Vilmos, Bíborka
2 °C
19 °C
Index - In English In English Eng

Vízkereszt, háromkirályok, síugrás, vagy amit akartok

GettyImages-1197903671
2020.01.07. 10:49

A Négysáncverseny utolsó állomásán, Bischofshofenben még minden nyitott volt, több esélyes pályázott a síugrás legértékesebb trófeájára, az Aranysasra. A lengyelek szinte megszállták a helyszínt, ahol így tényleg minden piros-fehér lett. Tizenötezer ember bulizott síugrással vízkeresztkor.

„Repülj, repülj, repülj!” – kiabálja mellettem Tanja, és ez még megismétlődik vagy két tucatszor. Bárki is ugrik, ő szurkol. Azt mondja, nem igazán rajong a síugrásért, de tiszteli azt, amit ezek a sportolók művelnek. Ott lakik lent, mutat a házak felé, és minden évben feljön toporogni, néha még elsősegélynyújtóként is dolgozik a versenyen. Most német barátjával, Uwéval nézik az ugrásokat. A férfi bepörög a jó német eredményeknél, húzza is ezzel a barátnőjét, de Tanja azt mondja, ő nem patrióta ilyen szempontból, a lényeg, hogy mindenki szálljon jó messzire. A japánokért kicsit jobban lelkesedik, ezért is hiányolja nagyon a huszonöt év óta először nem induló Kamikazét, a 47 éves Kaszai Noriakit. 

A Négysáncverseny a német és osztrák síugrók haverkodásából született az 1950-es évek elején, a bischofshofeni helyszín pedig még szimbolikus is ebből a szempontból. A sístadiont az első Négysánc-győztesről, az osztrák Sepp Bradlról nevezték el, aki arról is híres, hogy ő volt az első 100 méter feletti ugró a világon. Legnagyobb sikerét, a világbajnoki győzelmét már kényszerűségből, az anschluss után németként érte el 1939-ben.

A Salzburgtól úgy ötven kilométerre délre fekvő kisváros fölé magasodó sístadionról valószínűleg minden helyinek van valami sztorija. Tanja azt meséli, hogy az öccse a kisebb sáncokon még ugrott is, apja pedig egyszer a cimboráival részegen szánkózott a leérkező lejtőn, és rendesen összetörték magukat.

Az érkező lejtő megdöbbentően meredek, a domború profilja miatt inkább falnak látszik. Ezt egy tévéközvetítés nem nagyon adja vissza, ahogy azt sem, hogy a landolóhely is durva szögben hajlik, nem laposra érkeznek a versenyzők. Ezután még óriási sebességgel csúsznak a síugrók, és ez a rész sem veszélytelen, a kvalifikációnál az egyik elugró bele is csapódott a védőfalba, hiába fékezett megfeszülve. Lentről nem is igen látszik a sánc maga, szinte a semmiből tűnnek elő az ugrók, és mint egy vadászó sas, olyan szitálósan, lebegősen közelítenek a levegőben, majd hirtelen lecsapnak. Ezek után sokkal érthetőbb, hogy miért Aranysast kap az összetett győztes.

Sajnos azt egyik ugró sem csinálja, ami gyerekként belém égett. Az első síugrós emlékem az 1984-es olimpiához kötődik, ahogy a tévében a kabalafigura, a Vučko nevű farkas száll a levegőben, és azt kiáltja: „Szarajevóóóó!” Itt mindenki csöndben suhan, senki sem óbégat balkáni hajlításokkal. 

Magukban persze biztosan szitkozódnak néhányan, mert ehhez a sánchoz nem is olyan egyszerű hozzászokni, ahogy arról még Kelemen Zoltán egykori versenyző mesélt nekem. A bischofshofeni sánc még a régebbi stílusúak közé való: a nekifutó földsáncra épült, nem toronyra. A nekifutó lapos, nem olyan könnyű sebességet gyűjteni, a sáncasztal vége pedig le van vágva, ami miatt más lesz a röppálya. Kelemen elmondta, a megszokottól eltérő időzítést igényel a bischosfhofeni sánc, könnyű lekésni az elrugaszkodást, ami nyilván rövidebb ugrást eredményez. Éppen ezért még az osztrákok sem nagyon használják a Négysáncon kívül. 

