A sportág, ami már kisgyerekek után havi szinten 200-250 ezer forintot kíván az elhivatott szülőktől

Amíg március utolsó hetében a világ legjobbjai Bostonban küzdöttek meg egymással, addig a magyar utánpótlás Érden adott randevút. A hangulatos érdi jégcsarnok előtti parkoló tele, pár kislány már ott készül gyakorlatára, lépéseket, mozdulatsorokat, ugrásokat vesznek át még egyszer. A csarnokba lépve már találkozhattunk tizenéves forma fiúkkal is, közben szinkroncsapatok sürögtek-forogtak a fellépésre várva, a lelátó szinte tele szülőkkel, hozzátartozókkal. Ezen a ponton az utánpótlás létszámhiányát talán rögvest át is ugorhatnánk, és nagy valószínűséggel a rendszer elbírna még több fiatal versenyzőt, mazsolázni, nevelgetni a meglévőkből is lehetne. Miért nem tesszük?

Fajsúlyunkat tekintve arra már talán minimális esély sem mutatkozik, hogy Kronberger Lilihez hasonló reformokat érjen el magyar műkoris – a magyar sport első világbajnoka, aki rendszerint a nyílt kategóriában, tehát férfiakkal mérte össze magát, tekintve, hogy külön női versenyszám a bő száz évvel ezelőtti hőskorban még nem volt –, aki Kodály Zoltán javaslatára a világon elsőként mutatta be zenére a gyakorlatát. Amely mára már olyan szerves része lett a sportágnak, hogy el sem tudnánk képzelni anélkül a produkciókat. A Nagy testvérpár, László és Mariann, majd a Regőczy Krisztina, Sallay András alkotta jégtánckettőstől a sportági fáklyát Engi Klára és Tóth Attila vette át idehaza. Utóbbiak háromszor jártak téli olimpián (1984, 1988, 1992), Calgaryban, majd a franciaországi Albertville-ben egyaránt a 7. helyen zártak, miközben a világbajnokságokon végeztek 4. és 5. helyen, az Európa-bajnokságokon pedig – az öreg kontinens képviselői a szakág fajsúlyát tekintve a világ előtt jártak – háromszor voltak 4. helyezettek. Utánuk női versenyzők értek el eredményeket magyarként a nemzetközi mezőnyben, vették fel a versenyt a legjobbakkal: az Eb-ezüstérmes Czakó Krisztina, az Eb-aranyérmes Sebestyén Julianna, de Pavuk Viktória is a jegyzett műkorcsolyázók közé tartozott, miként a jégtáncos Hoffmann Nóra előbb Elek Attilával, majd a honosított Maxim Zavozinnal.

Engi Klára sportolói pályafutása után sem távolodott el a sportágtól, több mint harminc éve vezeti saját korisuliját, ahol elsősorban a kezdeti lépések megtételében segíti az érdeklődő fiatalokat, illetve klubjának van jégkorongcsapata is. A közelmúltban a magyar szövetségben is tevékenykedett, a pontozásos szakág igazgatója volt, ezúttal az Indexnek adott exkluzív nyilatkozatot a sportág honi helyzetétől.

„Nagyon fiatalon nagyon sokat dolgozunk, ráadásul nagyon fegyelmezetten”

„Évről évre visszatérő kérdés szakmán belül is, de ahogy látom, olvasom, a közvéleményt is foglalkoztatja: mitől lesz, lehetne jobb a műkorcsolya hazai helyzete annál, mint ami most van. A válasz azonban rendkívül összetett, sok tényezőn, feltételen múlik, egyvalami azonban biztosan nem segít rajta, ha viharokat kavarunk. De az sem, ha nem reális szakmai elvárásokat támasztunk, és egy olyan sportági iskolát akarunk megvalósítani a mai Magyarországon, nevezetesen az oroszt, de mondhatnám úgy is, hogy ázsiai, ami itthon nem működik. Vagyis nagyon fiatalon nagyon sokat dolgozunk, ráadásul nagyon fegyelmezetten, fejben fókuszáltan. Ez így mind együtt nem a mai fiatal korosztályok jellemzője, legalábbis kevés ilyen helyet találni a világon.”

