és rájöttünk, hogy sokkal többek is, mint hősök. A volt 500 köbcentis gyorsasági motoros Randy Mamola vitt egy kört a Ducati kétüléses programjának részeként. Embertelen 120 másodperc.

Visznek a kétüléses motorral – tudom meg itthon a barcelonai utazás előtt, és elmosolyodom. A MotoGP-re megyünk, a világbajnokság egyik spanyolországi futamára, a Katalán Nagydíjra szervezett sajtóutat a Mission Winnow Ducati Racing, a sorozat egyik élcsapata.

A hétvége fő eseményét, a futamot, amikor Rossi, Marquez, Dovizioso, Lorenzo és a többi sztár késhegyre menő csatát vív a győzelemért, vasárnap rendezik. De nem nekem, illetve nem annak a néhány szerencsésnek, aki utazhat a kétüléses motoron.

A 90-es évek közepén a háromszoros 500 köbcentis motoros világbajnok, Kenny Roberts kigondolta, hogy a gyorsasági sport csúcskategóriájának élményét meg kellene osztani mindenkivel. Főleg azokkal a rajongókkal, akik odáig vannak a sportért, de csak kívülről figyelhetik. Építtetett egy spéci 500 köbcentis verseny Yamahát, amelyen

két ülést alakítottak ki.

Egyet a sofőrnek, egyet mögötte, az utasának.

A projekt, úgy tűnik, bejött, ugyanis 22-23 évvel később még mindig létezik kétüléses, immár MotoGP-gép, csak nem Yamaha, hanem Ducati. A 2003 óta vb-résztvevő istálló motorja szintén kétnyerges, és ez az egyetlen dolog, amelyben különbözik a gyár pár évvel ezelőtti csúcsmodelljétől, amivel a futamokon indultak.

250 lóerős a motor, a jelenlegi MGP-gépük 156 kiló, ez sem lehet sokkal több, folyadékok nélkül. Végsebessége 300 kilométer/óra fölött van, a gyorsulása 2-2,5 másodperc 0-ról 100-ra.

Összehasonlításképp: egy 250 lóerős utcai Mercedes vagy BMW tud száguldani - csak éppen 1200 kiló. Vagyis a motorunk majdnem tized olyan könnyű. 

Nem vezetheti akárki

Természetesen nem is vezetheti akárki, és nem utazhat rajta mindenki. A pilótának profinak vagy exprofinak kell lennie. Jelenleg ketten viszik a kétüléses műfajt, Randy Mamola és Franco Battaini.

Utóbbi kevésbé ismert név, pedig remek pilóta volt, hétszer állt dobogón a 90-es éve vége felé, a 2000-es évek elején még a 250 köbcentis kategóriában, majd egy bő szezont versenyzett a MotoGP-ben. Az apriliás versenyévek végeztével a Ducati tesztpilótája lett.

Mamola neve már ismerősebb lehet, az amerikai igazi menő volt a 80-as években az 500-ban. Megnyert 13 futamot, négyszer lett második a világbajnokságban, csak a vb-cím nem jött össze neki. Hihetetlen, de 59 éves.

190 centi felett nem utazhat senki

1992-es visszavonulása után is végig a sportban maradt, dolgozott boxutcai riporterként tévéknek, és folyamatosan motoroztatta az embereket, előbb Roberts Yamaháin, majd miután az ötletet finanszírozó Philip Morris a Ducatira váltott, az olaszok motorjain.

Barcelonában most hétvégén a magyar újságírókból álló csoport is megkapta a lehetőséget, hogy kipróbálja a Mission Winnow Ducati Racing kétüléses gépén az X2 Experience nevű programot.

A dolog szórakozás, de csak félig. Iszonyúan komoly száguldásról van szó, így a feltételek szigorúak. Maximum 190 centis magasság és 90 kilós testsúly fér bele, ha valaki ezeken kívül esik, nem utazhat. Az egyik kolléga előbbi miatt esik ki - úgy 1 centivel -, egy másik az utóbbi miatt.

Ketten, szerencsés újságírók - a túravezetőnőnkkel együtt - bejutunk a második körbe, így a pálya vendégtribünjéről a paddockba, a csapatok állomáshelyére kísérnek. Egy konténerben vagyunk, körbeüljük Caroline-t, az X2 koordinátorát, aki az első pillanattól azon dolgozik, hogy oldja a feszültséget.

