Csilla, Noémi
10 °C
28 °C

Színes tévé és olajsütő járt a két aranyamért

O5A2228
2018.04.01. 16:58
Februárban múlt 50 éves a magyar parasport egyik legnagyobb bajnoka, az úszó Becsey János. Ő szerezte a hivatalos paralimpiák első magyar érmét. Ma már az úszóválogatott felkészítője, előtte hat paralimpián szerepelt.

Amikor nyolc éves volt, elhatározta, hogy olimpiai bajnok lesz. Pontosan emlékszik még erre a jelenetre?

Minden kontúrja már nincs meg a képnek, csak nagy vonalakban. Az 1976-os montreali olimpiát néztem a tévében, és nagyon megtetszett, ahogy a dobogón állnak az olimpiai bajnok vízilabdázók. Nem tudom, hogy élő közvetítés volt-e, vagy összefoglaló, de megragadott a hangulata. Akkor mondtam a szüleimnek, hogy egyszer majd engem is ott fognak látni aranyéremmel a nyakamban. Lehet, hogy furcsán néztek rám, lehet, csak annyit mondtak, jó-jó, persze. De a pillanat szerencsére eljött az életemben.

Maradjunk még egy kicsit 76-ban. Mennyire látszott akkor önön, hogy a mozgásában korlátozott?

Gyerekként én nem vettem észre. Vagy legalábbis alig. Az iskolában, felsőben persze már csúfoltak, piszkáltak, a társadalmi együttérzés és érzékenység a fogyatékosok iránt akkor még egészen más szinten volt. Nem foglalkoztatott, nem vettem a lelkemre.

Nekem amúgy is a sport jelentette akkor az egyenjogúságot, mert a vízilabdában senkit nem érdekelt, hogy az egyik kezem nem úgy mozog, mint a másik.

Kicsit lassabb voltam, de mivel édesapám pólózott, a labdával elég ügyesen bántam. Balkezes voltam, a jobb oldalam mozgott nehezebben, hiszen még születéskor oxigénhiányos állapotba kerültem, és emiatt lebénult az egyik oldalam. Ezt akkor nem tudták rögtön megállapítani, noha orvostól orvosig hordtak, csak akkor figyeltek fel rá igazán, amikor a többiekkel szemben én csak nem akartam elindulni, és járni. Később derült ki, hogy a bal oldali idegpályák sérültek, és véreztek be, ezért a jobb oldalam bénult le.

Sokáig ez nem volt látványos?

Annyit láttak, hogy nem úgy mozgok, mint a többiek. Vagy egyáltalán nem mozgok. Majd kinövöm, ez volt akkoriban az orvosok mondása, hol volt még akkor a modern technológia. Szükség volt egy Achilles-ín műtétre is, négyévesen hetekig voltam kórházban.

Megnyújtották az ínt, és jöhetett a gyógytorna, amit én akkor istencsapásaként éltem meg. Úszni édesapám vitt le, az volt a célja, hogy legyen akaraterőm. Eszébe sem jutott, hogy én versenyszerűen csináljak bármit is.

Nehezen ment, két évig tartott, amíg megtanultam rendesen úszni, de megérte. A balkezes egy pólócsapatban mindig fontos szerepet tölt be, mert belőlük van kevesebb. A medencében, az edzéseknél velem egy pillanatra sem éreztették, hogy kilógnék a sorból, zavarnám a többieket. Aztán a Toldy Ferenc Gimnáziumban már látszott, hogy a sportban van esélyem a sikerre, a tanulás háttérbe szorult, de az iskola támogatásával sikeresen leérettségiztem. Később nagyon büszkék voltak rám, paralimpiai bajnokként a 150 legnevesebb diák közé is beválasztottak.

Pályaív

Becsey János 1968. február másodikán született.