Engi Klára hozzátette: Magyarországon minden egyesület az általa preferált szakág felé irányítja a gyerekeket. Már 6-8 évesek nemzetközi szinkronversenyekre járnak, így ott persze később minőségi előrelépés várható, ugyanez a korai szakosodás viszont másik irányt megakaszt, ha éppen el nem zár végleg. Ezzel szemben a sportági érdek az lenne, hogy minél alaposabb és szélesebb alapokat biztosítson. Csak azt követően jöhetne a szakosodás, amikor már „stabilan megállnak a lábukon, szép és elegáns íveket futnak, elmennek szimpla ugrásokig”. Ezután jöhetne az irány, a szinkron, a jégtánc és a többi, kinek mihez van érzéke, kiben mennyi további potenciál rejlik még.

„Amennyiben adottak lennének ezek az alapok, nem pedig azokkal kellene később foglalkozni, akkor sokkal hatékonyabban lehetne dolgozni, korrigálni és fejlődni, a fókuszt a nüánszokra helyezni a munka során, és eljutni a maximumig. Aztán majd kiderül, hogy mire elég ez a záros szint. Plusz a jégtáncban még szellemi érettségre is szükség van, amikor a fiú és a lány fiatalon megfogja egymás kezét és jönnek az emelések, mert ezt tudni kell kezelni saját magában, a társánál, valamint az őket látó, róluk tudó kortársaknál is.”

A szakember kiemelte: aki fiatalon tökélyre fejleszti a tudását, annak a felnőttkor küszöbére érve könnyebb az átállás, a további fejlődés. Itt az orosz iskola, sportágban abszolút meghatározó képviselőinél érez némi genetikai előnyt is: mintha később érnének, később változnának a testi adottságaik, lenne nagylány a „kicsiből”.

„Ez genetika, ezzel nem lehet mit kezdeni. Az viszont szakmailag teljesen egyértelmű, hogy nagyon korán speciális munkára van szükség, mert aki tízévesen nem tud dupla Axelt, 13-14 évesen pedig triplát ugrani, annak kamaszként, a már megváltozott testarányaival szinte lehetetlen pótolni a korábbi hiányosságokat. Így nem tud versenyképes lenni a nemzetközi mezőnyben. Mondjuk az oroszok már 12 évesen megcsinálják akár a triplát is, amire aztán később majd a kvadra épül.”

A szakember szerint hiába országos szinten az utóbbi években, egy-másfél évtizedben megnyitott tucatnyi jégcsarnok, azok alapvetően a látványsportok közé sorolt jégkorong miatt épültek és működhetnek, a szövetség és a tao-rendszer azoknak a kluboknak tud finanszírozási támogatást biztosítani, kellő alapot jelenteni. Abban az esetben, ha valaki mégis belevágna a műkorcsolya-oktatásba, tisztában kell lennie, hogy az első év elmegy a gyerekek összegyűjtésére, majd arra, hogy velük megismertessék, megszerettessék a sportágat, további kettő pedig arra, hogy a munkának érdemi látszata legyen. Mindezt hazai viszonyok között egészen extrém árak mellett.