Viccelődik, miközben mindannyiunknak - külföldi kiválasztottak is vannak velünk, úgy egy tucatnyian lehetünk - a kezébe nyom egy orvosi űrlapot: magasság, súly meg a szokásos kérdések, hogy van-e, volt-e valamilyen komolyabb betegséged, és hogy rendben van-e a szíved. Van még egy lap, név, cím, telefonszám, csak a szokásos itt is, egészen az utolsó kérdésig, ami magyarra fordítva körülbelül az, hogy

kit hívjunk, ha baj van?

Ha addig nem, itt tudatosul mindenkiben, hogy motorversenyezni fogunk, ami veszélyes, nem is kicsit. Név, telefonszám kitölt, és jöhet a következő kör, egy kisebb egészségügyi vizsgálat.

Nem is akárhol, a Clinica Mobilén. Ez majdnem a pályakórházat jelenti, de sokkal több annál. A konténernyi intézményt, amit hord a MotoGP versenyről versenyre, a legendás sportorvos, Dr. Claudio Costa alapította valamikor a 70-es évek végén. Costa a motorosok sérüléseire specializálódott, ő mentette meg például Mick Doohan lábát az amputálástól 1992-ben az asseni bukás után - az ausztrál aztán öt vb-t nyert zsinórban, és kvázi egész karrierjét a dokinak ajánlotta.

Ehhez a konténerhez gyalogolunk, ami a paddock - itt parkolnak a csapatok kamionjai - szélén, a pályakórház mellett van, előtte parkol a mentőhelikopter. Egyesével engednek be arra a helyre, ahová - általában sérült - motorversenyzőn kívül földi halandó nem jut be. Dr. Costa pár éve nyugdíjba ment, de a Clinica Mobilét viszik tovább. Utódjai vizsgálnak meg, ami egy vérnyomásmérést jelent.

Kell a jó vérnyomás

Minden oké, kapok egy pipát, és akkor jó motorozást - köszön el az orvos. Kivételes szerencse ez, mert az újságíró kollégának, mint később kiderül, minimálisan eltér a vérnyomása a normáltól, így ő sem motorozhat. Négyből egyedül maradtam, ketten a túravezetőnkkel - mi mehetünk motorozni.

Az orvosi után újabb kis túra, a szomszédos mosdókhoz, ahol egyik kalauzunk a Ducatitól vécére tessékeli a jelölteket. Mindenkinek el kell végeznie a dolgát, mert innen már nem lesz rá lehetőség - persze ez csak jóval később esik le, így leginkább azon agyalunk, hogy most tényleg elhoztak minket pisilni?

Vissza a ducatis konténerbe, pár perc után jön az ismerkedés, megérkezik Mamola és Battaini. Első ránézésre lejön, hogy aktív sportemberek, a 46 éves Battaininek olyan karja van, hogy Pumped Gabó ölni tudna érte. Mamola közel a 60-hoz is topformában van, egészen kivételes a fizikuma. Tart egy kis tájékoztatót, mit kell tennünk a motoron: valójában semmi különöset,

az a fontos, hogy arra dőljünk, amerre ő.

"Jobb-bal kanyarral kezdődik a kör, én megyek jobbra, ti is dőltök jobbra, hirtelen váltunk majd balra, ti is dőltök balra. Ha keresztbe mozgunk, az senkinek nem lesz jó, higgyétek el. Tudom, 6000 embert motoroztattam eddig" - hívja fel a figyelmünket a részletekre Mamola.

Meg is mutatja, miről beszél, felül ő és Battaini is a két mellettünk parkoló X2-es Ducatira, mindenki felül mögéjük egyesével - jobbra dőlünk, balra dőlünk, jobbra dőlünk, balra dőlünk, és egy párszor még megismételjük a biztonság kedvéért. Miközben erősen markoljuk a két speciális, tankra illesztett kapaszkodókart.

Megkaptuk az alapkiképzést, mehetünk öltözni. A konténer hátsó részében egy kis öltöző van berendezve, igazi mennyország lehet egy motorosnak: 15-20 ducatis kezeslábás, csizma, kesztyű, hátprotektor a legkülönbözőbb méretekben meg ugyanennyi bukósisak. A méreteink alapján belőtték, kinek melyik kell, a segítőnk a kezünket saját tenyerével méri össze, mintha pacsiznánk, és ő már tudja is, milyen méret a jó - nem téved.

A ruha 3 kiló. És szűk

Mindenki megkapja, amire szüksége van, kezdhetünk öltözni. Csakhogy egyedül nem tudnék felöltözni.

