A profik között amatőrként nyert Grand Slamet

1968 forradalmi év volt a teniszben is. Ekkor kezdődött az úgynevezett Open-éra, ami a sportág igazi professzionálódását is magával hozta. Míg korábban csak amatőrök játszhattak a Grand Slameken, ettől kezdve a profiknak is megnyílt az út, a sportágba még több pénz áramlott. Igaz, a Roland Garros 1968-as női bajnoka, Nancy Richey nem volt hajlandó átvenni a pénzdíját. Így ő az egyetlen amatőr bajnoka az Open-érának.

Az amatőr vs. profi státusz a modernkori olimpizmus megszületése óta, tehát a 19. század vége óta megosztotta a sportvilágot. A pénzért sportolókat az olimpiákon megbélyegezték, nem is indulhattak, illetve, ha később kiderült valakiről, hogy anyagi javakért versenyzett, megfosztották az érmétől. Így járt például a tízpróbázó Jim Thorpe, mert egy félprofi baseball-ligában játszott 1912-es olimpiai győzelme előtt, de a nyolcszoros olimpiai bajnok csodafutót, Paavo Nurmit is elűzték az 1932-es játékokról, mert ajándékot fogadott el egy amerikai versenyén.

A teniszben is megvolt ez a kettősség, aki profinak állt, külön tornákon indult – ezek sokszor gyengébbek voltak, mint az amatőröké – , így kizárták magukat az amatőrszabályhoz ragaszkodó Grand Slamekről is. Bár tudjuk jól, éppen a szocialista blokk kamuállásos módszeréről, a bujtatott profizmus is működött.

Egy darabig ez ment is, de aztán mindenkinek elege lett a képmutatásból, meg nem volt nehéz felmérni azt sem, hogy tévés jogdíjakból, reklámszerződésekből dollármilliókkal lehet nyakon önteni a teniszt. Ekkor kezdődött az Open-éra, amikor már nem volt érdekes, ki milyen státuszú.

1968-ban Párizsban már profiknak is megnyílt így a Roland Garros. Igaz, a legjobbak közül sokan el sem jutottak a tornára. A párizsi diáklázadások még tartottak, a folyamatos sztrájkok lebénították az egész országot. A szervezők már azon gondolkodtak, hogy lefújják a tornát, finanszírozási problémáik is voltak, és attól tartottak, hogy az utcai zavargások miatt elmaradnak a nézők. Ennek azonban az ellenkezője történt, a sztrájkok miatt hirtelen nagyon sokaknak lett nagyon sok idejük, így megteltek a lelátók.

A közösségi közlekedés ettől persze nem állt helyre, bezártak a repterek, az utak is elnéptelenedtek. Sok játékos a szomszédos országokba repült, onnan autózott, vonatozott Párizsba. A dél-afrikai Abe Segal Genfből vezetett Párizsig, autóját telepakolta benzines kannákkal, de olyan teniszező is volt, aki Párizs közelébe érve biciklit kölcsönzött, és bekerekezett a városba. Hiába a leleményes megoldások, sok játékos így sem jutott el a Garrosra, néhány profinak pedig még olyan élő szerződése volt, ami miatt nem indulhattak a tornán, foghíjas maradt a mezőny. Az első kört 30-an játék nélkül teljesítették, a jugoszláv Zeljko Franulovic pedig a harmadik körbe is egyetlen pontnyi játék nélkül jutott be.

„Nem jártak a repülők, a telefonvonalak nem működtek az országban. A szeméthalmok az égig értek, a benzint is jegyre adták. Alapvetően minden leállt. A tornának voltak hivatalos autói, de mivel nehezen szereztek hozzájuk benzint, arra kérték a játékosokat, hogy költözzenek közel a pályákhoz. Én háromszor cseréltem hotelt." – emlékezett vissza Nancy Richey a New York Times cikkében.

A torna alatt is érték kényelmetlenségek, egyszer sem tudott hazatelefonálni Amerikába, hogy edzőként is dolgozó apja segítségét kérje. A tornagyőzelméről viszont már beszámolhatott, a sztrájkok a döntője utáni napon fejeződtek be. Később még hálás is volt a sztrájkért. Bátyja, Cliff is ott volt játékosként a tornán, de kiesett. Richey szerint valószínűleg el is utazott volna, ha nincs lebénulva Franciaország. Így aztán kényszerből Párizsban maradt, és edzőként segítette győzelemhez húgát.

Richey több profit is legyőzött, a harmadik fordulóban, az ausztrál Karen Krantzckét, az elődöntőben az amerikai Billie Jean Kinget, majd a döntőben a 1966-os győztes brit Ann Jonest. Utóbbi kettő már 1968 elején profinak állt. Richey a BBC-nek azzal magyarázta fölényét, hogy ő jobb fizikai állapotban volt. A profik nem voltak hozzá a sorozatterheléshez, folyton úton voltak, hogy egy-egy meccset lejátszanak, de így edzésre sem maradt idejük.

Bár később pont Richey lett a női profizmus egyik élharcosa, ekkor még szigorúan ragaszkodott az amatörizmushoz. A tornagyőzelemért 5000 frankot kaphatott volna, de nem fogadta el, így amatőrként nyerte a profik versenyét.

A French Open bajnoka az amerikai szövetségtől kapott költségtérítést, napi 27 dollárból kellett megoldnia az étkezését és a szállását. Nem sokkal később, a queensi torna döntőjébe jutott be, ahol az esőzés miatt meg sem tartották a meccset, de így is kapott egy 250 fontos bónuszt.

Két évvel később Richey már más szempontokat tartott fontosnak, ő is tagja lett annak az Original 9 nevű csoportnak, ami egyre jobban eltávolodott a sportágat irányító szervezettől, végül saját sorozatot indítottak, amiből később a WTA Tour nőtte ki magát. Így jó részben az amatőr Richeynek is köszönhető, hogy ma már a nők is nagy pénzekért játszanak. Az idei Roland Garroson már 2,2 millió eurót kap a győztes, ami reálértéken 90-szer annyi, mint Richey ötven évvel ezelőtt át nem vett pénzdíja.

Borítókép: Nancy Richey a Christine Janes elleni meccsen Wimbledonban 1968-ban. Fotó: George Freston / Fox Photos / Getty Images Hungary.