Auguszta
-4 °C
2 °C

Nem szupersztárok kellenek, hanem rabszolgák

04
2017.09.26. 09:00
Shane Tusupról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy introvertált edző. Hosszú Katinka férjeként ismertük meg, ma egy úszóklubot igazgatnak ketten, egyben a világ egyik legsikeresebb úszónőjének karrierjét egyengeti. Interjú a magyar sportolókat cserben hagyó magyar úszószövetségről, a FINA hibáiról és arról, miért kellene minden évben úszóvilágversenyt rendezni Budapesten.

Az uszoda kerengő dervise

A délszláv származású, de már az USA-ban született Shane Tusup 2007-ben indult az Egyesült Államok nyugati partjának egyetemi bajnokságán, de hátúszásban döntőbe sem jutott, majd 2008-ban egy sérülés miatt kihagyta az egész évet.

Hosszú Katinkával 2008-ban, a Dél-kaliforniai Egyetemen ismerkedett meg, ahol Hosszú pszichológiát hallgatott.

Hosszú 2009-ben egyetemi edzője, Dave Salo segítségével világbajnok lett, ekkor már együtt voltak Tusuppal. 2012-ben már az edzőjeként tűnt fel a londoni olimpián, az a Kiss László szerezte neki az akkreditációt, akivel azóta már nem a legjobb a kapcsolata.

2013-ban Tusup az év edzője lett, majd a hazai szakma színe-java előtt tartott előadást a módszereiről, tapasztalatairól. Már akkor is rendszerszintű problémákat emlegetett. Más filozófiát vallott, mint a magyar edzők, Hosszú képességeit felmérve a gyakori úszást és a folyamatos versenyeztetést helyezte előtérbe, ami nem az ördögtől való babonaság, az amerikai bajnokságokban kéthetente forduló van, folyamatosan úszni kell. A világkupa-sorozat valójában annak a rendszernek a leképezése.

Az amerikai edző viszonylag könnyen felmérhette, mire épít a magyar iskola, és azzal is szembesülhetett, hogy itthon az edző és a versenyző viszonya mindent meghatároz. Nincsenek szakemberek, akik esetleg segíteni tudnak. Mi több, az edzőt kényelmetlenül érinti, mintha az ő hozzáértését kérdőjelezné meg, ha esetleg egy versenyző más szakemberek segítségét kéri. Tusup ebbe a magyar közegbe csöppent bele, és csodálkozva figyelte, mi történik, és hogyan érhet el a magyar úszás így is ilyen sikereket. Hosszúval közös cégüket 2013-ban alapították (Toos Sports Agency). Tusupot a stílusa miatt gyakran támadják, nem fogja vissza magát Katinkával szemben, de a kazanyi biztonsági őrrel szemben sem, aki nem engedte be őket, amikor a fotocellás kapu nem nyílt ki a belépőkártyájuknak.

Honnan jött az állandó üvöltözés a medence partján?

Katinka férje és egyben edzője vagyok, a nap 24 órájában vele foglalkozom. Ha valakinek van egy olyan projektje vagy munkája, amiben hisz és amit szenvedéllyel csinál, akkor abban illik százszázalékosan részt venni. Én így teszem hozzá a magam részét, illetve így teszem hozzá a verseny alatt. 

Valahogy nem vagyunk hozzászokva az ilyen túláradó érzelemnyilvánításhoz.

Bezzeg, ha futballedző lennék, és a bíróval üvöltöznék vagy a csapatomat hajtanám, azon senki nem akadna fent. Elég tré edző lennék, ha csendben üldögélnék a padon. Kosárlabdát és amerikaifutballt tanulva nőttem fel, belekóstoltam a futballba is – a hátterem nem az úszás, hanem a sport. Sportpszichológiát tanultam, a sportokat ilyen szemüvegen át is nézem, és nem biztos, hogy az úszásban meggyökeresedett tradíciók a legjobbat teszik a sportnak. A sportban a járt utat a járatlanért el ne hagyd nem feltétlenül jó irány. A golfban mindenki csendben van, mert a golfozó egy mozdulatot akar végrehajtani a lehető legprecízebben, és ezt értékeli a közönség is. Az úszásban ilyen nincs,

nekünk az kell, ami a vizes vb alatt volt Budapesten, az az atmoszféra, az a hangulat.