Maga a ruha 3 kiló, kengurubőr vagy különleges marha, de nehezebbnek tűnik, és rettentően szűk. Derékig még csak csak felmegy a dolog, de az ujjaiba úgy kell belerángatni a karom, a vállamra a ducatis kolléga erőlteti föl. Csak egy csizma, de azt se tudnám egyedül felvenni - vagy csak nagy szerencsétlenkedés árán -, amire nincs idő. Segítenek ebben is. Minden pont stimmel méretben.

Kilépünk az öltözőből, a sisakkal a kezemben úgy érzem magam, mint egy igazi versenyző. És mint egy szardínia: be vagyok préselve egy második bőrbe. A karjaimat nem tudom kiegyenesíteni, mintha túlzásba vittem volna a gyúrást, a lábam kinyújtani kényelmetlen. De tudok úgy rogyasztva állni úgy, hogy semmi nyomás nincs a térdemnél - egyszerűen egyben tart a ruha. Nem csak szűk, de biztonságos érzés is, mintha az összes végtagod vastagabb és erősebb lenne. Kicsit mint a Vasember a filmből.

Ne maradjon le semmiről!

Közben véget ér a Moto2 időmérője, háromnegyed négy elmúlt, Caroline lehalkítja a zenét a konténerben, amit drukkoldónak rakott be, és azt mondja:

miénk a pálya!

A motorokat már kitolták, és a boxutca elejéhez vitték. A depó falába vágott kapun fogunk kimenni a Circuit de Catalunya aszfaltjára. Összesen 10-en vagyunk utasok a két motorra, párokban gyalogolunk ki. Az én pilótám Mamola lesz.

Egy-egy próbakört megy ő és Battaini is szólóban, majd leparkolnak a pálya közepén. A magyar lány az első, én a második párban kerülök sorra, őt Battaini viszi. Elrajtolnak, és másodpercek múlva már el is tűnnek a célegyenes végén. Úgy 2 perc egy kör, mindenki egy kört kap, gyorsan letelik a várakozási időm.

Kivezetnek a pályára, Mamola egy stoppie-val parkolja le az első utast, azaz első kerékre állítja a motort pár méterre, az gyorsan le, én gyorsan felülök mögé, és

GO!

Markolom a kapaszkodót, Mamola húzza a gázt keményen. Aki kedveli a sebességet, nem jön zavarba, még attól sem, hogy épp az elmúlt 3 másodpercben gyorsult fel 0-ról 100-ra. Fantasztikus, kapaszkodni kell rendesen, különben lerepülnék, de alighogy belekóstolt az ember, többet és többet akar, gyorsulna a végtelenségig, húzzad neki, Randy!

Érezni a piszkosul nagy erőt a motorban, mintha tényleg képes lenne a végtelenbe gyorsulni. Úgy 250-260 km/h a csúcssebességünk, mielőtt Mamola elkezd fékezni az első kanyarra. Itt jön a döbbenet: úgy lassulunk, hogy egyszerűen képtelen vagyok magam két kézzel megtartani, teljesen Mamola hátára csúszok, igazából azon dolgozom, hogy ne repüljek át a feje fölött.

A féktáv agymenés, elképzelhetetlen, ezt ember nem csinálhatja meg egyszer sem, nem hogy 14-szer, vagy mennyi kanyar van a montmelói pályán. És ez még csak az első kanyar volt.

A sokk akkora, hogy azon nincs is időm meglepődni, hogy 50 fokos szögben bedőltünk. A kanyarodásról ezt tudtuk, eszement szögben szoktak kanyarodni ezek a pilóták az effajta motorokkal, és a harmadik dőlés után már biztos vagy benne, nem fogunk túldőlni, el fogunk fordulni.

Kell ehhez, hogy az egész motor iszonyúan stabil. Mintha sínen mennénk, egyenesben is, kanyarban is megingathatatlannak tűnik a Ducati. Csodálatos gépek ezek, nagyon közel a tökéleteshez.

Körünk negyedénél járunk csak, és a karhelyzet kezd riasztó lenni. Nagyjából ismerem a pályát, és azon agyalok, hogy a hátsó egyenes féktávjára úgy el fogok fáradni, hogy Mamola kap egy közel 80 kilós hátizsákot, ami egyikünknek se lesz kellemes érzés.

A fejem mindeközben próbálom kidugni a versenyző mögül, lássam, merre visz az utunk, de abban a pozícióban ez sem könnyű feladat.

