Úgy éreztük, Tomi nem húzná ki a párizsi olimpiáig – Faragó Tamás a kapitányváltásról

D  AS20200819005
2022.07.23. 06:18
Ugyan kompromisszumot kellett hozzá kötni, de a fiatal edzői generáció legrátermettebb tagja kapott bizonyítási lehetőséget a férfi vízilabda-válogatott élén – jelentette ki Faragó Tamás, a pólószövetség elnökségi tagja, a Nemzet Sportolója Varga Zsolt kinevezése után. Montreal olimpiai bajnokával edzői mentalitásról, a férfiválogatottnál a Märcz-korszak végén jelentkező problémákról, szükségszerű fiatalításról beszélgettünk a kapitányváltás apropóján.

A Märcz Tamás utódjáról szóló bejelentés szerint Varga Zsolt a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányi posztja mellett erre az idényre az FTC vezetőedzője is marad. Mekkora kihívás lehet ez így?

Hogy őszinte legyek, ez kényszerhelyzet. Elsősorban arról van szó, hogy Varga Zsolt személyében mindenki egyetértett, a teljes elnökség úgy értékelte, szakmailag és emberileg is ő a legrátermettebb a feladatra. Ám az is kétségtelenül igaz, hogy a klubok képviselői bizonyos fenntartással kezelték a helyzetet, hogy a Fradi edzője is marad. De mivel az Európa-bajnokság itt a nyakunkon, az idő rövidsége miatt végül az elnökségnek rugalmasnak kellett lennie. Zsolt remek jellem, nem vállalta volna a kihívást, ha szemernyi kétsége is lenne, hogy tud-e mindkét helyen száz százalékot nyújtani.

Az elnökség kompromisszumkészségében mekkora szerepet játszott a tény, hogy a válogatott keretének jó részét eleve a Ferencváros adja?

Ez is egy adalék, de nem ez volt a döntő tényező, amikor Zsolt mellett döntöttünk. Ő az az edző az új generációból, akinél egyszerre adott minden szükséges tényező ahhoz, hogy a válogatottnál is sikeres legyen: ambiciózus, sikeréhes, és már kellően tapasztalt. A Ferencvárossal elért klubsikerei magukért beszélnek. Ráadásul hosszú távon bizonyított: az FTC öltözőjében az elmúlt nyolc évben újra meg újra meg tudott újulni, és egyúttal a csapatot is képes volt úgy forgatni, a fiatalokhoz is bátran nyúlva, hogy bármilyen helyzetből új erőre kapjanak. Nyílt titok, hogy felmerültek olyan kérdések a válogatottban, melyek szerint a kohézió, a csapategység nem volt épp a legoptimálisabb. Biztos vagyok abban, hogy Zsolt karizmája segíteni fog az egység helyreállításában.

Igaz, hogy Cseh Sándor és Varga Dániel is a jelöltek között volt?

Jó helyzetben vagyunk, mert tehetséges fiatal edzőink vannak. Varga Dani és Cseh Sanyi is bizonyították már, hogy alkalmasak lehetnek szövetségi kapitánynak. De ez a pillanat még nem most jött el. Úgy gondoltuk, Daninak még egy kis rutin nem ártana, Cseh Sanyi pedig a szövetség utánpótlásképzésért felelős szakmai igazgatójaként olyan pozícióban van, ami a jövőnk szempontjából talán még fontosabb is, mint az aktuális szövetségi kapitány. Ezt nem érdemes most bolygatni, ha nem akarjuk megkockáztatni, hogy a viszonylag jó korosztályos eredmények után leszakadjunk. Így is van taktikailag és technikailag is ledolgozni valónk a világ elitjével szemben.

Az Eb közelsége mekkora dilemmát jelentett? Több helyről is azt hallani, ha már nem dőlt el a kapitányváltás a vb-t követő egy-két napban, a kontinensbajnokságra maradhatott volna a stáb, és lehetett volna utána váltani.