Van olyan edző persze, aki nem foglalkozik ezzel, és csak ül, meg olyan is, akinél ott a stopper és jegyzetel, legszívesebben rájuk szólnék, hogy miközben az órát nézed és firkálsz, lemaradsz a fordulóról és az első két karcsapásról, pedig nem ártana nézni, mert valami nem stimmel. Nekem pont ezek kellenek, az időt majd megnézem később.

Nem tudok érzelmileg nem ott lenni és ezerszázalékon égni. Ha valaki nem ilyen, akkor szerintem keressen más foglalkozást. Én azt keresnék, mert ezt csak így tudom csinálni. A versenyzővel kell az érzelmi kapcsolat, és most nem feltétlenül arról beszélek, hogy a versenyzőm egyben a feleségem is, mert másnak is ugyanilyen edzője lennék, mást is így hajtanék. Én így teszem hozzá a saját részemet ebben a partneri viszonyban.

A sportoló a vért és a verítéket teszi bele, én mást. Nem 50-50 százalékban vagyunk benne, persze hogy nem, de ha a saját részemet nem teljesítem, akkor cserben hagytam a sportolót, ez ennyire egyszerű. Én is felkelek hajnal ötkor, én is ott vagyok az uszodában. Ő a vízben, én a parton. Mindketten ugyanazt akarjuk, és ha valamelyikünk nem így gondolja, akkor nem kell tovább csinálni.

Kérdezek valamit: ha a versenyző, aki a medencében éppen mindent kiad magából, és belehal, hogy jobb legyen, azt látja, hogy az edzőjét ez nem érdekli, mit érez vajon? Ez így fair vele szemben? Ugye, hogy nem. Ha akár csak egy százalékot is hozzá tudok tenni a teljesítményhez azzal, hogy üvöltök, akkor üvöltök. A sportolónak éreznie kell, hogy az ő célja az én célom is. 

Hallatszik ez? Átmegy a zajon, a szurkolók hangján?

Hosszú Katinka: Kisebb versenyeken igen, de a vizes vb egy teljesen más történet, olyan hangzavar volt, amin keresztül nem hallottam a hangját. Shane-t itthon az alapján ítélik meg, amit a versenyeken látnak belőle, ami viszont a lehető legintenzívebb, legfeszültebb időszak az életünkben. Ez pont olyan, mint az, amikor egy döntő végén, amikor mindent kiadtam magamból, a célban lefotóznak, és másnap arról megy a vita, hogy akkor most szép vagyok-e, vagy sem. Könyörgöm, most haltam meg egy kicsit, persze hogy nem nézek jól ki.

Maga a tudat, hogy ott van és üvölt, az elég?

Hosszú Katinka: Rióban az olimpián láttam a medence partján, miközben úsztam, és tudtam, hogy világcsúcs lesz, mert láttam rajta – ha csak állt volna, és nem ugrál, akkor fogalmam sem lett volna, mennyire vagyok a csúcstól. Amikor mellen úszom, akkor hallom is a hangját, és fura, de segít a ritmusom eltalálásában. 

Azt azért el kell ismerni, nem az az általános, hogy a férj üvölt a feleségével, miközben az dolgozik éppen. Ezt minden lap megemlíti, hazai, külföldi egyaránt.

