Mondhatjuk bátran, hogy ez is egy aranygeneráció

2015.08.02. 09:31 Módosítva: 2015.08.02. 09:39
A világbajnokságon szereplő magyar férfi vízilabda-válogatottnak egyetlen olyan tagja van, aki még nem szerepelt felnőtt vb-n és Eb-n. Angyal Dániellel Kazanyban beszélgetett a Vlv.hu.

- Hogy kezdtél el vízilabdázni?

- Úgy 8-9 éves lehetettem. Valamelyik strandon voltunk, és ott labdáztak a vízben. Beálltam én is és megtetszett. Mondtam, hogy szeretnék vízilabdázni. Előtte kosaraztam és atletizáltam, de csak a mozgás szeretete-szinten, tehát nem komolyan. Ekkor mentünk le a KSI-be. 

- Otthon mit szóltak? Nem gondolták, hogy ez csak divat, mert éppen sikeres a sportág?

- Az igaz, hogy ez körülbelül a 2000-es olimpiai győzelem után lehetett. Azt gondolom, hogy ennek hatása is közrejátszott a döntésben, azt mondták, hogy rendben, csináljam, látták, hogy ez egy sikeres sport.

- Szóval a KSI-be lementetek.

- Igen, a Komjádiban voltam az első edzésen. Emlékszem, csupán annyi történt, hogy úsznom kellett néhány hossz vegyest, csak hogy lássák, hogy minden úszásnemet tudok-e. Szívesen visszanézném videón, hogy akkor hogy úsztam, mert szerintem nagyon ügyetlenül. Nagyon sokan kerülnek úgy a vízilabdázásba, hogy versenyszerűen úsztak előtte. Én sosem tanultam meg rendesen úszni, ezt a fázist gyakorlatilag kihagytam, egyből a vízilabdával kezdtem. Lakics Ilona előkészítő foglalkozásaira jártam, s vagy fél évig-egy évig labdát igazán nem is láttunk. Mai fejjel nem is értem, hogy tudtam ezt az időszakot végigcsinálni. Csak úsztunk, iskola után, fél kettőtől fél négyig. Egy ideig anyukám vitt, aztán már egyedül mentem.

- Mi volt az, ami az egészet szimpatikussá tette? Vagy időben került elő a labda, még az utolsó pillanatban?

- Valahogy szerettem az uszodai hangulatot. Viszonylag hamar lettek barátaim, jól éreztem magam. Láttam, hogy van hova feljebb lépni, mert mellettünk edzettek az eggyel-kettővel idősebb korosztályok tagjai, akik már labdáztak, aminek az élményét én még nem is ismertem, így persze nem hiányzott. A jó uszodai közösség és hangulat volt akkor még a lényeg. Ráadásul sikerélményeim is voltak, már az elején, nagyon gyorsan és sokat fejlődtem úszásban, és ez jó volt. 

- Mikor derült ki, hogy érzéked, tehetséged van ehhez?

- Szerintem ahogy elkezdtünk a labdával foglalkozni. Akkor talán Merész Bandi bácsi volt már az edzőm, de nem mernék megesküdni erre. Bajnokságban is indultunk, s már látszott, hogy nem vagyok ügyetlen. 

- Voltak már posztok? Lehetett sejteni, hogy milyen pozíciód lesz egy jó csapatban? 

- Ez érdekes dolog, mert a saját korosztályomban, az utánpótlásban majdnem mindig kapásoldalon játszottam. Viszont mindig szerepeltem "fölfelé" is, idősebb korosztályokban, ott pedig bekkeltem, a pár évvel idősebb kapásoldali játékosok jobbak voltak nálam. Bekkből általában hiány volt, vagy ha nem, akkor is fontos volt, hogy valaki "elvigye" a kiállításokat. 

- Ez végül is hasznos lehetett, mert ugyanazon idő alatt több poszton is gyakorlatot szereztél.

- Igen. Azt gondolom, hogy van érzékem a góllövéshez, szeretek is gólt lőni, ennek köszönhető, hogy olyan bekk vagyok, akiről talán elmondható, hogy "nincs beoltva góllövés ellen".

- Fussunk gyorsan végig a pályafutásodon. Hol játszottál? Hogy mentél előre? Mik voltak a főbb állomások?

- A KSI-ben maradtam egészen 2010-ig, tizennyolc éves koromig, amikor átigazoltam a Honvédba, s már a felnőtt csapatában is játszottam, úgy, hogy még mellette a Honvéd ifiben is lehúztam egy évet. Aztán a Vasasban voltam két évig, 2014-től pedig az Eger játékosa vagyok.

- 2010-ben a Honvéd még elég kemény volt.

- Előző évben a Vasas lett a bajnok. A Honvéd a harmadik hely környékén szerepelt, de jó csapat volt.

- Tibivel játszottál együtt?

- Nem. Székely Bulcsúval, Szivós Marcival, Pufival, s Gergely Pista volt a kapus. A felnőttben kevés játéklehetőséghez jutottam, sokat ültem a kispadon, de azért szerepeltem LEN Kupában és sok tapasztalatot szereztem.