Jön a hátsó egyenes, übergyorsulás újra, és akkor a fékezés. Karom utolsó erőtartalékával valahogy nyeregben maradok, és innen már csak három gyors jobbos, és ott vagyunk a célegyenesben. Megcsináljuk, simán fordulunk rá az utolsó méterekre, majd Mamola egy kevésbé kemény fékezéssel lelassít, hogy aztán egy stoppie-val első keréken állítsa meg a motort.

Vége, kicsit bajosan emelem át a jobb lábamat a leszállásnál, kapaszkodtam azért azzal is, de vigyorogva, bár holtfáradtan és hitetlenkedve kászálódok vissza a boxutcába. Legszívesebben négykézláb mennék.

Mi is az a Mission Winnow?

A projekt tavaly indult a Forma-1-ben, idén a Ferrari autói is viselik a logót, míg a MotoGP-ben a szlogen a Ducati csapat hivatalos nevébe is bekerült. Célja a folyamatos fejlődés iránti elkötelezettség fenntartása. A Ducati törekvése, hogy új dizájn és új technológia kidolgozásával jobb, biztonságosabb és megbízhatóbb motorokat hozzon létre, ami jól példázza a Mission Winnow szellemiségét.

Még egy kört nem bírtam volna

Szinte biztos, hogy még egy kört nem bírtam volna, és legkésőbb a hátsó egyenes végén parittyaként repülök ki, át Mamola feje fölött a kavicságyba.

Amatőr futballista múltamból adódóan azt mondanám, hogy

1 kör utasként egy MotoGP-gépen egyenlő 90 perc nagypályás futballal a BLASZ 2-es bajnokságban, reggel nyolcas kezdéssel, 30 fokban, tűző napon úgy, hogy alvás nélkül, buliból érkeztem a meccsre.

És ezek az emberek, a MotoGP versenyzői 25 kört tesznek meg egy futamon ennél is keményebben hajtva - lehetetlen, ilyen fizikum nincs. Ki merem jelenteni, minden egyes centjét megérdemlik a sztárgázsijuknak, még az utolsó is.

Több mint meglepő volt ezek után pár órával később azt hallani Andrea Dovizioso jelenlegi Ducati-pilótától, hogy szerinte a MGP-hez nem kell kivételes kondi, csak jól kell beosztani az erőt, ő például hetente csak egyszer súlyzózik.

Nem osztja a véleményét egyik sorstársam sem, egy brazil srác azt meséli, UFC-ben bunyózott, most a Ducati-csapat környékén dolgozik, és mielőtt a hétvégén kipróbálhatta az X2-t, beszélt a volt F1-es, Ferrari-tesztpilóta Marc Genével, aki mesélt neki a ducatis utazásról, és egyrészt teljesen el volt ájulva, másrészt a fizikai igénybevételről révedezett, hogy egy kört is alig bírt ki utasként. Barátunk azt gondolta, oké, oké, kemény lesz a motoron, de hát edzett gyerek, kondiban van, fizikailag nem fogják meglepni.

A hatodik kanyarban már nem éreztem a karjaimat, teljesen kivoltam

- vallja be.

Lemegy a 10 ember a pályán, mindenki szerencsésen túl van a körén, az arcokon boldog fáradtság és óriási vigyor látszik.

Az élmény eszméletlen.

Most már csak le kell vetkőzni, és visszatérni a földi halandók közé. De egyrészt az ember nem szívesen vedlik vissza szuperhősből normális emberré, másrészt ez nem túl egyszerű: a ruha, a második bőröm ugyanis teljesen rám tapadt. Ducatis segítőnk rángatja le rólam a jobb, majd újabb művelettel a bal karomról. És akkor még jön a lábam, miután a lábfejem nagy nehezen kiszenvedtük a csizmából, azt is kettős erővel. A testem egyetlen pontja a lábfejem, ami nem tocsog, a csizma kapott hűtést rendesen, 150-200 fölött nehéz beleizzadni.

Nem úgy a pólómba, amiből csavarni lehet a vizet, de a leggázabb az alsónadrág, abból csavarni se kell, el van ázva teljesen, a nap további részében viselhetetlen - pont olyan az egész, mint amikor 90 perc nagypálya után vetkőztem.

Csak ez 2 perc volt.

Amit abban a pillanatban nem tudtam volna megismételni, de pár óra múlva sóvárogva gondolok rá: bárcsak mehetnék még egy kört.