De nem tesznek hozzá kontextust, pedig azon múlik minden. Ha ugyanilyen stílusban edzenék egy amerikaifutball-csapatot, zseninek tartanának. És ez csak a versenyen van, négy perc alapján ítélnek meg, olyan négy perc alapján, amit embertelenül sok munka előz meg, napi 12 órányi edzéssel és egyéb, előre beosztott, megtervezett dolgokkal. Mindent ennek rendelünk alá, a versenynaptárhoz igazítjuk az életünket, és a negyedik év végén ott az olimpia, aminek megnyerése statisztikailag szinte valószínűtlenebb, mint elvinni a lottóötöst.

Minden vb-címet ugyanúgy ünnepeltünk, mint az elsőt, mert soha nem lehet tudni, lesz-e még egy.

A nap 24 órája az úszásról szól, nincs család, vakáció, semmi, és ha ennek a végén van négy perc, négy olyan perc, amiért annyira keményen dolgoztál, hát nem üvölthetsz kedvedre? Dehogynem.

Más úszó is ezt kapná?

Igen. Ha nem kezelném pont így őket, akkor nem lennék az edzőjük sem, mert akkor nem érdekelnének eléggé, és akkor nem lenne kapcsolat sem. Nekem edzőként nincsenek személyes céljaim, a sportoló céljai számítanak. Vb-cím? Oké, csináljuk. Nem jött össze? Nem baj, megyünk tovább, jöhet az Eb, utána az olimpia, satöbbi. És ha megvan, és elérte a célját, akkor a sportoló áll ott a négy éremmel, nem én, de ez volt a deal, ebben állapodtunk meg. És az út végén, amikor befejezi, akkor mindketten úgy tekintünk majd vissza erre, hogy oké, mindent megtettünk, amit lehetett, elértünk, nincs szégyellnivalónk. Ugyanez történik Katinkával is.

Amikor először találkozott Katinkával, a sportolót látta benne?

Nem, sőt, amikor elkezdtünk járni, Katinka kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy bármiről beszélgethetünk, csak az úszásról nem. A USC-re jártunk mindketten, az úszócsapat tagjai voltunk, persze hogy nem akart az úszásról beszélni. Én viszont igen, az úszás, a sport az életem volt, imádtam minden pillanatát, tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, hogy aztán profiként vagy ügynökként, edzőként vagy pszichológusként, mindegy volt, szóval nehezemre esett megállni, hogy ne erről beszéljek. Ez sokat segített Katinkának, mert kizökkentette abból a napi rutinból, amiben benne volt, és ismét elkezdte élvezni az úszást, az edzést. 

Úszócsapatról beszél, mennyire működik a csapat ebben a sportban?

Az úszás mint csapatsport nem tartozik a kedvenc elképzeléseim közé, ha érti, mire gondolok. Az amerikai módszer kétségtelenül működik, és biztos meg lehetne honosítani másutt is, de számomra elképzelhetetlenül nehéz egy alapvetően egyéni sportot csapatsportként kezelni. Ez nem futball vagy kosárlabda. Más szinten, a pszichológiáén viszont működik a dolog, amit mi is tapasztalunk, hiszen Földházi Dávid és Dudás Dani érkezésével más lett a dinamika, egymást hajtják a sportolók, ami mindenképpen pozitív. Ez pont olyan, mint amikor a USC Trojans amerikaifutballistái az edzőteremben vannak – ott az egész csapat, de mindenki egyéni edzésmunkát végez, viszont egymás teljesítményét látva saját magukat is stenkelik.

Amikor Katinka már nagyon kimerül, Dávid hajtja tovább, és vice versa. És ez ráragad mindenkire.

Az Iron Aquaticsba hogyan válogatják be a gyerekeket? Vannak megfigyelőik?