- Mikorra teszed azt, amikor elkezdtél a vízilabdával tudatosan foglalkozni? Hogy ez lesz a jövőd?

- Szerintem ez úgy a gyerek- és a serdülőbajnokság között volt valamikor. Elkezdtek hívni a korosztályos válogatottakba, és akkor már úgy gondoltam, hogy nekem ez tetszik, megy is, volt pozitív visszajelzés, meg sikerélmény, úgyhogy onnantól kezdve abszolút úgy készültem, hogy ob 1, meg esetleg válogatott. Ez volt a cél.

- A szüleid mit szóltak ehhez?

- Támogattak mindenben. Nagyon sokat segítettek, persze mellette mondták, hogy ne hanyagoljam el az iskolát. 

- Ilyen szinten sportolni azért az iskolával nem nagyon megy. 

- A gimnázium utolsó két évben már magántanuló voltam, akkor már játszottam a Honvédban, a felnőttben. De korábban is gond volt már, hogy a KSI-be reggelente jártunk edzeni hetente kétszer, háromszor. Nehéz időszak volt, reggel hétre mentünk edzeni, utána be az iskolába majd vissza edzeni és végül valahogy haza esett az ember. Egyre nehezebb volt összeegyeztetni a két dolgot, pedig én a Csanádiba, sportiskolába jártam, s ott is mindenben támogattak. Azt gondolom, hogy ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mind a szüleim, mind az iskola megértette, hogy ez nekem a prioritás. Persze emellett én is tanultam, jártam iskolába, és normális jegyeim voltak. 

- Szerinted a Kemény Dénes-féle csapat búcsújával elérkezett korszakváltás a te számodra kedvező időpontban történt? Mert nagyjából ugye akkor kezdtél el ezen a szinten pólózni, amikor jelentős váltás történt. És nyilván egy új kapitány új emberekben is gondolkodik. Ezt hogy látod?

- Nehéz lenne megmondani, hogy "mi történt volna, ha...", mondjuk, ha most lennének huszonévesek, harmincévesek azok a játékosok. Mi abban nőttünk föl, hogy a magyar vízilabda-válogatott gyakorlatilag mindig nyer. Ezt láttam egészen kicsi korom óta, és én is ezt a mércét állítottam föl magamnak. Teljesen természetes, hogy azért vízilabdázom, hogy nyerjek. Ez a "minimum-elvárás". És ez egyfelől egy nagyon jó dolog, mi ebbe nőttünk bele, ezt láttuk folyamatosan. Ez adott az én korosztályom tagjainak motivációt edzésről-edzésre. És nem tudom, hogy mi lett volna, ha ők nem ilyen sikeresek, ha nincs ez a széria, hogy akkor miként cserélődtek volna az emberek. Nem tudom megítélni, hogy ez szerencse, vagy nem szerencse, de biztos, hogy az ő sikerszériájuknak nagyon sok pozitív hatása van. 

Emellett azonban ez az "örökség" nyomást is jelent. Ha most bárkit megkérdezel, akkor az a vélemény, hogy a magyar vízilabda-válogatott a világ legjobbja. És ez azért van, mert ezt az a csapat kiharcolta. Érezzük az elvárást, ennek tudatában készülünk és játszunk mindig, ha nincs is kimondva, mi nyerni megyünk minden világversenyre. És ez nem külső nyomás, hanem belső kényszer. Ha másodikok vagyunk, az nekünk csalódás. Míg ha megkérdezel bárkit a legtöbb sport területén, hogy ha világbajnoki ezüstérmes vagy bronzérmes lenne, örülne-e - egyértelmű a válasz. Mi szomorúan jövünk haza mindenhonnan az aranyérem nélkül. Ez talán az egyetlen negatívuma ennek a korábbi sikerszériának.

- Ki fedezett fel téged a válogatott szempontjából? Rengetegen szerepelnek korosztályos válogatottakban, de nagyon kevesen kerülnek be a felnőtt csapatba és még kevesebben ragadnak meg ott standard játékosként. Ez Tibi nevéhez köthető?

- Azt gondolom, hogy igen. Én az ő irányítása alatt lettem először válogatott. "Vele" játszottam az első hivatalos válogatott meccsemet. Még csak felkészülésen sem voltam előtte a válogatottnál. 

- Tudjuk, hogy Tibor gyakran ad visszajelzéseket, nemcsak meccs közben, hanem utána is. Ezek mennyire segítenek neked?

- Enélkül nehéz lenne azért bármit is jól csinálni, ha nem mondják meg, hogy mi a jó és mi a nem jó, úgyhogy én azt gondolom, hogy ez szükséges és természetes. 

- És mindig egyetértesz, elfogadod, amit mond? Vagy néha vitatkoznál, de nem lehet?

