Eddie, a sas, aki bénázása miatt lett legenda

Síugrásban az a sportoló tűnik furcsának, akiben nincs semmi furcsa. Felmenni a sánc tetejére, majd onnan úgy 90 kilométer per órával elugrani a semmibe, nem életbiztosítás. Ehhez őrültség is kell. A finnek például jó pár bolond figurát fel tudtak mutatni. Az énekes, feleségverő Matti Nykänenen például rengeteget szórakoztak. Ő 1988-ban ért a csúcsra, a Calgaryban az olimpián három aranyat nyert, éppen ott, ahol a világ leggyatrább, de elszánt síugrója, Eddie, a sas szerencsétlenkedett.

Annyira látványosan, hogy még ma is mindenki emlékszik rá, és már film is készült az életéről. (A filmről írt kritikánkat itt olvashatja el)

Úgy a '70-es évektől kezdve a sport egyre kevesebb, a szó klasszikus értelmében vett amatőr sportolót tűr meg, de időről időre azért feltűnnek lehetetlenre vállalkozó sportemberek vagy valódi műkedvelők.

Vegyük a már említett calgaryi olimpiát. Ki hitte volna, hogy a jamaikai bobosok ott lesznek. Az eleve tök esélytelenként, háttér nélkül érkező karibiak éppen akkora sztárok lettek, utólag az itthon Jég veled! néven futó filmek is köszönhetően, mint a sydney-i olimpián majdnem vízbe fulladó Eric Mousambani, vagy Michael Edwards, a brit síugró, aki feleakkorákat ugrált – mit ugrált, leesett –, mint a legtöbb versenytársa.

Edwards saját bevallása szerint véletlenül lett síugró. Már iskolásként is síelt, és viszonylag jónak is számított Nagy-Britanniában, de miután alpesi szakágban nem sikerült kijutnia az 1984-es szarajevói olimpiára, eljött a váltás ideje.

Az Egyesült Államokban egy edzőtáborban ébredt rá a sísáncokat nézve, hogy

Az is meggyőzőnek tűnt számára, hogy egy síugró felkészülését sokkal kevesebb pénzből ki lehetett hozni, mint egy alpesi sízőét.

És aztán megvalósította minden amatőr sportoló álmát, jóformán saját erőből, nagy eredmények nélkül kijutott az olimpiára. 1986-ban az USA-ban kezdett el edzeni, Angliában hegyet se sokat találni, havasat még kevesebbet, így Eddie folyton úton volt. Anyja autójával járta be fél Európát, hogy sáncon edzhessen.

A spórolás miatt sem válogatott, hol a kocsijában, hol tehénistállóban, hol sátorban lakott, miközben mindenféle alkalmi munkákat vállalt gyerekmegőrzéstől kezdve a fűnyírásig. Az egyik finn edzőtáborozása közben, jobb híján, a kuopiói elmegyógyintézetben töltött el heteket.

Mindenki segített rajta, az osztrákok lécet adtak neki, a németek síruhát, az olaszok sisakot, és több válogatott is befogadta edzéseire.

Nem voltak különösebben nagy céljai, csak ott akart lenni az olimpián. Ezt az 1987-es vb-n harcolta ki, már ott feltűnt, és mivel akkoriban még nem voltak szigorúak a kvalifikációs szabályok, az 55. hely is elég volt az olimpiai részvételhez.

Calgaryban már rajongók várták a reptéren, állítólag egy molinón ekkor tűnt fel először az Eddie, a sas becenév. Már itt kiderült, milyen csetlő-botló figura, ki mással esett volna meg az, hogy nekimegy és odavágja a léceit a bedöglő fotocellás ajtónak.

Minden ellene szólt a versenyeken is. Amikor ugrani kezdett, használt lécet, sisakot és cipőt kapott, utóbbi annyira nagy volt rá, hogy csak hat zoknival passzolt a lábára. A rövidlátó Edwardsnak a szemüvegével sem volt szerencséje, a párától gyakran semmit sem látott.

„Mindig meleg ruhát és sisakot viseltem, amit azt jelentette, hogy minden testhőmet az arcomon keresztül adtam le. Ha felvettem a szemüveget, akkor a lencsék bepárásodtak. A legtöbb esetben, ha a lejtőn voltam, akkor a pára eltűnt, de harminc százalékban nem.

Amikor elugrottam, nem tudtam megmondani, hol vagyok a levegőben. Ez eléggé megnehezítette a dolgomat.

Nemcsak a felszerelése, de a fizikuma sem volt ideális a síugráshoz. A legjobb versenyzők 60-65 kiló körül vannak, Edwards pedig több mint 80 volt.

Calgaryban lehetetlenül rövideket ugrott, a nagy- és a normálsáncon is utolsó lett, Nikkanentől 80-90 méterrel kapott ki, az alig harminc méterre repülő brit. Ennél is többet mond teljesítményéről, vagy inkább annak hiányáról, hogy a közvetlenül előtte végző spanyoltól is 40-50 méterrel rövidebbeket ugrott. 

És pont ezekért lett mindenki kedvence a nyilatkozatai alapján kicsit egyszerű Edwards, akit minden ugrásánál úgy ünnepeltek, mintha ő volna a győztes. Az olimpia után tízezren tolongtak érte a reptéren, esti show-k vendége lett, és reklámszerződésekkel is bombázták.

Eddie azóta is a celebműsorok vendége, és szívesen játssza el újra és újra a lúzer szerepét, aki mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy miért lett kultuszfigura. A sikert azért kiélvezte:

 Én voltam a sí George Clooney-ja, a többi sportoló mindig nagyon stresszes volt, míg én nyugodt és vidám, ezért sorakoztak nálam a női szurkolók.

Miatta írták át a szabályokat

Biztosan nem büszke rá, de Edwards esetlenségével és eredménytelenségével megváltoztatta a síugrást is. Calgary után már csak azok indulhattak az olimpiákon, akik a nemzetközi versenyeken a legjobb 50 között voltak, vagy a mezőny felső 30 százalékába kerültek. Ezt a szabályt azóta is „Eddie, a sas” szabályként ismerik. Edwardsnak egyszer sem sikerült megfelelnie a róla elnevezett szabálynak: az 1992-es, az 1994-es és az 1998-as olimpiának is nekifutott, de egyikre sem jutott ki, hiába sikerült neki magához képest lehetetlenül messzire, 115 méterre ugrania.

Edwards szerint a nevét viselő szabállyal sokat veszített varázsából az olimpia. Úgy vélte, nem népszerűsíthető a síugrás, ha nem osztanak ki szabadkártyákat a gyengéknek.

Ki mondta, hogy csak a győztesekről szólhat az olimpia?

– méltatlankodott. Azért nem felejtették el, a 2010-es vancouveri olimpia előtt ő is futhatott a lánggal.

Edwards 2013-ban nagy visszatérést tervezett, 50 évesen a Négysáncversenyen akart előugró lenni, a garmischi szervezők azonban hallani sem akartak róla. Túl nagy volt a kockázata annak, hogy megsérül az utoljára 17 éve ugró Eddie. A saját kis show-ját azért így is megcsinálta Oberstdorfban, egy pár méteres mini sáncon lecsúszott.

Újra kiélvezhette azt a figyelmet, amit sokak szerint méltatlanul kapott a született vesztes imázsért.