„Egy jégcsarnokban ma piaci alapon 80-100 ezer forint között mozog a bérlés ötven percre. Amiből felnőtt szinten, vagy ahhoz már közel napi három-öt órára lenne szükség. És akkor még csak a jégről beszéltünk, mert már a fiatalabb korosztályoknál is képbe jöhetnek a pluszok. Az erőnléti edzés, a balett foglalkozás, és ahol tényleg komolyan gondolják, ott videós elemzésre is szükség van. Utóbbi, igaz jóval kezdetlegesebb formában a mainál, de már a mi korunkban is megvolt. Ez azért jó, mert amikor az edző szól, hogy ne így tartsd a kezedet, ne úgy tartsd a lábadat, húzd ki magad, akkor azonnal vissza tudtuk nézni, hogy mire gondol. És nem durcáskodhattam napokig, hogy miért velem van baja az edzőnek, amikor én mindent úgy csináltam, ahogyan kért, mert a videó azonnal és világosan megmutatta, az én érzésem volt rossz. Máris korrigáltuk, léphettünk tovább. Nem vittem magammal se a rossz érzést, se a rossz mozdulatot, mert rögtön az elején elcsíptük, nem volt ideje rögzülni. Most viszont már ahhoz képest elképesztő technika áll a rendelkezésünkre, de amikor például a szövetségnél voltam három évig szakmai igazgató, erre nem kaptunk engedélyt, így ezt nem tudtuk kihasználni rendszeresen. Nem volt saját videósunk, csak a rövid pályás gyorskorisok videósa jött előbb vagy maradt ott párszor a kérésünkre, inkább csak szívességből, saját idejét ránk áldozva.”

Egykori kiválóságunk kiemelte: a mai modell nálunk arra alapul, hogy van tíz, tizenöt, húsz egyesület, ahol műkorcsolyázókkal foglalkoznak, de ezekben csupán néhány fiatal van, ami az előrelépés és az eredmények gátja, tekintve, hogy valami mindig hiányzik a rendszerből.

Centralizáltabb műhelymunka vagy együttműködés vezethetne eredményre, amire a világban is számos példa van, de az egyéni érdekek nehezítik ennek kivitelezését.

„A jég viszont az már csak ilyen, hideg. Már az én koromban is az volt, és valóban sok minden változott, de ez megmaradt”

Engi Klára a jégtáncosoknál a torontói példát hozta fel, ahol legalább tíz jeges szakember foglalkozik több nemzet felnőtt, emellett néhány junior versenyzőjével, továbbá tánctanár, erőnléti szakember és külön az emelésekkel foglalkozó edző is segíti a mintegy negyven pár munkáját. Hozzátette: a topszinten hasonlóan profi módon felépített műhely további három-négy van a világon jégtáncban, és aki nem ezek egyikében pallérozódik, annak szinte esélye sincs a világon a legjobb húsz közé kerülni.

Ezeket a szakmai kritériumokat azonban megelőzi az, hogy milyen az „alapanyag”, utalva a fiatal gyereksportolóra és szüleikre. Hozzátette: ez eleve szelektálja, vagy éppen behatárolja a lehetőségeket, hogy meddig jut el valaki, a sportági tehetséget figyelmen kívül hagyva.

„Kell az elhivatottság, a versenyszellem. Harmincéves korisulis múlttal a hátam mögött sorolhatnám a példákat. Korábban a Pólusban, jelenleg káposztásmegyeri jégcsarnokban tartunk edzéseket, de volt, aki csak előbbibe hozta a gyerekét, mert az utóbbiban fázott. Mármint a gyerek és ő is. Vagy akár a megfázás, akár a sérülésveszély miatt olyan sok ruhát adott rá, hogy szegényke inkább egy kis dömperre hasonlított, és azzal rendkívül körülményessé tette az érdemi munkát, ha éppen egyenesen el nem lehetetlenítette. Valóban egész fiatal gyerekekkel foglalkozunk, már háromévesen is odatalálnak hozzánk, de jellemzőbb, hogy egy-másfél évvel később kezdik el, a jég viszont az már csak ilyen, hideg. Már az én koromban is az volt, és valóban sok minden változott, de ez megmaradt. Ez mind mentalitás kérdése, a másik viszont anyagi. A jeges sportágak mindig a drágábbak közé tartoztak, és ahogy lépkedünk előre, úgy lesz egyre drágább, mert több az edzés, a fejlődés érdekében több a munka. Nem tudom, hogy a sportág vezetői tisztában vannak-e vele, de abban az esetben, ha a gyerekük tehetségét komolyan veszik az elhivatott szülők, akkor tőlük a műkorcsolya ma havonta akár 200-250 ezer forintot kíván. Havi szinten körülbelül 80-100 ezer forint az, hogy heti három jeges edzésen vegyen részt a gyerek, ehhez jön még további kettő száraz edzés, a fejlődés érdekében pedig még több időt és pénz kell áldozni, szakemberek munkáját megfizetni. Nem a kezdőknél, de nem sokkal utána, már egészen gyors átmenettel fiatal korban, akár hat-nyolc évesen. Mindezt úgy, hogy az eredményeket tekintve komoly kifutástól, profi életviteltől, bevételt tekintve állami vagy szponzori támogatástól még nagyon messze járunk. Ezzel szemben az ugyancsak jeges, de már csoportos sportágak, úgy mint a jégkorong vagy a szinkron, az kijön akár 20-25 ezer forintból, de legyen 50. Ez sem olcsó a mai magyar viszonyokat ismerve, főként, ha több gyerek is van a családban, de még mindig nem 200-250 ezer.”

