Albatrosszá lett az ember, a síugrók kirepülnek a világból

A 250 méteres síugrócsúcsot álomhatárnak tartották, de egyre kevésbé elérhetetlennek. A hétvégén aztán kétszer is megdöntötték, a norvégiai Vikersundban a szlovén Peter Prevc 250 méterre szállt a sírepülő világkupán, majd vasárnap a norvég Anders Fannemel 251,5 méterre javította a csúcsot. 

Az már a vikersundi világkupa kvalifikációs körében látszott, hogy megdőlhet a rekord, akkor Prevc 245,5 métert teljesített, Fannemelnek 246 méteres ugrása volt.

Egyre messzebbre

Bő ötven év alatt több mint 100 métert javult a rekord. Az első csúcsot – amit a Nemzetközi Síszövetség (FIS) a rekordhajhászás elkerülése miatt csak leghosszabb ugrásként és nem világrekordként jegyez – , a norvég Björn Wirkola érte el, 1966-ban 146 méterre repült.

A nagy ugráshoz a tökéletes állapotban lévő síugró mellett hosszú nekifutórésszel rendelkező sánc, jó lejtő és kedvező szélviszonyok kellenek.

Nem mindegy, honnan fúj a szél

Vikersundban az első kettő mindig adott, pár éve építették át a sáncot, és az óriási ugrásoknál kedvező szembeszél volt. „Prevc és Fannemel ugrásánál is optimálisak voltak a szélviszonyok, de látszott mindkét nap, hogy nem egyenletesen fúj a szél, Prevc vasárnap hiába csinálta meg ugyanazt az ugrást, mint a rekordjánál, hátszélben fele akkora távolságra jutott” – mondta Kelemen Zoltán síugró, az Eurosport szakkommentátora.

A síugrók a szembeszelet szeretik, mert ekkor keletkeznek olyan felhajtóerők, amelyeken vitorlázni tudnak és így a legmesszebbre jutnak. „A síugrás és a sírepülés egyre inkább közelít egymáshoz, de míg előbbinél az ugrás dinamikája is nagyon fontos, utóbbinál a légtartás, az aerodinamika számít. Az, hogy valaki milyen időzítéssel és szögben ugrik ki. A két számnak nincsenek igazán specialistái, aki jó formában ugrik, sírepülésben is jó” – mondta Kelemen.

Nem gondoltam volna, hogy 250 méternél nagyobbat lehet ugrani. A körülmények tökéletesek voltak a hosszú repüléshez, és én megcsináltam életem legjobb ugrását

– nyilatkozta Fannemmel a világkupa után.

Az elrugaszkodásnál az a lényeg, hogy az ugró minél kisebb légellenállással és laposabb szögben hagyja el a sáncasztalt, így nem veszít a sebességéből.

„A síléc nem vágódhat fel, hogy kicsi maradjon a légellenállás, de hogy lent tartsák, ahhoz óriási bátorság is kell. Ilyenkor a síugró a testén érzi a levegőnyomást, és bizonytalan abban, hogy meddig tartja meg, el kell döntenie, hogy mennyire dől előre, persze megvan az a veszélye, hogy beborul. Csak úgy juthat a legmesszebbre, ha nagyon ráérez, meddig maradhat ebben a testtartásban. Ezért nem mindegy, hogy milyen idegállapotban van az ugró, ha túlmotivált, gyorsan rá akar feküdni, de ez megtöri a mozgást. Meg kell érezni, mikor lebegteti a feláramoló levegő, úgy mint egy madarat, ehhez tényleg jó adottságok kellenek, mert ezeken a sáncokon nem szoktak edzeni sem."

Repülnek, mint az albatrosz

A sírepülés valóban repülés, az ugrók olyan felfelé áramló légörvényeket, termikeket (meleg légörvény) használnak ki, mint a vitorlázórepülők.

A hosszú ugrások úgy jöhetnek létre, ha egy ugró fel tud ülni egy ilyen termikre, de ha ezt a pozíciót nem éri el, akkor jöhet a zuhanás és a gyenge eredmény.

Utóbbi nem tragikus, előbbiből viszont sok baleset lehet.

„Egyrészről fantasztikus, hogy milyen eredmények vannak, másrészről elborzaszt, aki kap egy jó szelet, az lerepül, de a mezőny fele 120-130 méternél leesik. Ha valaki kap egy befúvást, egy széllökést, annak katasztrofális következményei is lehetnek”.

„Egy show-t csináltak a sírepülésből, de ezzel éppen a sport jellegét kezdi elveszíteni. Fantasztikus, amit csinálnak, de nem jó ez, hogy rámennek a minél nagyobb ugrásokra, igazából nincs emberi tényezője, hogy meddig juthatnak el, mikor szinte már úgy repülnek, mint az albatrosz, a 260-280 méteres ugrások sem elképzelhetetlenek” – mondta Kelemen.

Ha valaki megcsinálja a nagy ugrást, még akkor sem biztos, hogy megússza baleset nélkül. 240-250 méternyi repülés után szinte sík területre érkezve lehetetlen megcsinálni a telemarkot (síugróknál ez a támadóállásszerű érkezési pozíció, amiért még sok pontot lehet kapni), ahogy láttuk, Prevc és Fannemel is mélyen hátraguggolva próbálta meg tompítani a becsapódást. Ha rosszul érkeznek, szinte garantált egy súlyos térdsérülés, nem véletlenül panaszkodott Fannemel is, hogy már az edzéseken is megfájdult a lába.

A sírepülésnek az is a nagy veszélye, hogy olyan távolra érkeznek, ahol már nem tudnak hová csúszni a leérkezés után. A vikersundi kvalifikáción az orosz Dmitrij Vasszilijev mindenkinél messzebbre szállt, 254 méterig repült, de ugrását érvénytelenítették, mert az érkezés után nem tudta megtartani magát.

A repülésből zuhanás is lehet

A világon öt olyan nagy sánc van, amelyekről viszonylag nagyokat lehet repülni, Kulmban (tavaly itt zuhant nagyot Thomas Morgenstern), a némerországi Oberstdorfban, Vikersundban, a csehországi Harrachovban és a szlovéniai Planicán. Eddig az utóbbin ugrották a legtöbb világcsúcsot, de átépítése után elmaradtak a rekordok. Könnyen lehet azonban, hogy márciusban már itt döntik meg Fannemel eredményét, a szlovének is újra átépítették a sáncot, hogy megint nálunk legyen a rekord.

„Alapvető kérdés, hogy az ugrók alatt 10-12 méterrel legyen a lejtő. Vikersundban laposan, hosszan tudnak repülni, míg Planicán eddig magasan szálltak” – monda Kelemen.

Hivatalosan a FIS sem ismeri el a csúcsokat, és érzik a veszélyét a sírepülésnek, ennek ellenére különösebben nem szabályozzák. A sáncokat ugyan nem lehet és nincs is értelme a végtelenségig növelni, mert nem feltétlenül az ott megszerzett sebességen múlik az ugrás hossza – Kelemen elmondta, hogy hozzájuk képest akár 15 kilométerrel is lassabbak, Fannemel 99 km/h-val repült ki – , de az egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a sáncasztal után a lejtő profilja, és milyen mélyen van az érkezési terület. A két terület szintkülönbsége most maximum 135 méter lehet.