Kétszeres paralimpiai bajnok (1992)
Négyszeres világbajnok (1986, 1990)
Európa-bajnok (1991)
Paralimpiai ezüstérmes (2000)
Kétszeres paralimpiai bronzérmes (1988, 1992)
Világbajnoki ezüstérmes (1986, 1990)
Ötszörös világbajnoki bronzérmes (1988, 1992, 1994, 1998, 2002)
Négyszeres Európa-bajnoki ezüstérmes (1991, 1999, 2001)
Európa-bajnoki bronzérmes (1991)

Amikor 16 éves lettem, akkor már lehetett látni, nem fogok úgy mozogni a vízilabdában, mint az épek, és akkor az egyik edzőm, Tóth Zoltán tanácsára megpróbáltam az úszást. Jól ment, megúsztam a szintet a Komjádiban, élveztem is, és hát ott volt, ott motoszkált az a bizonyos gyerekkori álom a fejemben, amit meg akartam valósítani. Az 1986-os paraúszóknak rendezett világbajnokságon már két érmet is szereztem, első lettem 100 mellen és második 100 gyorson.

1988-ban, vagyis harminc éve jött az első olyan paralimpia, ami már a nevében is az volt, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) akkor engedélyezte először a névhasználatot. Régebben is voltak olimpiának tartott versenyek a mozgássérült sportolók számára, egészen pontosan már 1960-tól, Rómától, de Szöulban azonos helyszínen, pár hét eltéréssel versenyezhettek az épek után. Ugyanabban az uszodában, ahol Darnyi Tamás csúcsra ért, ahol a 14 éves Egerszegi Krisztinát megismerhette az egész világ. Nagy csalódás volt a bronzérem?

Az egy megnyert bronz volt. Nem voltam elégedett, nyilván, de 14 ezer őrjöngő, tapsoló néző előtt úszni hátborzongatóan nagy élmény volt. Dél-Korea úgy tekintett ránk, mintha mi is igazi hősök lennénk. Abszolút elfogadtak. A miliő, a sok ember egy pillanatra sem fogott vissza, mint például az elődöntőben még előttem lévő NDK úszót. Épp ellenkezőleg hatott rám. Ő jobb idővel lett döntős, a döntőben viszont elé kerültem.

Igazi versenyzőnek éreztem magam. Már a délelőtti előfutamban sem voltak kevesen, de a kétezres és a 14 ezres közönség között óriási a különbség.

Egészen más az atmoszféra. Az egész magyar küldöttségből nekem sikerült megszerezni az első érmet. Aranyunk akkor sajnos nem lett később sem, de bennem 20 évesen megszilárdult a gondolat, hogy a következő négy évet végig fogom gürcölni, és aztán meg fogom szerezni az első helyet. A Testnevelési Főiskolán megvizsgáltak, és azt állapította meg Petrekanits doktor, hogy az adottságaim, a keringésem, az izomzatom elég lehet arra, hogy komolyan sportoljak, és még nagyobb terhelést viseljek.

Mennyi áldozatot kellett hozni ezért az első helyért?

Sokat. Jó sokat. De akkor nekem ez nem volt megterhelő. Edzettem, tanultam, edzettem, tanultam, más fogyatékos sportolóknak is segítettem. Küldetéstudatom volt, talán nem nagy szó. A szöuli eredményemért 40 ezer forintot kaptam, az nem volt akkor csekély összeg, még ha az épeknél 300 ezerrel számolhatott is egy bronzérmes. A pénz nem adott akkora ösztönzést, mint a gyerekkori álom, bár valójában ez volt az első keresetem, és büszke voltam rá. 1991-ben Barcelonában, a Picornell uszodában volt az Európa-bajnokságunk, egy aranyat nyertem világcsúccsal, ami megmutatta, hogy jó úton járok. Abban az időben kezdett el Lénárt Ágota sportpszichológus foglalkozni velem, és túlzás nélkül állíthatom, megváltoztatta az életemet. Ő akkor indult a pályáján, nekem szükségem volt a közös munkára, hogy sikeres legyek, és a mai napig hálával gondolok rá.

Úgy kell ezt elképzelni, mint a filmekben? Hátradőlt a kanapén, elmondta, mi nyomja a lelkét?

Abszolút így, csak le is feküdtem. Becsuktam a szemem, és lejátszottuk számtalanszor a döntőt, hogy mi várhat rám Barcelonában, már a paralimpián. Nagyjából tudtam, ki lesz a mellettem lévő pályákon, elképzeltem, hogy ott vannak, hogy meleg van, szólítanak a rajtkőre, csobbanok a vízbe, hallom a morajlást. A 100 gyors döntőjét előre modelleztem képileg, gondolatilag, és természetesen nem lehetett más az eredmény, minthogy elsőnek csapok a célba.