Rágódtunk ezen is, ez természetes. De itt arról van szó, hogy elnökségként olimpiai ciklusban gondolkodunk, a kérdésben pedig az volt a perdöntő érv, hogy úgy éreztük, Tomi nem húzná ki Párizsig. Ő is és a csapat is elfáradt, ez pedig újabb és újabb konfliktusokhoz vezetett. Azt éreztük, a párizsi játékokat szem előtt tartva minél hamarabb váltanunk kell, akkor is, ha ez az idei év, az Európa-bajnokság szempontjából nagy kockázat. Az olimpiáig jelentős fiatalításra lesz szükség, az új játékosokból pedig valódi csapatot kell gyúrni, egy új, a világ jelenlegi vízilabdatrendjeihez jobban illő koncepció mentén.

Mondom ezt úgy, hogy Märcz Tomi az olimpia után teljes joggal ünnepelt szakember volt. Lapogattuk a hátát, és senki, de tényleg senki nem gondolta, hogy egy év múlva már nem ő ül a kispadon. Az volt a pechje, hogy a hazai rendezésű vb-n két vereséggel egy nagyon csúnyán kinéző hetedik helybe futottunk.

Két vereséggel vb-ezüstöt is lehet nyerni, jó példa erre a női válogatott esete. S talán a hetedik helynél is nagyobb gond, hogy a végére a vízilabdában kevésbé jártas közönségnek is az jött le, valami nem kerek ezzel a csapattal. Így aztán időt sem tudott nyerni.

Märcz Tamás szövetségi kapitányként adott egyik utolsó nyilatkozatában úgy fogalmazott, talán gyakrabban kellett volna elővennie az ostort.

Én mindig is a bismarcki gondolat híve voltam: vagy szeressenek, vagy féljenek tőlem, de legyen egyértelmű a helyzet. A pedagógia azt mondja, hogy a motiváció felkeltésében a büntetés viszonylag gyorsan jó eredményt ad. De hosszabb távon csak szeretettel, bizalmi kapcsolatot kiépítve lehet sikereket elérni egy közösségben. Tamás tényleg rendkívül közvetlen, barátságos figura, ha ő úgy érzi, hogy talán túlságosan is barátságos volt a játékosaival szemben és ez ment végül a fegyelem rovására, akkor aligha kételkedhetünk az értékítéletében. 

Az semmi esetre sem tűnt jó jelnek, amikor az olaszok elleni negyeddöntő előtt a szövetségi kapitány még arról beszélt, minden lehetséges módon igyekszünk felkészülni az ellenfélből, aztán a vereség után a medencéből éppen csak kikászálódott csapatkapitány, Varga Dénes csak annyit mondott az újságíróknak, „nem csináltunk semmi extrát” taktikai felkészülésként.

Dumit nagyon szeretem, gyerekkora óta ismerem, de legyünk őszinték, ez nem volt helyes megjegyzés a részéről. Nem is akarom magát az esetet kommentálni. Nem hiszem, hogy bármelyikük ne mondott volna igazat a saját szemszögéből, ha ellentmondásnak is tűnik az, ahogyan a szövetségi kapitány, majd pedig a csapatkapitány értékelték a történteket. Kuroszava Hét szamuráját érdemes megnézni. Ott elég jól kirajzolódik, hogy a hét különböző szemszögnek köszönhetően mennyire más és más történet születhet ugyanazon eseményekből. Egy világbajnoki felkészülés is ilyen. Ezért kell – függetlenül a meccs utáni esetleges indulatoktól – vigyázni a nyilatkozatokkal. 

A vb előtt még arról beszéltünk, aranyesélyes a válogatott, most pedig már arról szól a fáma, hogy konfliktusok sújtotta, nehéz levegőjű volt az öltöző. Hogy hiányzott a kellő egység és bizalom, mind a játékosok és a szakmai stáb, mind a játékosok és játékosok között. Lehetséges, ha mondjuk a két vereséggel nem hetedik, hanem negyedik a csapat, akkor sosem kerülnek felszínre ezek a problémák?