Néhányan láthatóan szenvednek is, nagyon közel potyognak le, de a 15 ezer néző lelkesedését ez nem igazán befolyásolja. Ausztriában és Németországban a vízkereszt, vagy ahogy ott nevezik, a háromkirályok imádása, munkaszüneti nap, amit persze bulizással is lehet tölteni. Egy síugróverseny, főleg, ha kultikus, pedig erre is tökéletesen megfelel. A sorozatból egy bulizós állomás a németeknek is jutott, Garmisch-Partenkirchenben szilveszterkor és újévkor tudták le a versenyt, az volt az Újévi ugrás, míg Bischofshofenben Háromkirályok ugrás néven fut a verseny.

A Négysánc népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, az osztrák vasút is öt különvonatot indított miatta. Salzburgból jönnek a legtöbben, már a verseny előtt négy-öt órával kifestett arcú szurkolócsoportok ülnek a szerelvényeken. A vasárnap még szinte kihalt város hétfőre megtelik. A sánchoz nagyjából negyedóra alatt fel lehet sétálni a városból, de ilyen gyorsan kevesen jutnak fel, a móka már lent megkezdődik. A kocsmák és éttermek természetesen tömve vannak, az utcán egymást érik a sörsátrak, a puncsot és forralt bort áruló standok és asztalok, kamionplatókról meg zenekarok koncerteznek. Az egyik téren pedig a két nagy helyi kedvenc, Stefan Kraft és Michael Hayböck kabalafigurájával lehet összeállni egy képre. Előbbi egy sas, jóval testesebb, mint a Fradié, utóbbié pedig egy cápa, amit ha megveszek, sem tudok összekötni a síugrással. Ezen persze senki sem akad fent, lelkesen bújnak oda a műszőrmés jószágokhoz. 

Rendes sporteseményhez méltóan az utcán egymást érik az ereklyeárusok: sálak, sapkák, pólók és zászlók vannak minden mennyiségben. Az egyik asztalnál nem viccelnek, csak és kizárólag lengyel cuccokat árulnak. Az osztrákok miatt amúgy is minden piros-fehér, de szinte lenyomják őket a lengyelek, annyian vannak. Elég sokan rákattantak a síugrásra, és van is kiért szurkolniuk. A mezőnyben van a kétszeres Négysánc-győztes Kamil Stoch, de az utolsó állomás előtt egy másik versenyzőjük, Dawid Kubacki állt az élen. 

Zászlója amúgy kell hogy legyen az embernek, mert az a síugrós szurkolás esszenciája. Ha valami izgalmas történik vagy csak ígérkezik, mindenki azzal hadonászik veszettül, miközben kurjongat. Nem sok értelme van, de lenyűgöző látványt nyújt, ha több ezren kezdenek bele egyszerre a műveletbe.

A rengeteg osztrák, német, lengyel, norvég és szponzorzászló mellett egy magyart is kiszúrok a tribünön. A sánchoz caplatva találkoztam is egy magyar párossal, akik Simon Ammann-nak szurkolnak, de mivel a svájci legenda gyengélkedik, azért Kubackiért is szorítanak. Nem először jártak Bischofshofenben, éppen ott fotózkodnak, ahol tavaly, csak éppen most a méteres hófal helyett semmi sincs. 

A klímaváltozást a síugrás is megsínyli, mert a Négysánc egyik versenyén sem voltak igazi téli körülmények, műhóra és betárazott hóra kellett építeniük a szervezőknek, ami rengeteg pénzbe kerül. A sísáncok jellemzően nem magas hegyeken vannak, így még kevesebb havas napra számíthatnak, mint az alpesi síterepek.

A síugrásban már egyre többször vetődik fel, hogy eljöhet az az idő, amikor le kell mondani a hóraktározásról, és télen is a nyári sorozatban megszokott műanyag borításra kell majd ugrani. Persze ezzel a versenyek hangulata is oda lehet. Nem mindegy, hogy műanyag vagy műhó.