Nincsenek. Bárki jöhet, az ajtó nyitva áll mindenki előtt. Kemény munka és eltökéltség, én ennyit várok el csak. A klubban ugyanazt az egy programot akarom megvalósítani minden szinten, amit az edzőgárda visz majd át a gyakorlatba, közösen, együtt dolgozva. Nem lesznek bizonyos csoportok mellé rendelt edzők, mindenki dolgozik mindenkivel, meglesz a személyes kapcsolata az összes sportolóval, és így én is tudom majd, hogy minden úgy megy, ahogy elképzeltük – hét helyen nem tudok egyszerre lenni. Minden korosztályt szívesen látunk a csecsemőúszástól a mastersig, és amiben mindenképpen mások vagyunk, hogy a rendszerünket teljesen tiszta lappal kezdhettük. Egy olimpai bajnokkal, és tőle elindulva alakíthattuk ki azt. Nem teszünk különbséget úszó és úszó között.

Ezt hogy kell érteni?

Tegyük fel, hogy valaki behozza a kétéves kisfiát azzal, hogy nem akarja, hogy versenysportoló legyen, csak ússzon, és szeresse meg a mozgást. Ez az általános, mármint hogy az elején kettéválik a gárda, aki olimpikon akar lenni és aki nem csoportra. Nálunk nem így van. Az edzésmódszerünk, a program ugyanúgy épül fel, és

ha a gyerek nem akar majd profi lenni, akkor nem lesz az.

De miért vegyem el a lehetőséget előle rögtön az első pillanatban? És ha később kiderül, hogy mégis versenysportra termett, vagy azzal akar foglalkozni? Nem szeretné tudni, hogy mire képes a gyerek? Nem jobb úgy elengedni a tengerpartra, hogy biztos legyél abban, nem lesz baja a vízben? 

Kinek az ötlete volt a saját klub?

Ez most nagyon hülyén hangzik, de közös, mert mindketten tudtuk, hogy ennek így kell történnie. Már nem tudom, ki vetette fel, de a másik egyből rávágta, hogy pont ez járt a fejemben, és onnantól már csak a megvalósítás volt hátra. Logikus folytatása volt annak, amit évekkel korábban elkezdtünk, és abban is megegyeztünk, hogy van egy módszer, amit követni akarunk, és abból nem engedünk. Hazajöttünk Magyarországra, és igyekeztünk együttműködni az úszósporttal, átadni és felhasználni azt a közös tudást, ami felhalmozódott bennünk, mert az olimpiai arany nagyszerű, de ennél többet akartunk. Az elképzeléseink nem minden esetben találtak nyitott fülekre, egy ideig kínlódtunk, aztán elkezdtük felépíteni úgy, ahogy akartuk, alulról. 

És az Iron Lady nevet ki adta?

2012-ben Kínában versenyeztünk, Pekingben, ahol Katinka a kínai olimpiai bajnok Liut verte meg a rövid pályás világkupán úgy, hogy a döntője előtt pár perccel egy másik döntőt úszott, amiben alig maradt le az aranyról. A kínai sajtó szétszedte, a szurkolók imádták, és másnap anyám hívott fel Kaliforniából azzal, hogy velünk van tele a sajtó – egy kínai lapban jelent meg a „magyar Vaslady”, azaz Iron Lady elnevezés, és ezt kapta fel a világsajtó.

Utána maradt a név, és erre építettük fel a brandet is, amivel korábban nem is foglalkoztunk, mert inkább az úszás volt előtérben. Az első könyv volt az, amikor itthon is használtuk a nevet, annak az volt a története, hogyan épült újjá a karrierje egy úszónak, aki saját maga is elkönyvelte 2012-ben, hogy kudarcot vallott. A könyvet nem azért írtuk, hogy keressünk vele, hanem azért, mert ha akár csak egy embernek is segítünk vele leküzdeni a saját félelmeit és kudarcát, akkor máris megérte. 

Hogyan fogadták itthon az ötleteit? Mennyire volt támogató vagy elutasító az úszósport?

Sok ajtót rám csaptak, az biztos. Ennek egyik oka a korom volt, a másik a magabiztosságom, amivel azt is mindig beismertem, ha valamit nem tudtam, mert hajlandó voltam utánanézni, megtanulni és beépíteni ezeket az információkat a saját tudásanyagomba. Nem bántam, ha tévedek, az soha nem baj szerintem, ha utána az ember korrigál és megy tovább, és addig próbálkozik, míg sikerül neki.