De. Felszínre kerültek volna. A fiatalítás ugyanis elengedhetetlen, ebből elnökségként nem engedhetünk, ha sikeres csapatot akarunk látni Párizsban. És részben ez a kérdés vezetett a feszültségekhez. Nem véletlen, hogy Zsolt kinevezése kapcsán is arról beszéltem, meg kell találnunk azokat az új játékosokat, akik egy új, progresszívebb taktika mentén, rendkívül fegyelmezett játékkal képesek lehetnek csúcsra juttatni a magyar vízilabdázást. Jó eredmény volt a tokiói bronz, de már akkor is érződött a kereten, hogy közeledik az újabb generációváltás pillanata. Az elnökség egyértelmű elvárása az új szövetségi kapitánnyal szemben, hogy gyorsítson a folyamaton a hosszú távú célok érdekében. A magyar pólósokkal szemben mindig óriási az elvárás: sokszor átéltem már, ahogy szívtuk a fogunkat egy-egy kiöregedő generáció láttán, azt kérdezve, most mi lesz. Aztán a következő korosztály tagjai sokszor még sikeresebbek is lettek, mint az elődjeik voltak. Nem féltem a magyar vízilabdázást, az elmúlt évszázadban megannyiszor képesek voltunk megújulni, most is azok leszünk.

A beszélgetés elején akadt egy félmondata arról, hogy az utánpótlás-nevelésben is akadnak hiányosságok idehaza. Ez miért lehet?

Kicsit a demokratikus nevelési stílus eredménye. No meg a klubedzők vállát nyomó örökös eredménykényszeré, ami már az utánpótlás-bajnokságokban is megnyilvánul. Úgy látom, a legjobb játékosok manapság sok engedményt kapnak, míg régebben a legjobbakat hajtották a legkeményebben. Nem tudom, hogy egyszerűen generációs problémáról van-e szó, vagy másból fakad a kellő motiváció hiánya, de nehéz a fiatalokkal megértetni ma azt, hogy miért nyújtson minden edzésen száz százalékot, ha kevesebbel is ő a legjobb az adott csapatban. Ráadásul a klubedző nem is feltétlenül akarja, nem tolja el a falig, nem ösztönzi úgy, ha egyszer az itthoni bajnokikat megnyeri nekik, még véletlenül sem akarja a legjobbját egy riválishoz kergetni. És innentől már nem is lesz olyan dinamikus az adott tehetség fejlődése, mint lehetne.

Azt gondolnám, ha azt tapasztalja egy fiatal, hogy itthon ugyan a legjobbak között van, de a nemzetközi szinten elért sikerekhez kevés a befektetett munka, akkor az motiváló a változtatásra.

Csak sokszor későn jön a pofon és vele együtt a felismerés. Nem is tudom, lehet a kor beszél belőlem, de azt látom, hogy elég sok az olyan fiatal, tehetséges játékos, akit nem elsősorban az olimpiai szereplés, az aranyérem lehetősége motivál, hanem a jó megélhetési lehetőség.

Ha ez pusztán generációs probléma lenne, akkor a spanyolokat, olaszokat, délszlávokat is ugyanúgy sújtaná, nem?

Valamilyen szinten biztos, hogy sújtja is. De egyfelől ők a múltban nem nyertek még annyit, így talán a közeg is másként áll az elkényelmesedéshez. Másfelől pedig megkockáztatom, mi az átlagnál szerencsésebb helyzetben vagyunk a sportolóink megbecsültségét illetően.

Az biztos, hogy az elmúlt tíz év tükrében már nagyítóval kell keresni azt a sportágat, ami profiként űzve ne jelentene biztos megélhetést, sőt, az átlagnál magasabb életszínvonalat. 

Néha talán túl korán, túlzottan is jó lehetőségeket biztosítunk a sportolóinknak. És itt nem is a lehetőségekkel van baj, hanem inkább a sorrenddel. Előbb néhány dolgot még megtanítanék a fiataloknak, például azt, hogyan kell a Himnuszt énekelni, és utána az egyre nagyobb sikerekkel párhuzamosan jöhetne az egyre jobb anyagi megbecsülés.

(Borítókép: Faragó Tamás 2020. augusztus 19-én. Fotó: Kovács Tamás / MTI)



  • Tippek
  • Bankszámla