A szakember elmondta: amikor a Pólusból kényszerű okok miatt elköltöztek az új helyre – a régi pálya helyén a bevásárlóközpont vendéglátó része bővült – megfeleződött a létszám, a korábbi környezetnek bizony sok egyéb előnye volt, nemcsak a melegebb klíma. Kiemelte: némi létszámcsökkenés általánosságban is megfigyelhető a sportágban, de annak „eredménye” csak évek múlva látszódik majd meg.

Engli Klári korisulijában a fiúk 90-95 százaléka pár év után átnyergel a jégkorongra, és hiába van jégkorongcsapatuk is, a többség idővel a környék nagyobb klubjaiba igazol, az Újpesthez vagy a Vasashoz. A jeges világ kinyílása végett pedig már tíz kislányból is körülbelül három vált jégkorongra, a tendencia pedig nő, a többség viszont szinkronkorizni megy. Utóbbi szakágak két-három évtizeddel ezelőtt még nem jelentettek alternatívát a női műkorinak.

„A szülőnek kevesebb pénz, a gyerek mégis megmarad a jeges világban, amit már közben megszeretett. Közben nem mellékesen csapatba került, ami különösen kamaszkorban értékes, mert olyan baráti közösség tagjává válik, ahol a kortársai vannak, és mégsem az iskola kapcsolja őket össze, hanem a hobbijuk, egy sport, amelyben élményeket gyűjtenek. Ez a személyiségfejlődés szempontjából komoly jelentőséggel bír.”

Amennyiben mégis minden rész adott a fent említettek közül, még mindig ott a kérdés: van-e megfelelő edzői potenciál Magyarországon, ami garancia a fejlődésre?

Engi Klára szerint ebben is erős hiányosságaink vannak – a szakedzőin mindössze maximum tíz órát tanulnak a műkoriról –, így döntően azok adják át a tudásukat, akik hozzá hasonlóan ebben éltek. Ahogyan ő fogalmazott, a „vénájukban” hordozzák a műkorcsolyát. A diploma önmagában általános ismeretekben ad magasabb tudást, a szakmai részletekről nem, tette hozzá. Ráadásul a feladat nagyon sokrétű, a rendszer azonban nem épült egymásra.

„Aki nem ismerte ezt a szakmát korábbról a saját testén keresztül, az soha nem tanulja meg, nincs olyan képzés, amitől ő majd műkorcsolya szakedző lesz. És a teljesen más korszakban lévő és szakmai szintet elérő versenyzőhöz teljesen más edzői kvalitásokra van szükség. Nekem a korisulis időszakhoz van érzékem, és már kellő tapasztalatom. Ez nem azt jelenti, hogy egy későbbi fázisra ne lenne érdemben szakmai rálátásom, a kérdés ott viszont az, hogy ezt képes vagyok-e átadni? Aki életében nem ugrott dupla Axelt, például ez nekem sincs meg, annak hiába áll rá a szeme, látja azt, hogy hol tartunk és hová kellene elérni, ettől még nem tudja megtanítani. Én azt tudom, amit a jégen versenyzőként megtapasztaltam, ami a jégtánchoz kell. Akár egy olimpikon pár felkészítésére is elég, de ahhoz, hogy ők sikeresek, eredményesek is legyenek, na oda már kellenek az egyéb nüansznyi rafinériák, amik ma előreviszik a programot. Illetve ahhoz, hogy a pontozók azt megfelelően értékeljék, ahhoz sokkal jobban be kellene épülnöm a rendszerbe.”

