Lukács
8 °C
22 °C
Index - In English In English Eng

Megmondták: tőlem kétszer annyi kell, mert magyar vagyok

2019-07-16
2019.09.21. 20:07
Tófalvi Éva érte el Románia eddigi legnagyobb sikerét biatlonban. Hat olimpián járt, magyarként kétszer is vihette a román nemzeti zászlót. Pedig a románok nem nagyon segítették a felkészülését. Szerinte nem a zászló a fontos, hanem az, hogy mi van a szívedben.

Hargitafürdő, július. 1350 méter magasan vagyunk, kilenc fokos a reggel. Nyirkos az idő, pedig az esőt hozó felhők már elszaladtak az égről.

A rossz idő miatt a hat olimpiát megjárt biatlonos Tófalvi Éva áttette a reggeli edzést délutánra, mert a felnőtt férfi válogatott tagjainak sem ideális, ha eső után róják a köröket a nemrég átadott 850 méteres futópályán. Gegő Hunor az egyik versenyzője, aki a juniorok világbajnokságán volt 11. is.

A családi panzió nincs messze a pályától, ott találkozunk, miközben várok rá, természetesen az időjárás a téma. „Tetszik ismerni azt, mikor kérdezik a székely bácsitól, hogy mégis mondja már meg, milyen idő van errefelé. Úgy válaszolt: kilenc hónap nagyon hideg, és hát a többi sem túl meleg. Meleg itt csak a fűtött kemence mellett van.”

Tófalvi Éva a pjongcsangi olimpia után, tavaly februárban jelentette be, hogy felhagy a versenyzéssel. 39 évesen még kijutott az olimpiára, olyan biztatást kapott, ami hatalmas lelki erőt adott neki. A kétkedőknek akarta megmutatni, hiba lenne őt leírni, de ne szaladjunk ennyire előre.

„Először itt, a házunk udvarán gyakoroltam, a fás színhez volt egy kis ereszkedő. Édesapám erdész volt, ők építették ezt a házat. A testvérem, Ernő lesikló akart lenni. Ő ment versenyekre, mentem utána én is. Tetszett, amit csinált, egy életre belegabalyodtam én is a sízésbe, de hozzám a sífutás állt közelebb. Kint voltunk a szabadban ameddig csak lehetett, minket nem kellett küldeni. Nekünk inkább az volt a nehezebb, hogy időre hazaérjünk a Miklós pálya aljáról.”

Hét éves volt, amikor nemzetközi versenyt rendeztek a Hargitán, igazi dzsembori volt. Ma is felvillan előtte a kép: virslit főznek, és ő is kapott belőle. 1985-ben Romániában nem mentek olyan jól a dolgok, nagy szegénység volt, alig lehetett húshoz jutni.

Kétszer annyi kell, mert magyar

Az első versenyén 1989-ben tizenegyedik lett Aguzán, ami lelombozta, mert azt hitte, nyerni tud. Mint mondta, csak az önbizalma volt meg a győzelemhez, semmi más, nem csoda, hogy majdnem elsírta magát. Egy év múlva visszament ugyanerre a bajnokságra, és már mindenkit lehagyott, 10 másodpercnél nagyobb előnnyel nyert. Több mint százszoros felnőtt román bajnok, pontosan nem számolta össze, mennyi aranyérme van. Több vitrinje is van, nem fértek el egy helyen az érmei, kupái.

Tudd meg, nem sokat bonyolították, megmondták az elején, tőlem kétszer annyi kell, mert magyar vagyok. Ezt bevésték a fejünkbe.

Nem nagyon volt román ellenfelem, elmaradtak, lehagytam őket, így nem volt alkalom köztem és más közt választani. Megcsináltam a-tól z-ig mindent, amit kellett, soha nem hagytam ki a betűket.”

Márton Simon volt az edzője, és kísérte sok éven keresztül a versenyekre. Neki is jó teszt volt Tófalvival együtt dolgozni, mert ha már ő is azt mondta valamire, hogy sok, az tényleg nagyon fárasztó lehetett egy edzésen.

Gheorghe Berdar edzőnek nagyon hálás, mert a szakembernek volt türelme, hogy megtanítsa a pontos lövészet alapjaira. Nemcsak egyszer vagy kétszer elmondta, hogy mit kell csinálnia, hanem előfordult: befeküdt mellé a lőállásba, úgy vezette rá, mit kell tennie. Amíg versenyzett, a leggyorsabb lövők között tartották számon, és a pontosságára sem lehetett panasz.

A nevét gyakorta ő betűvel ejtették ki, és nem hosszú ó-val. Zavarta mindez, mert szerinte egy kínai szót is meg lehet tanulni pontosan, ha megvan a valódi akarat. Kényelmességből, könnyebbségből azonban Tőfalvinak mondták.