- Van egy elképzelésem, neki is van egy elképzelése, de ez nem a vitáról szól. Ő elmondja, hogy mit szeretne, én meg elmondom a véleményemet, hogy én hogy látom belülről, nekem hogy könnyebb, mit szoktam meg. Aztán van úgy, hogy azt mondja, hogy ez egy rossz szokás és próbáljak meg változtatni, és van, hogy elfogadja, amit én mondok. Ez nagyon jól működik, és azt gondolom, hogy mindkettőnk érdeke, hogy saját magamból a legtöbbet tudjam kihozni. Általában el szoktam fogadni, amit mond, azért ő látja kívülről, és ha utólag visszanézem, én is máshogy látom sokszor, mint ahogy éreztem belülről. Nincs bennem makacsság, elfogadom, amit mond. Az idő pedig általában őt igazolja. 

- A vízilabdával milyen terveid vannak, hogy látod a lehetőségeidet? Eszedbe jut-e, hogy egyáltalán meddig lehet csinálni? Akár sérülés miatt, vagy azért, mert kiöregszel egyszer? Ez foglalkoztat, vagy most még ezerrel csak a vízben folyó munka?

- Hát azért megfordul az ember fejében, hogy ez egy véges dolog, nem lehet nyolcvanöt éves korig csinálni, úgyhogy gondolok azért rá, de persze még nagyon ritkán jut eszembe. Inkább azzal foglalkozom, hogy mi az, amit a pályafutásom alatt ki tudok hozni magamból. 

- Na, és az mi?

- Azt majd a végén fogjuk meglátni, de én azt gondolom, hogy nagyon jó lehetőségem van akár a válogatottban, akár a klubban. Jó helyen vagyok, jelen pillanatban. Persze meg kell dolgozni azért, hogy valaki előrébb jusson, de nekem a munkával sosem volt gondom, úgyhogy a határ a csillagos ég.

- Tudsz-e még fejlődni? Illetve van-e egyáltalán szükség arra, hogy fejlődj? Vagy azt, amit tudsz és amit az edző elvár, hogy csinálj a meccsen, azt kell maximálisan jól megcsinálnod? 

- Ez egy kétélű kérdés, mert ugye tudsz abban is fejlődni, amit már tudsz. De az is feladat, hogy egy játékos azokat a dolgokat is fejlessze, amit még nem tud, vagy amire kevesebb szüksége van. Azt gondolom, hogy attól lesz klasszis, komplett egy játékos, hogy gyakorlatilag mindenhol nagyon magas szinten tud játszani. Ennek vannak fizikai követelményei is, hogy mennyire erős, gyors az ember, meg vannak technikai feltételek is. Szerintem a technikát a pályafutás végéig lehet csiszolni, meg természetesen a fizikumra is oda kell figyelni. Nekem az a fő feladatom, hogy fejlődjek abban is, amit már tudok, és hogy lépjek felfelé mindig egy-egy lépcsőfokot olyan dolgok elsajátításával, amiket még nem tudok. 

- Ez egy csapatsport. Te egy adott időszakban éred el a teljesítményed maximumát. Ez lehet ugyan több év is, de hogy éppen akkor abban az időszakban kikkel játszol együtt, az egy picit már véletlenszerű. Az aranygeneráció elment, most van egy olyan generáció, amiből két évet láttunk, de nem tudjuk, hogy milyen lesz. Te hogy látod a helyzeted? Mert csapat helyett egy ember nem nyerhet, főleg hátul. 

- Persze, de azért, ha az elmúlt két év fő eseményeit nézzük, akkor itt született egy aranyérem és egy ezüstérem, tehát ezek alapján mondhatjuk bátran, hogy ez is egy aranygeneráció. Azt gondolom, hogy a magyar vízilabda mindig is magas színvonalt képviselt, mindig is győzelmi esélyekkel utazott bármilyen világeseményre. Nem tudom, hogy én fogok-e három olimpiát nyerni zsinórban, de azt mondhatom: mindenki úgy dolgozik, hogy esélyem lehet ennek az álomnak a megvalósítására. Ennek a csapatnak is ott van a lehetősége, mint ahogy ott volt a közvetlen elődeinknek, akik élni tudtak vele.

- Min múlik, hogy ez a lehetőség valóra váljon?

- Ez jó kérdés, nem tudom neked ezt megmondani, mert ha lenne recept, akkor mindenki azt csinálná, és akkor meg nem azon múlna.

- Mi az, amivel elégedett lennél a pályafutásod végén?

- Természetesen hiányozna, ha nem lenne válogatott szinten aranyérmem, de azt gondolom, ennél fontosabb, hogy ne görcsösen ragaszkodjak érmekhez, vagy címekhez, hanem élvezzem a játékot, tudjak örülni a munkának, s a munka eredményének is. Amíg ez így van, jó, és ha még a pályafutásom végéig is így lesz, akkor ezzel lennék elégedett. 

- Függetlenül attól, hogy hány arany van?

- Nem mondatom azt, hogy függetlenül attól, mert azért sportoló vagyok. Ez is motivál és ez is egy nagyon fontos része az egésznek, de azt gondolom, hogy nem csak ez az, ami számít.

Angyal Dániel adatlapja a Vlv.hu-n.