Pál
-5 °C
0 °C
Index - In English In English Eng

Idétlenül a női vízilabda Maradonájának is nevezték

DSC3914
2020.01.13. 19:18
A kétszeres világbajnok korábbi vízilabdázó, Stieber Mercédesz a fiúk között kezdte a sportágat, és húszévesen már világbajnoknak mondhatta magát. Bár az olimpiai győzelem nem jött össze neki, a margitszigeti Európa-bajnokságtól a mai napig libabőrös lesz. Jelenleg Olaszországban dolgozik fiatalokkal, akiknek a szülei gyakran rácsodálkoznak, milyen eredményeket ért el.

Szerettem úszni, bár nem sok tehetségem volt hozzá. Nagyon sírtam, amikor azt mondták, hogy váltsak sportágat, mert nem leszek eredményes. Még jobban sírtam azután, amikor azt mondták, próbáljam meg a vízilabdát. Voltak ugyanis kisebb konfliktusaink a pólósokkal az öltözőben, de hát gyerekek voltunk. Azt tanácsolták, a fiúkkal kezdjem, és akkor minden rendben lesz. És így visszanézve, ez egy nagyon jó meglátás volt. Lehet, hogy mind közül az volt a legjobb évem, a kezdeti. Élvezetes, jó meccseket játszottunk, és a fiúk között sem vallottam szégyent

– a korábbi válogatott vízilabdázó, Stieber Mercédesz így elevenítette fel pályafutása indulását. A váltás után villámgyorsan fejlődött, és még csak nyolcadikos volt, amikor már a felnőttválogatott számolt vele, és bekerült az 1989-es bonni Európa-bajnokságon ezüstérmes csapatba. (Csak érdekesség, a férfiak ekkor a kilencedik helyre sodródtak.)

Máig felfoghatatlan számára, hogy akiket áhítattal csodált, hirtelen ott voltak vele egy csapatban. Már akkor szárnyalt az örömtől, amikor a válogatott edzésen a korszak legjobbjával, példaképével, Rafael Irénnel passzolgathatott. Aztán már tétmeccsen is adogattak egymásnak, és Stieber mindent felülíró elszántsága a válogatotthoz is jól illett. Sírva mesélte mindezt otthon az édesanyjának. 

„Konrád János volt akkor a kapitány, és nekem mindig csak annyit mondott: látja a fantáziát bennem, én pedig végső soron egy kislányként hogy mertem volna megkérdőjelezni az ő meglátását.” Stieber már akkor, 1989-ben olimpiai bajnok akart lenni, ez akkor még tényleg a megvalósíthatatlan álom kategóriája volt. Elsősorban azért, mert a női szakág csak 11 év múlva, a sydney-i olimpián került a programba. Az álmáért szó nélkül vállalta, hogy a szentesi nyitott uszodában a mínusz 20 fokban is edzenie kellett, sohasem betegedett meg emiatt. 

Amikor felhívták rá a figyelmét, hogy ők nem játszhatnak olimpián, kis rábeszélés után módosított: Európa- és világbajnok szeretne lenni. 20 éves volt, amikor az utóbbi álom már valósággá vált: az 1994-es római világbajnokságon Hollandiát verve Magyarország a világ legjobbja lett. Stieber három gólt dobott abban a fináléban. Ma már kinyomozhatatlan, mikor nevezték először női Benedeknek, nem tévedhetünk nagyot, ha azt állítjuk, akkortájt lehetett.

Voltam én a női vízilabda Maradonája is, hogy teljes legyen a képzavar. Idétlen volt, de persze szívmelengető az ilyen összehasonlítás. Tiborral majdnem egy évfolyam vagyunk, kivételes képességű játékos, de én valahogy mindig csak egyszerűen Stieber Mercédesz akartam lenni.

Nagyon örültem, amikor ezeket a jelzőket láttam az újságban, de nincs annál fontosabb, mint hogy egy játékos elsősorban önmaga legyen. Sőt, még ennél is lényegesebb, hogy a csapatról beszéljenek, mert ez csapatjáték. Egy idő után már sokkal kedvesebb volt, ha azt hallottam, úgy akarnak játszani, ahogy én, netán olyan mozdulatot akartak megtanulni a kisebbek, amit tőlem láttak. Most mindenki Keszthelyi Rita szeretne lenni, megtisztelő, hogy volt egy olyan korszak, amikor ezen a listán én voltam az első helyen.”

Meredeken felfelé ívelő pályafutása miatt hirtelen fel is kellett nőnie, már csak a 1994-es vb-arany miatt is: minden vidám volt körötte, jó volt a buli a győzelem után, és szerencséjére már éretten, felnőtt fejjel átélhette még egyszer ugyanezt. 2005-ben már csapatkapitányként vonult a medencéhez a montreali világbajnokságon. A házigazda Kanada elleni elődöntőt külön kiemelte, mert nem értette, hogy miért mentek olyan sokan drukkolni a hazaiaknak, amikor biztos volt abban, csak a magyarok nyerhetnek. Mondta is a másodedzőnek, kizárt, hogy az ellenfél jusson tovább.

