Az erdő mélyén rozsda eszi Magyarország legnagyobb sísáncát

matrahaza-sisanc-9
2020.07.25. 13:26

Magyarország legnagyobb sísáncát Mátraháza közelében, a Kékesről lejövő sípálya mellett állították fel, de mára kevesen tudják, hogy egyáltalán létezett. Több mint harminc éve nem ugrott róla senki, pedig egykor még világcsúcstartó és világbajnok is versenyzett itt, és Európa-kupák otthona is volt. A rozsdásodó szerkezetet lassan elnyeli az erdő, ahogy a magyar síugrósport nagy pillanatai is a múlt ködébe vesznek.

Magyarországon az 1920-as évek óta létezik síugrás, és a versenyzőink elég gyorsan bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe. A hóhiány nem új keletű probléma, de ennek ellenére több kisebb sáncot felhúztak az ország különböző pontjain. Lehetett ugrani a budapesti Szabadság-hegyen, Lillafürednél és az első között épült sánc Mátraházán is. Utóbbin már az 1930-as évek elején rendeztek nemzetközi versenyt, olyan résztvevőkkel például, mint Sigmund Ruud. A norvég korszakának kiemelkedő ugrója volt, világbajnokságot nyert, olimpián lett második és egy időben a világrekordot is tartotta. A mátraházi földsáncon viszont nem tudott győzni 1932-ben. Persze így is sokan kimentek miatta, óriási tömegeket vonzott akkoriban itthon a síugrás.

A sáncon folyamatosan rendeztek versenyeket, de már az ötvenes évekre is eljárni látszott felette az idő, nem lehetett igazán nagyokat ugrani róla. Ahogy az 1960-as években erősödni kezdett a hazai síugrás, olyan ugrók, mint például Gellér László, már ott voltak az élmezőny mögött, kézenfekvőnek tűnt, hogy kell egy modernebb sánc. Ezt végül az akkori szövetségi kapitány, Hemrik Ferenc irányítása mellett 1969-ben adták át.

Akkoriban elég nagy pénznek számító hárommillió forintból építették fel a fémszerkezetű tornyot, amihez a nekifutó részt is állványokon alakították ki.

„Ezt a 70 méteres sáncot a korábbi földsáncból alakították ki, annak hosszú és nem túl meredek volt a lejtője, nem lehetett már igazán jókat ugrani róla. Egy kisebb, vasúti talpfákra épített földsánc viszont megmaradt az új mellett is” – mondta Kelemen Zoltán, aki az 1970-es, 80-as években nemzetközi szinten is jegyzett ugrónk volt, majd az 1980-as évek végén szövetségi kapitányként is dolgozott, Mátraházán pedig Európa-kupákat is szervezett.

KepesSport 1958 1  pages61-61
Fotó: Képes Sport, 1958. (5. évfolyam, 4. szám) Arcanum adatbázis

A magyar versenyzők gyakran nagysáncnak nevezték a mátraházait, Magyarországon valóban ez volt a legnagyobb méretű, de nemzetközi összehasonlításban nem állta meg a helyét ez az elnevezés, a paraméterei alapján közepes sáncnak tekinthető. „Ma már talán kissáncnak tartanék a mátraházit, de az itthoniakhoz képest még ez is nagynak tűnt, és akkoriban még a Négysáncversenyek eredményeihez képest egy 82 méteres ugrás nem volt olyan gyenge. De ha külföldre mentünk, ennél csak nagyobb sáncokról ugrottunk” – mondta Kelemen.

Van témája a saját megyéjéből?
Küldje el nekünk!

A sánchoz a sípályáról Parád felé letérve, a sárga kereszt jelzésen lehet eljutni párperces séta után. Ha nem tudnánk, hogy mit keresünk, az ösvény fölött átívelő rámpát, távvezetéknek, vagy valami anyagmozgatásra szolgáló csúszdának néznénk. Még így is kell egy kis idő, mire nyilvánvalóvá válik, hogy a fák mögött kibontakozó vasszerkezet a sánctorony, míg a lejtőnek iramodó csúszda a nekifutó rész. A sánc alsó lépcsőit levágták, de a nyomokból ítélve még sokaknak népszerű kilátóhely az ipartörténeti romként is felfogható torony. Az érkezőlejtő mellett elnagyolt vasbeton lépcsősoron lehet lejutni kényelmetlenül nagyokat lépve. A vaskorlátba már nem veszélytelen kapaszkodni, eléggé megrágta már az idő. Érdekes, hogy míg a sáncot szinte teljesen körülnőtte a növényzet, az érkezőlejtő még harminc év után is jól kivehető. Ugyan már elindult a fák térfoglalása, még nem záródott össze az erdő.

A felújított sáncot 1969-ben nemzetközi versennyel avatták fel, hét ország 21 versenyzője indult, köztük volt a sírepülés egykori világcsúcstartója, a jugoszláv Marjan Pečar is. A magyar lapok 80-85 méteres ugrásokat és sáncrekordot vártak a Dózsa Tibor-emlékversenyen, de ettől jelentősen elmaradtak az ugrók, mert előbb egy esőzés, majd a versenynapon egy hózápor rontott sokat a körülményeken. A plusz négy fokos időben több ezer köbméter havat hordattak katonákkal a sáncra, hogy meg lehessen tartani a versenyt. A sáncavatót az NSZK-s Göllner nyerte két magyar, Gellér László és Gellér Mihály előtt, a legjobb ugrások 65-67 méteresek voltak. A verseny így is nagy sikert aratott, az akkori lapok beszámolói szerint ötezren voltak rá kíváncsiak.