Kívülről láttam magam, ez egy nagy hozadéka volt annak, hogy Ágota foglalkozott velem. És meglett a gyakorlati haszna is.

Olyan jól sikerült ugyanis ez a gyakorlat, hogy az utolsó métereken nagyon sokat segített, mert akkor már csak a szívem vitt előre, és a tudat hogy képes vagyok rá. Lehet, hogy már csak kapálóztam az utolsó métereken, de ott volt a tudat, nyernem kell, hiszen a kanapén fekve már láttam magam győztesként.

Más tényleg nem nyerhette meg ezután a valóságban, csak én.

Féltávnál, ötvennél olyan hatalmas idővel fordultam, hogy amikor két nap múlva jött az igazi ötven gyors versenye, akkor gyengébb idővel értem el a falat győztesként. Mindkét távon így is világcsúcs került a nevem mellé. És mehettem az eredményhirdetésre.

A dobogó tetején ön előtt is leforgott élete filmje?

Szép lenne ezt mondani, de akkor nem a valóságról beszélnék. A munka, a sok szenvedés jött elő. Tényleg sokat edzettem, és nagyon korán keltem, amit nagyon utáltam. Szépíthetném, mitizálhatnám a pillanatot, de ez ugrott be, a legkeményebb edzések. És amikor másodszor is nyertem, akkor sem volt másként. Na de a második győzelem, az utána már áthajlott az eufóriába. A kitörő és mérhetetlen boldogságba. Kétszer átélni pár nap alatt ugyanazt, az a legcsodálatosabb. Nem lehet jobbat elképzelni.

1996-ban viszont nem sikerült megvédeni a címet. Ha akkor összejön, nem is biztos, hogy látjuk hat paralimpián.

Előfordulhat, igen. Esélyes voltam, de az első rajt nem sikerült egy rivális miatt, aki kiugrott és akkor még az volt a szabály, hogy a kiugrót nem zárják ki. Ezért lehetett próbálkozni zavartalanul a többiek bosszantásával is akár. A második rajtnál viszont már nem lehetett hibázni, így én beragadtam. Nem sokszor hibáztam, de akkor nagyot. Onnan már csak a negyedik helyre volt esélyem. És jött az újabb elhatározás, egyszer még fogok én paralimpiai dobogón állni.

Az élet és a sors 2000-ben volt újra kegyes hozzám, Sydney-ben második lettem 200 vegyesen.

Akkor már éreztem, hogy jönnek a fiatalok, nekem egyre kevesebb esélyem lesz 50 vagy 100 gyorson, a vegyesen pedig nem voltam rossz, kézenfekvő volt a megoldás, hogy ebben a számban próbálom ki magam. Dr. Sós Csaba, a jelenlegi szövetségi kapitány készített fel, aki amúgy is a vegyes úszás iskolájában nőtt fel, Széchy Tamás műhelyében. Az ezüst komoly teljesítmény volt.

Sós számolta ki egyszer azt is, hogy az 1992-es összteljesítményével, az érmekkel és a helyezésekkel több tízmillió forintot vihetett volna haza. Mennyit kapott Barcelona után?

Egy színes tévét és egy olajsütőt. A tévé sokszor elromlott, gyakran szaladgáltam vele a szervizbe, el is adtam végül. Az olajsütő újdonság volt, nem tudnám megmondani, hányszor használtam.

Pénzt nem kaptunk akkor.

Nem fájt a szíve emiatt?

Ha fáj, akkor sem tudtam volna a helyzeten változtatni. Akkor tárgyjutalom járt nekünk, el kellett fogadnunk. A 2004-es paralimpia hozta meg a nagy áttörést a parasportnak, amikor Gyurcsány Ferenc még sportminiszterként vett részt az athéni paralimpián, és ez olyan hatással volt rá, hogy amikor néhány hét múlva már miniszterelnökként hozhatott döntéseket, az épekével azonos összegű jutalmat ítélt meg kormánya a paralimpikonoknak is. A gondolat talán nem volt rossz, de a következményeivel akkor senki nem számolt. Gyorsan meglett a böjtje, a következő négy évben a parasport támogatása minimálisra csökkent, mert a juttatások többségét megvonták.