Ez az érzés és magabiztosság kísérte el az amerikaiak elleni döntőre is. „Mondják sokan, szólhattunk volna, mert akkor nem izgulnak annyira a végeredmény miatt. Vezettünk, utolértek az amerikaiak, majd a hosszabbításban már nem engedtük ki a kezünkből az aranyat. Olyan belső erő volt abban a csapatban, hogy egyszerűen nem veszíthettünk. Amikor megnyertük, az ugyanolyan érzés volt, mint 11 évvel korábban. A lecsengése azonban egészen más volt. Négyszer megnéztem az érmet, hogy tényleg ott van nálam, a kezemben. A másnap is más volt, mert egyre inkább tudatosult bennünk, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai. Sok munka volt az első aranyéremben is, de 31 éves fejjel még inkább érzi az ember, hogy ezért megérte. Az az arany még nagyobb erőt adott nekem a pekingi olimpiára.”

Athénban ugyanis csak a hatodik helyen végzett a válogatott, és többre vágytak, többet is vártak önmaguktól. A második vb-cím idején ő már légiós volt, mert 1997-ben szerződött a Palermóhoz. 45 évéből huszonkettőt kint töltött Olaszországban, vagyis életkorának a felét. Jogosan nevezheti második hazájának. Mostanában szembesült azzal, hogy nem lesz nyugdíja, mert szerződés szerint megkapta ugyan a neki járó összeget a klubjától, de munkaviszony nem járt emellé, míg aki a sarki kávézóban dolgozott, az után fizette a munkáltatója a járulékokat.

Nem sajnáltatom magam, az én döntésem volt. Az is, hogy nincs nyaralás, 1989 és 2012 között nem volt megállás nyáron sem. Az volt az áldozat, ha buliba, egy szülinapi zsúrra kellett mennem, mert én igazából edzeni szerettem volna, még jobb lenni.

Mivel a 2008-as olimpián negyedik lett, itthonról sem számíthat életjáradékra, ahhoz érmesnek kellett volna lennie. Kicsit igazságtalannak érzi a rendszert, mert elég egy rossz bírói ítélet, és pocsékba megy az egész évük, miközben elég sokat beletettek abba a helyezésbe is. Akkor is megvolt a belső erő a válogatottban, a többiek is fejlődtek az évek alatt, de az olimpiai elődöntő műfaja kicsit megfogta őket.

„A végső győzelemre is esélyesek voltunk, senki sem lepődött volna meg, ha miénk az arany, és akkor nekünk jön össze az olimpiai bajnoki cím, nem a fiúknak. A mai napig nem tudnék egyetlen konkrét indokot említeni, miért nem sikerült. Volt egy holtpont az elődöntőben, ahol csak loholtunk az eredmény után. Lehet, hogy megijedtünk a lehetőségtől. Hülyén hangzik, mert csak arra készültünk, hogy ott lehessünk az elődöntőben. Mégis, amikor ott volt az esély, görcsöltünk. Nem játszott senki addig olyan téttel bíró meccset, ez volt az első olimpiai elődöntőnk. Ha Athénban megérezzük ennek az ízét, valószínűleg minden másként alakul, de nem így lett. Egy olimpiai éremmel szebben csillogna a vitrinem, de így is elégedett vagyok.”

Ha az olimpiákkal nem is volt szerencséje, a csapatának sikerült az, ami azóta sem: hazai pályán megnyerték az Európa-bajnokságot 2001-ben. Amikor szóba került a margitszigeti döntő, elérzékenyült, könnyek szöktek a szemébe, libabőrös lett. Ennél jobban nem is lehetne érzékeltetni, hogy még mindig a hatása alatt van.

Öt éve fejezte be az aktív játékot, azóta Olaszországban edző, öt éve vezeti Imperiában a női részleget, a csapattal kétszer nyerte meg az LEN-kupát. Korábbról három BEK-győzelme van három klubbal. (Szentes, Palermo, Fiorentia.) Pillanatnyilag három korosztályért felelős, bár a felnőttcsapatban a legidősebb játékos is csak 23 éves.

Amikor bemutatkozik a fiatal sportolók szüleinek, nem szokta elmondani a korábbi sikeres múltját, a szülők viszont sokszor veszik a fáradságot, utánanéznek az eredményeinek, és rácsodálkoznak, hogy mennyi mindent nyert.

„Tágra nyílt szemekkel mesélik, hogy nem semmi pályafutás van mögöttem, és gratulálnak is. Ettől még azt nem szeretem, ha elkezdenek szakmázni, mit és hogyan kellene csinálni. Mert lehet, hogy ennyi, a sportágban eltöltött év után inkább én tudom, hogyan kell megtanítani valamit.”

Van még egy álma, ami valamennyi edzőé: szívesen lenne kapitány, mert az a csúcs. Eddig még nem kapott olyan hosszú távú ajánlatot itthonról, amiért érdemes lenne elhagynia azt, amit Olaszországban felépített. Egy-egy évért pedig nem kockáztatna.

(Borítókép: Stieber Mercédesz Fotó: Kaszás Tamás / Index)