Felépíteni olcsóbb a versenyzőt, versenyzőket, pláne párost, kettőst, avagy „készen venni”?

Ezzel talán meg is érkezünk a sportág talán legnagyobb hazai kérdéséhez: felépíteni olcsóbb, egyszerűbb a versenyzőt, versenyzőket, pláne párost, kettőst, vagy készen megtalálni és foglalkoztatni?

A honosítottak többségükben élik tovább addigi életüket, csak a versenyeken képviselnek más nemzeteket, és kerül a nevük mellé nem a szülőhazájuk rövidítése. Itt jegyezzük meg, az orosz sportolók rendszeres honosítása nem kizárólag magyar jelenség, számos ország járja ezt az utat, a világon is, de különösen Európában.

A magyar színeket	képviselő versenyzők eredményei	az idei világbajnokságokon
versenyszám	felnőtt (Boston)	junior (Debrecen)
férfi	Vlasenko Alekszandr 29./39*	Vlasenko Alekszej 40./41
női	nem volt magyar résztvevő/33	Dzsumanyijazova Polina 21./48
páros	Pavlova Maria, Sviatchenko Alexei 8./23	Berei Mózes József, Lily Wilberforce 20./20
jégtánc	Ignateva Mariia, Szemko Danijil 24./36	nem volt magyar résztvevő/25

*hányadik helyen végzett/hány induló

Engi Klára nem vállalkozott a magyar sportolók vb-eredményeinek értékelésére, úgy érzi, nincs kellő információja a felkészülésről – a párosok esetében a felnőtteknél sérülésről lehetett hallani, a juniorokat utolsó pillanatos tagcsere hátráltatta –, így pedig felelőtlenség lenne mások munkáját minősíteni. Egy dolgot azonban sajnál, hogy Debrecenben nem volt magyar induló jégtáncban.

„Én még hozzátenném, hogy nem feltétlenül csak és kizárólag a mi sportágunk sajátossága ez, több példát lehetne hozni, mind közül talán az asztalitenisz kívánkozik a sor elejére, ahol a honosított ázsiai, többségében kínai versenyző lett a jellemző. De visszatérve a kérdésre. Ezzel kapcsolatosan pontos számokat én sem tudok, de a már felépített, kész sportoló nagy valószínűséggel olcsóbb. Itt viszont nem mehetünk el amellett sem, hogy egy adott versenyzőből mit lát itthon a sportág, mert nagy hiba lenne az összes honosított műkorcsolyázónkat egy kalap alá venni. A Vlasenko fivérek évek óta Magyarországon élnek, és annak ellenére, hogy magyarul tudtommal még mindig nem beszélnek tökéletesen, azért bőven betagozódtak a hazai rendszerbe. Magyarországi karrierjük alatt orosz származású edzővel is dolgoztak, aki szintén itt él évek óta. Az ukrajnai születésű Szemko Danijil ellenben kiválóan beszéli magyart, igaz ő meg közben Moszkvában, most pedig Milánóban készül. A honosított rendszer legnagyobb hiányosságának azt tartom, hogy semmilyen kapcsolatuk, ráhatásuk nincs a közvetlen utánuk lévő korosztályok legjobbjaira, akik nem tudnak tőlük tanulni, és a magyar edzők sem kapnak betekintést a műhelymunkájukba, így a nemzetközi szerepléseiken túl nincsenek mélyebb ráhatással a hazai műkorcsolyára.”