24 éves voltam, és hülyének néztek, pedig a világ egyik legjobb úszójával dolgozhattam együtt,

aki maximálisan megbízott bennem. Ezzel együtt járt, hogy mivel nekem nem kellett végigjárnom a szamárlétrát, nem voltam senki segédedzője, és nem tettem le semmit az asztalra, sokan nem értették a dolgot, kétségbe vonták, hogy jó helyen vagyok-e, és ennek megfelelően kezeltek. A sikerek és az eredmények minket igazolnak. 

Úgy beszél Magyarországról, mintha a hazája lenne.

Persze hogy úgy. Eszméletlen tehetségek vannak az országban, és büszke vagyok arra, hogy a tudásomat átadhatom nekik. Az ő sikereik az enyémek is, és az országé is. 

Akkor miért nem fogadják el?

Lila alma. Ha csinálsz egy lila almát, lehet az bármilyen finom, a változások befogadására képtelen emberek szerint nem jó, mert lila. Ennyi a baj vele, nem több, de mert lila, nem kell. Ha vízilabda- vagy futballcsapatot edzenék, senkit nem érdekelne az ordibálásom. 

Hosszú Katinka: Az a helyzet, hogy Shane a villámhárító, akin lecsapódik minden, és így engem kevesebben utálnak. Jó, most megint kicsivel többen, de így is jobb a helyzet, mint ha nem lenne, aki elvigye a balhét. 

Engem aztán nem érdekel, ha így tekintenek rám és kezelnek, tegyék. Csak tenni akarok valamit. A mi közös utunk is azzal indult, hogy Katinka frusztrált volt és kedvetlen, nem akart kimászni az ágyból, és én azt mondtam neki erre, hogy bárcsak a helyében lehetnék, és képes lettem volna sok mindenre, hogy olimpiai negyedik lehessek. Úszásban négyévente van mit tudom én, 16 negyedik helyezett, ha nincsenek duplázók, köztük lenni óriási dolog lett volna. 

Mennyire volt nehéz elfogadnia, hogy önből nem lehet olimpiai negyedik sem?

Erre adhatnék egy rém bonyolult választ is, de tulajdonképpen egyszerű. Nem leszek az, felfogtam, lezártam. Amikor a tévében versenyeket néztem, és láttam az időket, amiket talán, elméletileg én is megúszhattam volna, akkor persze ott motoszkált bennem is a „mi lett volna ha?” kérdés, de ezen úgy tudtam a legegyszerűbben átlendülni, hogy Katinkával, az ő céljaival foglalkoztam.

Szar volt látni a 100 hát olimpiai döntőjét nélkülem,

hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de Katinka mellett, az ő céljait megvalósítva már nem érdekelt. Mindig is az volt a célom, a vágyam, hogy valami olyan részese legyek, ami sokkal fontosabb, nagyobb horderejű, mint az én személyes sikereim. 

Személyes álma, vágya van?

Nem akarok úgy meghalni, hogy kihagyott lehetőségek és kihasználatlan tehetség maradjon utánam. Nem azt akarom, hogy elnevezzenek rólam valamit, hanem azt, hogy az életem számítson. Hogy legalább egy ember életét úgy befolyásolhassam, ami jelent is valamit. Ha összejön kettő vagy három, az még jobb, de legyen meg az az egy. Legyen meg a cég, működjön a klub, hagyjak magam után valamit.

A Gyárfás-balhé idején nem gondoltak arra, hogy ez hosszú távon visszaüthet?

Dehogynem. De az ilyesmi mindig visszaüt. Viszont nem volt más választásunk, valamit tenni kellett az úszósportért.

Jó, Gyárfás után jött Bienerth Gusztáv, őt is lemondatták. Ki a következő?