Edzőtáborba akarsz menni? Ott van a jutalom, fedezd abból, nincs rá pénz. Kisebb versenyen akarsz indulni? Ott van a jutalom, költs abból, nincs rá pénz.

Ezért a mostani helyzettel, amikor az edzések, az edzőtáborok, a versenyek, a felszerelés tekintetében jelentős, érdemi támogatást kapunk, vagy amikor már elfogadható mértékű ösztöndíjakat kapnak az eredményes parasportolók, viszont nem az épekével azonos összegű állami olimpiai/paralimpiai jutalmat, ezzel jobban tudok azonosulni. Igazságosabb is így. A parasportot nem lehet összehasonlítani az épek versenyrendszerével, nem lehet egyenlőségjelet tenni. De persze a támogatás sosem elég!

Sajnos most is ismerek olyan versenyzőket, akik kijutottak Rióba, esélyesek is voltak, de nem érték el a dobogót, így most havi néhány tízezer forint ösztöndíjat kapnak, ami nem elég a megélhetéshez. Ezért dolgozniuk kell, és így várjuk el tőlük, hogy eredményesek legyenek. Ez nem reális, ma már a paraélsport is teljes embert kíván. Ha önmagától nem nyer motivációt, a premizálási rendszertől biztosan nem fog kapni. Akik kijutottak a téli paralimpiára, valószínűleg hasonló helyzetben vannak. De legalább ott vannak, mert Szocsiban négy éve nem volt egy magyar induló sem.

Az utolsó olimpiájára már Los Angelesből ment. Hogy került oda?

A családommal költöztünk ki, a feleségem konduktorként dolgozott. A lányunk még itthon született, de már kint nőtt fel, most is ott él a két unokámmal.

Becsey János úszik a 200 méteres vegyesúszás SM7 kategória előfutamában a Nemzeti Vízisportközpontban a pekingi paralimpián 2008. szeptember 7. Pekingben.
Becsey János úszik a 200 méteres vegyesúszás SM7 kategória előfutamában a Nemzeti Vízisportközpontban a pekingi paralimpián 2008. szeptember 7. Pekingben.
Fotó: Kovács Tamás / MTI

Mennyire kell, hogy fontosak legyenek egy országnak a parasportolói? Akár sztárjai?

Sokan hátránnyal indulnak az életben. Hogy nekik megfelelő akaraterejük legyen, társadalmi feladat is valahol. Egy paralimpiai aranyat kevésbé emlegetnek, mintha az épek között nyerne valaki. Pedig egy paralimpiai aranynak is félelmetesen nagy katarzisa van. Igen, nálunk nincs akkora konkurencia, mint az épeknél, nem is lesz, hisz szerencsére nincs akkora létszám. De ettől még törekedni kellene arra, hogy az edzők összegyűjtsék azokat a gyerekeket, fiatalokat, akikhez az élet nem volt a legkegyesebb. És utat kell mutatni nekik, hogy a veszteség csak időleges, mert van egy terület, ahol nagy sikerek várhatnak rájuk.

A sportot nem szabad elvenni a fogyatékos emberektől. Ha nincs Szekeres Pali balesete, a paralimpiára biztosan másként tekintenek.

Szekeres az épek között már Szöulban bronzérmes volt, Barcelonában bajnok akart lenni. Jött az autóbalesete, lebénult, és az olimpia helyett a paralimpia jutott neki. 1992-ben miatta, általa kaptunk egy nagy lökést. Most azt látom, hogy egy szakembergárdának kellene összeszednie a gyerekeket, a fiatalokat, járni az iskolákat, a rehabilitációs intézeteket, ahol a mozgáskorlátozottak elérhetők. Beszélgetni kellene velük, úgy lehetne a sport felé terelgetni őket. Jelentős hiányt látok, nincs erre kapacitásuk az edzőkollégáknak, finanszírozás sincs hozzá.

Idén februártól önálló ünnep nekünk a Magyar Parasport Napja. A hűvösvölgyi Gyermekek Házában – ahol épp akkor jártam - már teljesen természetes a tolerancia, a kicsik nem kiközösítenek, hanem elfogadnak. És ez egy nagyon fontos lépés.

(Borítókép: Ajpek Orsi / Index)