Már a 98-as naganói olimpiára kijutott, és a tiszteletre méltó 11. helyezést kaparintotta meg, nem számított olyan jó helyezésre. Akkor még mindent naivan és rózsaszínben látott, egyetlen pár síléccel érkezett meg Japánba. 19 évesen jutott ki, boldog és elégedett volt.

A mai napig nem kapta meg az aranyérmet

Legnagyobb pillanata tíz év múlva, 2008. decemberben jött el, amikor a hochfilzeni világkupában ő lett a leggyorsabb 15 kilométeren. Pontosabban az olimpiai bajnok orosz Albina Ahatova megelőzte, de elvették tőle a győzelmet, mert pozitív lett a doppingtesztje.

A 45-ös rajtszámmal versenyző Tófalvi beesett a célba a nagy hóesésben, úgy emlékszik vissza, csurom vizes volt már a verseny előtt. Kihajtotta magát, lövőhiba nélkül zárt – ezen a távon négyszer kell a lőálláshoz menni -, így tette meg a távot 50 perc és 20 másodperc alatt.

„Rövid volt a pillanat sajnos. Hiába próbáltam kiélvezni, meghosszabbítani. Az volt a legjobb szezonom, alig volt lövőhibám, folyamatosan ott tudtam lenni a legjobbak között. Román színekben nem sikerült senkinek világkupát nyernie előttem, én voltam az első. Bár az aranyérmet a mai napig nem kaptam meg, de virtuálisan az enyém, ezt a győzelmet nem veheti el tőlem senki.”

Nehéz érzékeltetni szerinte, mennyire kalaplengetve tisztelték külföldön az eredményét. Talán azért, mert ők jobban látták, milyen nehéz abban a sportágban egyedül, minimális segítséggel a csúcsra érni. Volt egy szint, ami felett Romániában már nem is tudtak neki újat mondani.

Ő viszont közelről láthatta, milyen támogatást kap meg egy német, orosz vagy egy olasz, és mennyivel egyszerűbb a riválisoknak versenyezni. Ő csak akarattal, kitartással tudta pótolni a hendikepet, mert neki például sokáig nem volt egy profi vaxmestere, nem volt rá pénze. Táplálkozási szakértőről, fegyvermesterről nem is álmodhatott, neki kellett az utazásait szervezni.

Miért fontos a vaxmester?

A vaxmester egy külön szakma, és egy jó vaxmester nagyon keresett. 5000 eurót is elkér egy hozzáértő egy hónapra. Vasalóval úgy keni és masszírozza a vaxot a lécre, ami fontos másodperceket jelent egy versenyen. Ezt az összeget neki kellett kigazdálkodnia, a szövetség nem tudta támogatni. A vaxmester pontosan tudják, mit kell kenni a vizes hónál, vagy akkor, mikor nyikorog a hó a lécek alatt.

„Lehet, hogy népmesei az én történetem. Elindul a legkisebb gyerek, mert van egy álma, és nem hagyja, hogy azt összetörjék. Ebben az álmomban én mindvégig töretlenül hittem, mások meg lehet, hogy hibbantnak néztek. Ilyenkor nyáron, alapozó időszakban kinéztem magamnak a madarasi Hargitát, nekiindultam, elterveztem a fejemben, hogy én oda felfutok. Ezt a gondolatot nem vehette ki senki a fejemből.

Amikor Bulgáriában, Belmekenben edzőtáboroztunk, akkor is volt a fejemben valami. Volt előttem egy hegy, felfutottam rá és vissza. Ha nem pakolok a szekrénybe a nyáron, nem tudok kivenni belőle. Szeretem a magyar népmeséket, a mai napig nézem a youtube-on, amikor száll a madárka a főcímben. Annyira szerettem olvasni, hogy a csíkszeredai könyvtárban már nem tudtak olyan könyvet ajánlani, amit ne vettem volna már ki korábban. Nekem mindig is az anyanyelvemen volt a legkönnyebb gondolkodni.”

Magyarként vitte a román zászlót

A 2010-es olimpián éremben reménykedett, de kevéssel az olimpia előtt operálni kellett, kemény antiobiotikumkúrán esett át. Ha nem hátráltatja semmi, akkor megszerezhette volna az érmet, amiért életjáradékot kaphatott volna. Így a csodás és hatalmas fenyőkre emlékszik legszívesebben Vancouverről.

„Kicsavart az olimpia előtti időszak. Romániának nincs biatlonban érme, az egész téli olimpiáról egy érme van, még a bobosok szerezték 1968-ban. Azt hittem, nekem sikerülhet ez is. Beleadtam mindent, de a 11. hely lett újra az enyém, nem jutottam előrébb. Csapatban a tizedik hely lett a miénk, a tekerőpataki Ferencz Réka is ott volt velünk, aki abban az évben junior világbajnok volt.”

2002 után Kanadában is ő vihette a román zászlót, sőt még négy év múlva Szocsiban is. Az eredményei alapján 2018-ban is neki járt volna ez a feladat, de már nem engedték. Végül a szintén biatlonos Marius Ungureanunak adták, aki a játékok után pár hónappal bejelentette visszavonulását.