Az úszósport haladhat jó, de rossz irányba is. A jó irány az, amiről már beszéltem: az edző és a sportoló közötti partneri viszonyra épít, ez hoz eredményeket. És nálunk nem ez történt, és nem ez történik most sem. Cserben hagyták az országot, cserben hagyták a sportolókat, tönkretették őket, és én ezt nem bírtam nézni tovább. Hány úszó karrierjének tönkremenetelét kellett volna még végignézni?

A magyar az egyik legjobb sportnemzet, amit láttam. Itt mindenki jó lenne valamiben. Kiválaszthatsz bárkit, van olyan sport, amiben kiváló eredményeket érhetne el.

Ez a tehetség elfecsérlése. Pontosan az, ami Cseh Lászlóval, ami Gyurtával történt,

vagy azokkal, akiket még gyerekként a tévében láttam úszni. Cserben hagyta őket a szövetség. Jobb menedzseléssel, jobb módszerekkel több kijöhetett volna belőlük. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ünnepelt sportolókról van szó, mert nekem örökké csak elfecsérelt tehetséget, kihagyott lehetőséget jelentenek.

És ön az, aki meg tudja mondani, hogyan kellene csinálni?

Ez egy hosszú út, apró lépésekből áll, de csak közösen lehet rajta végigmenni. Nem azt mondom, hogy én tudom, hogyan kell megoldani a problémákat, én csak azt mondom, ahogy most mennek a dolgok, úgy nem lenne szabad nekik. 

Vannak támogatóik, követőik a szövetségben?

Nincsenek. Mi megyünk előre a magunk útján, ha az úszók át akarnak jönni hozzánk, jöjjenek, én dolgozni akarok, ezt mondtam mindig is. Földházi négy éve jött hozzánk, de nem látta át a módszer lényegét. Mondtam neki, hogy keményen kell edzeni, mert pontosan tudom, kik az ellenfelei, és éppen mit csinálnak. Ő nem akart edzeni, én meg erre azt mondtam, hogy helyette én nem tudom eldönteni, mit akar, döntse el. Elment, és ez volt a legjobb, ami történhetett vele, mert úgy jött vissza, hogy oké, bajnok akarok lenni, és ezért mindent megteszek. Oké, akkor melózzunk. Bizonyítsd be! Azóta is bizonyítja.

Van egy folyamatban lévő per, amikor egy edzőkollégáját azzal fenyegette meg, hogy megöli. Ezzel mi a helyzet? Mi történt?

No comment. Folyamatban lévő bírósági ügyet nem kommentálhatok.

Így kell ügyesen kibújni a kérdés elől. Nézzünk egy másikat: azzal vádolja a FINA-t, hogy szándékosan Katinka ellen hozták az egyéni versenyszámok limitjére vonatkozó határozatot. Mi a bajuk vele?

A FINA-nak nem kellenek szupersztárok, mert nem tesznek jót az üzletnek.

Ez marhaság.

Ezt mondom én is. Ott az NBA, ott nincsenek szupersztárok? LeBron James micsoda? Jordan mi volt? És dollármilliárdokat érnek a közvetítési jogok. Az NBA együttműködik a nagy sztárokkal, mert ők azok a példaképek, akik a sportot eladják. Katinkával ugyanezt csináljuk, a könyvek, a márka, a képregények – ehhez nem kell egyetem. Kik a valódi, hús-vér hősök manapság? A sportolók.

Engem apám LeBron James példáján át tanított, tessék, ott a példa, így kell elérni valamit.

Dolgozni kell, menni előre, sérülésekkel, összeszorított foggal játszani és mindig a legjobbnak lenni. Mi ez, ha nem példakép?  

A FINA-nak ez miért nem felel meg?

