A Milan visszavágott, a pólósok is megteszik

2011.07.29. 22:17

Amit sejteni lehetett már a magyar-szerb vb-elődöntő előtt, megtörtént: klasszikus meccs lett belőle, 15-14. A 97-es 3-2, az athéni olimpiai döntő (8-7) és 2009-es római negyeddöntő után ez is a végletekig kiélezett meccset hozott. Így utólag nem is volt olyan nagy bátorság azt írni, hogy egy gól dönthet.

Nagyon fontos ugyanakkor, hogy egy gól döntött, mert mindez azt jelenti, hogy eltűnt a korábban meglévő két vagy három gól különbség. A csapat úgy fejlődött, izmosodott a visszatérőkkel, fiatalokkal egyaránt, hogy az olimpia előtt már utolérte a nagy riválist, és lényegében van egy éve, hogy a maga javára fordítsa a küzdelmet.

Mindent az olimpiai sikerességben mérünk, természetesen most is csak London lehet a cél. Annál is inkább, mert oda mi megyünk azzal a nem elhanyagolható fölénnyel, hogy senki más nem tudja, hogy kell olimpiát nyerni. Akkor a szerbeken lesz egy olyan teher, ami most nincs rajtuk.

Ez az elődöntő egyébként egyértelműen a döntő volt, ennél magasabb színvonalon nem is lehet játszani, a 7-5-ös második negyed végeredménynek is beillik. Fordulatokban, drámában gazdag volt, de gyönyörű technikai megoldások is voltak, elegáns passzok, ejtések, lövések, védések.

A vereség persze fájó, de nem feldolgozhatatlan, már a helyszínen megkapták a fiúk a biztatást az ittlévő szurkolóktól. Kiss Gergő szerethető csapatról beszélt, egymásért küzdő társakról, példaértékű közösségről.

Kiss elismerésre méltó önkritikával úgy gondolta, 90 százalékban önmagukat kell okolni a bukásért, és nyilván azt a tízet meghagyta a bíróknak, különösen a hosszabbításbeli események miatt. (Mások nem így gondolták, de ettől szép ez a sportág, a szakma nagy öregjei meg lényegében nem is mondhattak mást, minthogy belenyúlt a bíró.)

Tény: a szerbek lényegesen több labda nélküli kiállítást kaptak, volt nagyjából öt olyan, ami minimum véleményes. Szerbet labda nélküli szabálytalanságért jó, ha kétszer kiküldtek. Összesítésben is épp öttel kaptak többet. Öttel több esélyt a gólszerzésre, aminek a hatásai a végén jelentkeztek, fáradtak a magyarok, mert a létszámhátránynál kevés dolog őrli jobban a szöveteket, izmokat.

5-1-es vezetésig nem tolták meg őket a bírók, a centerhez alig tudták eljuttatni a labdát. Később változott a helyzet. Sokan azért nem szeretik a vízilabdát, mert van egy olyan különleges és íratlan bírói felfogás, hogy a gyengébbet segítik. Kijelenthető, a szerb válogatott nem annyival gyengébb a magyarnál, mint amekkora segítséget kapott. Pláne a hosszabbításban

De még így is meg lehetett volna, mert nyolcszor is megteremtettük a négygólos vezetést, és 11-7-nél is volt esély az ötre is. Akkor jött Varga Dániel rossz passza, a ziccerből hátrány lett, de nem lehet erre visszavezetni az egészet. Pláne, hogy Varga jóvá is tette, védekezésben is, és ő lőtte a ráadásban az egyetlen magyar gólt.

Madaras Norbert úgy gondolta a meccs előtt, ha hárommal elengedjük a szerbeket, lehetetlen visszajönni. Nekik sikerült négyről is. Magyar válogatott talán még sohasem adott el négy gólt, de tegyük gyorsan hozzá, abszolút erőn felett teljesítve, totális játékkal szerezte azt meg. Mert szerbet sem alázták úgy, addig a pillanatig. Nem véletlenül mondták a játékosok, látták a rémületet, a zavarodottságot az arcokon. A kiütés azonban nem sikerült, és a bokszban is van olyan, hogy az éppen csak a lábán állónak van egy lucky puncha, egy véletlenül nagy ütése.

A szerbeknek is volt. Kiss Gergő nem ért oda, könnyű gól lett belőle, mert Nagy nem is védte a sarkot, hiszen nem a dolga. A negyedek vége előtti két gól is elkerülhető kicsivel jobb összpontosítással.

A lelátón érezhető volt a helyenkénti szerb elbizonytalanodás, de a megalkuvás nélküli elszántság is, Udovicsics kapitány majdnem beleugrott a medencébe, hogy tüzelje az akkor éppen kiengedő, már majdnem hitehagyottá váló játékosait.

Természetesen az üldözőnek sokkal könnyebb, tehát mikor utolértek bennünket, egyértelműen náluk volt a pszichikai fölény, a komor magyar arcokon ellenben a döbbenetet lehetett látni 13-13-nál. Amikor az addigi odaveszett. És ez nem a bírói ítéletek miatti döbbenet vagy sokk volt, hanem egyszerűen az: mindent kiadunk magunkból, mégis jönnek, mégsem adják fel, továbbra is ott loholnak a nyakunkon.

Tavaly úgy vélte a kapitány, sérülékeny a csapat, nem bír elviselni helyzeteket, ennek megfelelően hosszú távon nem képes kimagaslóan teljesíteni.

Az idei év tanulsága lehet: annyira még nem erős, hogy egy ilyen helyzetet elviseljen. Például azt, hogy az utolsó támadásunknál a rendes játékidőben legyen egy tökéletesen begyakorolt figura, legyen egy hidegvérű passz, amikor kell. Nem jutottunk el lövésig sem. Ebben a felfokozott helyzetben jött ki talán leginkább a sérülékenység.

Gyakorta felvetődő kérdés, és talán sohasem tudjuk meg, mennyire hitték el a játékosok, hogy ez a meccs már megvan, lehet lazítani. Aki érezte a helyszíni feszültséget, valami olyan fílingje volt, mint a zágrábi kézilabda-vb-n. Hiába vezettünk, nem nyugodhattunk meg, mert folyamatosan jött a bíróktól támogatott ellenfél. Belül persze minden más lehet.

Nyilván a Milan sem hiite el, hogy veszíthet a Pool ellen, mégis sikerült. nem attól lett nagy és sztáredző, mert azt a BL-döntőt mínusz háromról megnyerte. A visszavágón, két év múlva már kettőről sem sikerült visszajönni.

Annyi a pólóban is leszűrhető, ilyen még egyszer nem fordulhat elő, aki ezt átélte, soha nem felejti, és csak dupla ösztönzést vált ki az olimpián a következő meccs. (Mint a milanosokban.)

És a tanulság: akkor már 30 percig kell ilyen szinten játszani, a maradék kettőt oda lehet adni. Ha a legjobb összeállításában utazik a csapat, képes is lehet rá.