A sport és az ökotudatosság most elég népszerű téma, a Négysáncverseny mellett a nagyobb osztrák lapok a friss zöld-konzervatív kormánykoalíciót tárgyalják nagy terjedelemben. Időnként  a két témát együtt, a Kronen Zeitung például a zöldek alkancellárjának, Werner Koglernek, a Négysáncot is felemlegetve adott tanácsokat, hogyan lehetne zöldíteni a sporton.

Pálya versenyre készen Bischofshofenben 2020. január 5-én
Pálya versenyre készen Bischofshofenben 2020. január 5-én
Fotó: Fehér János / Index

A bischofshofeni sáncra és dombra sem sok hó hullott az idén, de elég fagyzugos részen van, így okos dolognak tűnik, hogy több néző hungarocell lapokkal érkezik, erre állnak fel, hogy ne fázzon a talpuk. Egy síugró verseny nagyjából két óra alatt lemegy, de akik jó helyet akarnak maguknak, és a próbaugrásokat is megnézik, vagy öt órán át is ott toporoghatnak. Az itteni stadion lelátója egy belépcsőzött domboldal, jó száz méter hosszú teraszokból áll, ide fizeti be magát a többség 20 és 40 euró közötti összegért, a bátrabbak vagy inkább kényelmesebbek pedig mobil lelátókra ülnek fel. Pár százan pedig a leérkező rész melletti szerpentinre kapaszkodnak fel. Ők oldalról is élvezhetik a repülést. Akik pedig a kifutóhoz közel vannak, azok megnézhetik, ahogy indulnak a fiúk a bányába dolgozni: egy-egy ugrás után bojtos manósapkát húzva, hosszú lécüket a vállukra vetve, bakancsukat hátizsákba tömve baktatnak a siklóhoz, ami felviszi őket a sánchoz. 

A versenyen végül is minden nagyobb szurkolócsoport kiélhette magát. Az első sorozat után a lengyel Kubacki vezetett, mögötte a német Karl Geiger állt, majd a norvég Marius Lindvik és az osztrák Kraft következett. Ha egy nagyobb név készülődött ugráshoz, begerjedt a lelátó népe, és ilyenkor még az éneklés is abbamaradt.

A Négysánc alatt folyamatosan szólnak az AC/DC-számok és a kikezdhetetlen rockslágerek, majd túlsúlyba kerül a lakodalmas jellegű, sramlis osztrák pop, amivel nehezen érthető módon tűzben tudják tartani a szurkolókat, akik a hideg ellen is védekezve a forraltbor-bevitelt is szinten tartják.

A második sorozatban mindenkinek nagy a tét, az osztrákok egy futamgyőzelemért, a lengyelek az összetett győzelemért szurkolnak, és valahol még ebben bíznak a norvégok és a németek is. Kraftnak nem jön össze a nagy ugrás, Geigernek igen, de ahhoz kevés, hogy nyerjen, vagy összetettben feljöjjön a második helyre, Lindvik sem mozdul el. Ez a nap Kubackié, aki utoljára jön le, és félelmetesen nagyot ugrik. Érzi, kár számolgatni, örömében eldobja magát a csúszó részen. Nem sokkal később már a levegőben van, a pontszámok kihirdetése után csapattársai veszik a vállukra, és viszik körbe. Azért van rizikó az örömünnepben, Kubacki mondja később, mindig van min aggódni a síugrásban, a versenynek akkor van vége, ha az utólagos felszerelés-ellenőrzésen is átmegy valaki. 

A szurkolók meg azt szeretnék, hogy sose legyen vége a versenynek. A tűzijátékkal megtoldott eredményhirdetés után még az alkohol is gyorsabban szívódik fel, mint ahogy azt a nézők teszik. Még két órával az utolsó ugrás után is maradnak néhányan a stadionban. Bischofshofen közepén pedig még jobban pörög a buli, megszaporodnak a tántorgó léptek. Jó néhányan nagyobb veszélyben vannak, mint egy síugró az elrontott leérkezésnél. Pedig ők egy métert sem repülnek.

(Borítókép: Multiexpóval készült kép Marius Lindvik ugrásáról tréning közben Bischofshofenben 2020. január 6-án. Fotó: Alexander Hassenstein / Getty Images Hungary)