Mert akkor nem ők irányítanának, nem kontrollálhatnák a sportolókat. Ott van felettük a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, alattuk a nemzeti szövetségek, és így tovább, a piramis alján meg a sportoló. Ez nem más, mint modern rabszolgaság. Rosszul vannak tőle, ha valaki kimondja, de nem érdekel. Az elv: miért fizessek neked, ha nem muszáj? Ugyanezt eljátszották a profi teniszezőkkel és a golfozókkal, csak ők összefogtak, és megtörték a szövetségek hatalmát. A tenisz nagyon nem olyan volt régebben, mint most, a játékosoknak semmi hatalmuk nem volt, ott játszottak és akkor, amikor mondták nekik. Mocskos sport volt, 600 dolláros karórákért kellett játszaniuk bemutatómeccseket méltatlan körülmények között. És ahogy a játékos-szakszervezet megerősödött, a torta nagyobb lett, és egyre csak nőtt. Hirtelen mindenkinek jutott belőle. Az NBA azért olyan sikeres vállalkozás ma, mert a játékosok kitaposták az utat.

Lát arra esélyt, hogy a FINA változtasson a hozzáállásán?

Ha nem is most, a közeljövőben kénytelenek lesznek. Fantasztikus sport ez, Budapest a vb-vel ezt világosan bizonyította. A FINA soha nem látott még olyat, mint itt. Egy fővárosban rendeztek vb-t, egy olyan szupersztárral, akiért megőrülnek az emberek.

Erre mi következik? Dél-Korea. Ahol két ismert úszó van, az egyiküket ráadásul elmeszelték doppinggal.

Szupersztár egy sem, a helyieket nem hozza lázba a sport, a szurkolók pedig nem utaznak el érte a világ másik végére. Logikus, hogy ott kell vb-t rendezni, nem? Ezen is változtatni kellene, ott rendezni az eseményeket, ahol van néző. Miért ne lehetne Budapesten még egy vb? Itt vannak a létesítmények, van közönség, elérhető, tessék. Talán Rómában, Amszterdamban, az USA-ban pár helyen. 

Megérte ennyit költeni a vb-re?

Sokba került, igen, de ha kihasználják a létesítményeket, ha a FINA változtatna a rendszerén, a következő máris töredékébe kerülne. Úgy, hogy a megépített uszodákat többé ne használják arra, amire építették, úgy nem biztos. Miért ne lehetne Budapesten még több versenyt rendezni?

Mekkora valós problémát jelent a dopping az úszósportban? Mi van azokkal a versenyzőkkel, akik egy-egy világversenyen feltűnnek, nagyokat úsznak, és soha többé nem hallunk róluk?

Fogalmam sincs. Nem versenyautókról van szó, hanem emberekről. Elmondom, én hogyan látom ezt. Ha valaki azt mondja nekem, hogy olimpiai bajnok akar lenni, én azt mondom, oké, csináljuk. Ez és ez kell hozzá. Oké, megvan a cél, meg is csináljuk, olimpiai bajnok lesz.

Másnap azt mondom neki, hogy oké, akkor kezdjük elölről. A cél ugyanaz.

Megvan hozzá a motiváció is? Kosárlabdában sincs sok ismétlő bajnok, az esély szinte minimális, a lényeg, hogy legalább egyszer, de nyert. Egy győzelem is ritka, a Katinka- vagy Phelps-féle teljesítmény pedig elképesztő. 0.06 mp-es különbségekről beszélünk, egy nem jól álló kisujjról, a víz mozgásáról, bármiről.

Nem úgy állunk oda, hogy mindenki csal, hanem úgy, hogy mindenkit meg kell verni, és akkor nincs kérdés. Hallani persze hallunk mindenféléről, és olvasunk is, de ezek az infók nem mehetnek a teljesítmény rovásra, nem engedhetem Katinkát azzal a tudattal úgy a rajtkőre állni, hogy körülötte mindenki más csaló, neki úgy kell odaállnia, hogy bízzon magában, hogy elhiggye, hogy bárki van mellette, le tudja győzni. Tudok olyan úszóról, nem is egyről, aki képtelen versenyezni Jefimova ellen, aki lebukott, megbűnhődött, és most ismét úszhat. 

Borítókép: Barakonyi Szabolcs.