Engi Klára felidézte saját pályafutásának elejét, amikor juniorként csak azért érkezett jóval a saját edzése előtt a jégpályára, hogy lássa a felnőtteket gyakorolni. Mindenekelőtt az akkori csúcsot jelentő Regőczy Krisztina, Sallay András kettőst. Amikor pedig az idősebbek a fiatalokhoz szóltak, ne adj' Isten lehetőségük adódott valamelyik felnőtt versenyzővel bemelegítő körre menni – ha a rutinos sporttárs bevállalt némi túlórát –, aznap madarat lehetett velük fogatni.

„Azt viszont még napokkal később is bőven magunkkal vittük, hogy a jégen a felnőttek közvetlen mellettünk milyen sebességgel suhannak el, milyen dinamikával és erővel forognak, ugranak, emelnek, tehát azt, ami a viszonyítási alapot nekünk minden szónál jobban megadta, és amihez nekünk fel kellett nőni. Ez hiányzik a mai fiataloknak, biztos vagyok benne, hogy az ő fejlődésüket is segítené, gyorsítaná. Ha rajtam múlna, én a honosítottaknak kötelezővé tenném a szerződésükben, hogy bizonyos időszakban és óraszámban Magyarországon készüljenek. Vagy akár az edzőjüknek is, aki tarthatna egy-egy képzést, bemutató edzést a magyar kollégáknak.”

Engi Klára elárulta: szakmai igazgatósága idején felmerült, hogy több évtizedes kapcsolatrendszerét kihasználva külföldi edző kezdjen el dolgozni olyan párosokkal, amiket úgy állítanak össze, hogy a tagok egyéniben nem értek el kimagasló szintet. Havonta egy-egy hétről esett szó, ami 600 euróba került volna – plusz az utazási költség és a szállás –, de a szakmai érvek ellenére sem kapott támogatást az elképzeléséhez. Ahogyan más esetekben is zátonyra futottak a tervei.

„Aztán lett 15 ezer dollár két hétre egy amerikai edzőtáborra... Igaz, ebben az árban benne volt egy koreográfia is.”

A szakember emlékeztetett, a sportágban nagyon fontos a sportdiplomácia – jégtáncban különösen az –, ezt leginkább olyan emberekre lehet alapozni, akiket régóta ismer a szakma, akik versenyzői karrierjük után is a sportág vérkeringésében maradtak. Mellékszálként hozzátette: mint minden más sportág, természetesen a műkorcsolya is folyamatos fejlődésen megy keresztül, ennek eredményeként például már egy párosnak is egyre több és nehezebb kötelezően előírt elemet kell beépítenie a gyakorlatába.

„Pontozó ismerőseim ezzel párhuzamosan egyre többet panaszkodnak arra, hogy annyira kell összpontosítaniuk ezekre az elemekre, amelyekből tényleg egyik éri a másikat, hogy közben a művészi előadásra már nem jut energiájuk figyelni. Nem hagy bennük impulzust, hogy akkor ez most jó gyakorlat volt vagy sem.”

Engi Klára zárszóként azt említette, hogy az évtizedekkel ezelőtt még jellemző sportnacionalizmus már nem feltétlen van jelen, lényegesen kevesebb jelentősége van, amit részben a rendszerszintűre emelt honosításnak tud be.

„A kilencvenes évek második felében elsősorban az orosz edzők a világ számtalan részén megjelentek a sportágban, különösen az Egyesült Államokban. Nem győzöm hangsúlyozni, nagy különbség van az új hazájában életvitelszerűen letelepedett edzők, versenyzők, valamint a készen igazolt, és alkalomszerűen foglalkoztatottak között. A legutóbbi vb-n a párosoknak, jégtáncosoknak körülbelül a fele nem abban az országban született, amelyet képviselt.”

A tévé előtt ő még a Regőczy, Sallay kettősnek szurkolt, neki nagyon fontos volt, hogy a honfitársak hogyan szerepelnek. Mostanra azonban a sportban is kinyitott világ azt hozta magával, hogy szép és csillogó műkorcsolyában az egyéniségek, sztárok nemzettől függetlenül képesek inspirálni. Persze, ha született honfitárs jelenne meg a topszinten, akkor azért az ma is éreztetné jótékony hatását.