A román újságírók piszkálták a kérdéssel, hogy lehet, hogy egy magyar viszi a nemzeti lobogót. A kihagyhatatlan kérdést én is feltettem neki.

„Ez egy magasztos pillanat. Közelíthetünk akármerről, ez egy megtiszteltetés. Te vagy az egy, akit érdemesnek találnak. Egy ország néz téged, a világ is. A székelyek is, a magyarok is. Mostoha helyzet is egyben.

Nem a zászló a fontos, hanem az, mi van a szívedben. A szívemben is viszek egy zászlót. Sokat olvasok manapság a történelemről, miért is alakult úgy, hogy én Romániában születtem. Nagy igazságtalanság volt. Előtte pedig sok-sok meggondolatlanság.

A zászló alatt nem gondolsz erre. Inkább arra, hogy sokan szenvedtek a háborúk után, az én sorsom nem fogható hozzájuk. Az én nagyapám például még Magyarországért harcolt.”

Nagy erő, aztán nagy önuralom

A biatlon legnehezebb része, hogy nagy erővel és nagy sebességgel kell futni, de a lőállásban önuralomra van szükség, figyelni kell a pulzusra. Tófalvi szerint nincs nagy titok, sok gyakorlással el lehet érni az optimális állapotot. Ehhez viszont sanyargatni kell a szervezetet.

„Rohansz, majd kiugrik a szíved a helyéről, de a lőállásban nagy stabilitásra, rezdületlenségre van szükség. Nüanszok döntenek, ezért kell nagyon figyelni egy jó beállásra. Sok kicsi apróság tesz naggyá egy versenyzőt. Azért próbáltam mindig kollaborálni a többiekkel, hogy ellesem az apróságokat. Mert itthon már nem tudtak volna egy szinttel magasabbra helyezni. Az olaszok nagymenője, Winfried Pallhuber készséggel megmutatta, hogyan lehetek még jobb. Sok energiámat elvitte, hogy sok minden másra figyelnem kellett. Ha azt a versenyzésre tudtam volna fordítani, akkor még ennél is jobb lehettem volna.”

Az esti versenyeket nem szerette, mert egész nap a futást várta, de már nem tudott jóízűen ebédelni, ott volt benne a feszültség. A verseny után pedig nehezen ment le az adrenalin, nem tudott nyugodtan aludni utána. A dél körüli versenyeket kedvelte inkább, mert akkor reggelizett egy jót, jöhetett a futás, estére pedig lement az adrenalinszintje.

„Most már megfontolnám, hogy átmennék Magyarországra. Amikor a top közelében voltam, kacérkodtam a gondolattal, de akkor nem voltak olyan jó lehetőségek, és végül maradtam Székelyföldön.”

Akkor jött szívesen Magyarországra, amikor kirobbant 2016 márciusban a meldonium botrány, amelynek ő is az érintettje volt. Akkor kocsiba vágta magát, és várta, hogy lecsendesedjen körülötte a felhajtás Romániában. Ezt a gyógyszert az orvosa írta fel neki, mert mononukleózisban szenvedett, fáradékony volt. December végén szedte utoljára, januárban került fel doppinglistára. Márciusban ellenőrizték, egy nappal azután, hogy az orosz teniszező, Marija Sarapovánál kiderült, meldoniumot használt éveken át. Egy pillanatig sem hitte, hogy bajba kerülhet, nem sejtette, hogy hónapokon át a szervezetében maradhat a gyógyszer.

„A szívnek ez egy vitamin volt, de nemhogy jobban futottam volna tőle, hanem egyenesen rosszabbul. A pocsékul induló szezonom még rosszabb lett. Kemény hat hónap volt, igazi tanítólecke volt. Át kellett menni rajta. Szeptemberben kiderült, nem voltam vétkes, csaló. Csak meg akartam mutatni utána, de a 2017 téli versenyek nem sikerültek jól. Úgy éreztem magam, mint akin átszaladt a vonat.

Aztán kiírtam az utolsó világupa-versenyem előtt, hogy ez az utolsó lesz. Rengeteg biztató üzenetet kaptam szerte a világból, ezernél is többet, ami nekem egy nagy lökést adott. A könnyem kicsordult.

Másnap hibátlanul lőttem, és az utolsó pillanatban összejött az olimpiai kvóta. Dél-Koreában volt a hatodik olimpiám, már nem voltam veszélyes a menőkre, de meg kellett mutatnom, hogy ott vagyok.”

Ne maradjon le semmiről!

A példakép

A zágoni tornász, Szabó Kati volt a példaképe, aki négy olimpiai aranyat nyert 1984-ben. Ő volt akkoriban a legnagyobb sztár, mindig drukkolt neki. Tavaly találkoztak először, és örömmel mondta neki, milyen áhítattal nézte a közvetítéseket, amikor őt láthatta a szereken.