A mátraházi sánc az országos bajnokság állandó helyszínévé is vált, ma már szinte hihetetlennek tűnik, de 30-50 ugró küzdött a bajnoki címért. Akkoriban hat-nyolc egyesület is működött, Budapesten a MOM-nak, a Újpesti Dózsának és a Budapest Honvédnak is voltak ugrói, Kőszegen, Gyöngyösön és Sopronban is voltak síugrással foglakozó klubok. A Normafán pedig egy modern, műanyag borítású sánc épült, ami a harmadik ilyen volt Európában.

A sáncon visszatérő probléma volt, hogy nem volt rajta elég hó. Kelemen mesélte, ha nagyobb szél fújt, akkor az minden havat lesodort a sáncról, a déli kitettségű lejtőn pedig hamar olvadni kezdett, így állandóan hordani kellett a havat.

Hol kosárral, hol 40-60 kilós vödrökkel, hol kukákba töltve vitték fel a lépcsőkön, majd terítették el, ez több száz fordulót jelentett. Később aztán gépesítettek a módszeren,ahogy arra az egykori szövetségi kapitány Pajor István emlékezett vissza, föntre egy csigát rögzítettek, amin drótkötelet hurkoltak át, és egy Zastavával húzták föl a havat, amit legtöbbször a Kékesen gyűjtöttek be.

NemzetiSport 1986 02  pages155-155
Fotó: Népsport, 1986. február (42. évfolyam, 41. szám) Arcanum adatbázis

Kelemenék edzések között is maguk hordták és taposták a havat, de olyan is előfordult, hogy a Mátraházán edzőtáborozó vízilabda-válogatott segített be nekik. Az érkező lejtőn olykor csak egy csíkban volt hó, de az 1974-es országos bajnokságon még így is trükközni kellett. „A keskeny és rövid havas kifutó szakaszt leterített szénával szélesítették és műanyag „paplanokkal” hosszabbították meg. Így egynapos edzés után pénteken kora reggel egy kis hójavítás, fagyasztás után rajthoz állhatott a bajnokság 32 versenyzője” – írta az akkori Népsport.

A hóhordás mellett a sánc megközelítése is plusz edzésnek számított, a lejtő aljától a torony tetejéig 464 lépcsőt kellett megmászni. Kelemen mondta, hogy próbálkoztak úgynevezett jojólifttel a lejtőn, de nem igazán működött, már csak azért sem, mert az alá is havat kellett volna pakolni, így maradt a lépcsőzés. Kelemenék délelőttönként nyolcat-tízet ugrottak, majd visszagyalogoltak a szállásukra, délután kisétáltak síléccel a vállukon, megtaposták a havat, és újabb 6-8 ugrás következett a velük járó lépcsőmászásokkal. „Általában két-három hetet tudtunk csak a Mátrában készülni, csak karácsony táján, újévkor esett le annyi hó, hogy ugrani lehessen, mi pedig már a külföldi versenyeket is jártuk, ha ott volt egy kis szünet, akkor költöztünk fel a Mátrába” – mondta Kelemen.

A sánc utolsó nagy korszaka az 1980-as évek végén jött el, amikor Kelemen szervezésében Európa-kupákat tartottak Mátraházán. Az Európa-kupákon (ez ma kontinentális kupa) a síugrás másodvonala vett részt, de ezeken a versenyen lehetett pontokat gyűjteni ahhoz, hogy valaki előrébb jusson a ranglistán, és nívósabb eseményeken indulhasson. „Amikor átvettem a verseny rendezését, hitelesíttetni kellett a sáncot, hogy biztosan meglegyen mérete a métereket jelző táblákat 90 centire tűzettem ki, így ki is jött a minősítéshez szükséges 84 méter” – mondta Kelemen.

A magyar versenyzőknek olykor sikerült is a pontszerzés, Fischer László pedig az Budapesti Honvéd 1987-es versenyén 85 méterre javította a sáncrekordot. Mátraházán három Európa-kupát rendeztek meg, az utolsót 1989-ben. Ezen indult például az a Stefan Horngacher is, aki két évvel később világbajnok lett.

Még ekkoriban is megdöbbentőnek tűnő érdeklődés övezte a síugrást, Kelemen azt mondta, 80 ezer forintos jegybevételük volt úgy, hogy a diákjegy 10, a felnőtt 20 forintba került. Négy-ötezer ember összegyűlt még tehát az utolsó nagy magyar síugróversenyre.

„Igazi látványosság volt, Mátraházáról kellett fölgyalogolni a csúszós úton, de csak jöttek az emberek demizsonokkal felszerelve” – mondta az egykori versenyszervező.

Kelemenék még szerettek volna Európa-kupát szervezni, de az országos sportirányítás akkori vezetője, Greminger János azt mondta nekik, hogy inkább hagyják abba, nem tud az OTSH pénzt adni rá. „Rájöttünk, hogy a síugrás igazából csak minket érdekel, így a lehető legjobbat tette velünk. Mi gyakorlatilag már profik voltunk, sokat utaztunk a világban, kiépítettük a kapcsolatainkat, a lehető legjobbkor tudtunk váltani az üzleti életre” – mondta Kelemen.

Bár néha felmerül ötletként, szerinte értelmetlen lenne újraéleszteni a síugrást Mátraházán, lehetetlen lenne fenntartani a létesítményt, esetleg egy városi, műanyag borítású sáncban érdemes gondolkodni. A mátraházi sánc így aztán egy rozsdásodó emlékmű lesz azoknak, akik tudják, hogy egykor milyen versenyek voltak rajta. A turisták is sokáig láthatják, az elbontása olyan sokba kerülhet, hogy senki nem nyúl hozzá.

(Borítókép: Aradi László / Index)