A Kemény-csapat olyan volt, mint az Apple

Április 20-án kerül a mozikba a legendás vízilabda-aranygeneráció sikereit, a sorozatban három olimpiai bajnoki címet nyerő magyar pólóválogatottat bemutató, A nemzet aranyai című film. Az Index ott járt a sajtóvetítésen, és megszólaltatta a főszereplőket, most pedig azzal a Csurka Gergellyel beszélgettünk, akinek a csapattal megélt élményei, valamint a témában írt könyvei – szám szerint négy – nagy segítséget nyújtottak az alkotóknak.

„Legyen inkább három és fél könyv, mert az egyik inkább az első bővített változata, amelyet a 2003-as barcelonai vb-győzelemmel egészítettem ki” – mondta az Indexnek Csurka, aki arra a felvetésre, hogy pontosan milyen szerepet töltött be a válogatott életében, rendhagyó válasszal felelt.

„Afféle Tinódi Lantos Sebestyénként én voltam az együttes krónikása. Nagyjából az 1995–1996-os szezontól a 2004-es athéni olimpiai döntőig a csapat minden mérkőzésén ott voltam, beleértve a külföldi felkészülési meccseket is. Sajtószempontból teljesen más idők jártak még akkor, hat edzésen általában ott voltam a heti tízből, és senki nem szólt érte, nem kellett bejelentkezni, nem volt szigorú beléptetés, csak barátságos kabinosok…”

Adja magát a kérdés: egy „mezei” sportújságíró vajon hogy tud ilyen közvetlen kapcsolatba kerülni a csapattagokkal? Íme a megoldás.

Az egész ott indult, hogy édesapám, Csurka László és Benedek Tibor édesapja, Benedek Miklós – mindketten Jászai Mari-díjas színészek – a hetvenes-nyolcvanas években a Nemzeti tagjai voltak. Mi pedig Tibivel nagyjából kortársak vagyunk – illetve sajnos csak voltunk…

„Együtt nőttünk fel, együtt jártunk nyaralni a színház legendás siófoki üdülőjébe, miatta eléggé közel kerültem a vízilabdához. Meg persze Csapó Gábornak köszönhetően is, aki gyakran kártyázott együtt édesapámékkal. Aztán amikor a Kurírnál egy kolléga távozása miatt megörököltem a sportágat, ráadásul az akkori tulajdonosunk lett a szövetség elnöke, »könyörtelenül« visszaéltem a helyzettel. De nemcsak válogatott-, hanem klubszinten is: előfordult, hogy az Újpesttel hazafelé tartva a LEN Kupa dubrovniki döntőjéről Zágrábban kiszálltam a buszból, hogy a Fradi Mladost elleni KEK-fináléjáról is tudósíthassak. Minden pórusomból áradt a vízilabda.”

Csurka Gergely tehát gyakorlatilag együtt nőtt fel az aranygeneráció legtöbb tagjával, hiszen az út legelejétől ott volt, közvetlenül mellettük. De vajon mikor érezte azt először, hogy több, szorosabb ez egy szimpla munkakapcsolatnál?

„Ma sem annyira kevés, de 1997-ben óriási összeg volt 47 ezer forint – nagyjából ennyi volt az augusztus havi telefonszámlám, mert amíg a sevillai Európa-bajnokságon hazasétáltam a szállodába, Kemény Dénes szövetségi kapitány 25-30 percben elemezte a napi történéseket, adta ki magából a feszültséget. Összességében úgy gondolom, a munkám, a csapat mellett töltött nem kevés idő alapján ítéltek meg, márpedig az akkori újságírói trendekkel ellentétben én azt írtam le, amit mondtak nekem, így folyamatosan erősödött a bizalom. Valószínűleg az is fontos elem volt, hogy sohasem tekintettem magamra csapattagként vagy egyenértékűként bárkivel a keretben. Néha előfordult, hogy ott voltam én is a vízben, de leginkább amiatt, hogy a magam kis tempójában elúszkáljak és visszadobjam edzéseken a labdákat. 

Csurka elárulta: természetesen idővel mindenki elfogadta őt, arra a kérdésünkre pedig, hogy előfordult-e olyan pillanat, amikor eltávolodott a játékosoktól, vagy azt érezte, összezárt a közeg, amelyben neki nem jutott hely, így felelt:

„Távolodást szerencsére sohasem tapasztaltam, de a 2004-es olimpia után komoly átalakulások történtek. Úgy tudnám ezt leginkább jellemezni, mint amit Kemény Dénesnek is sokszor mondtam ezzel kapcsolatban: olyan volt a csapat, mint az Apple vállalata. Ahol összejött egy baráti társaság a garázsban, volt egy nagyszerű koncepció, a tagok egytől egyig zsenik voltak, és szép lassan elkezdték kinőni magukat. 2004-re aztán újból meghódították a világot, és már nem a garázsból induló baráti társaság, hanem egy csilivili üvegszékházban működő profi nagyvállalat képét festették, ahová nem sétálsz be csak úgy, hanem regisztrálsz a portán előtte…

Ez természetesen rám is hatással volt, meg persze az is, hogy megkaptam a Magyar Olimpiai Bizottság sajtófeladatait, onnantól pedig véget ért a mindenhová a csapattal utazó tudósító szerepem. A világversenyeken persze ott voltam, de nem a csapattal laktam és mozogtam folyamatosan, átalakultak a viszonyok. Szerencsére a jó kapcsolat ettől függetlenül megmaradt, így minden fontos információt én tudtam meg elsőként.”

A nemzet aranyai című filmmel kapcsolatban elárulta: főként a munkálatok elején vett részt, afféle kontrolláló szerepe volt, szakmai szemmel próbálta segíteni, hogy a témába vágó könyveiből melyik részeket érdemes átemelni. „Hatalmas fába vágták a fejszéjüket a készítők, hiszen több mint 200 óra nyersanyagból valósult meg a végleges, 149 perces alkotás. Minden elismerésem Zákonyi S. Tamás producer-rendezőé és csapatáé, az egyik utolsó verziót láttam a filmből, és óriási hatással volt rám, vicces, megható és egyben érzelmes mű, méltó ehhez az aranycsapathoz.

Jó újra átélni, a mélyére látni a történéseknek, ráadásul a megszólalóknak köszönhetően teljesen egyedi aspektusokból. Egy csodálatos közösség és hiteles emberek beszélnek a titokról, hogy vajon miben rejlett a sikerük, ennek kellő inspirációt kell nyújtania a szülőknek és a gyerekeknek is, hogy minél több fiatal menjen el az uszodába.”

Az tehát nem kérdés, mit ad a film azoknak, akik kívülről vagy belülről, közvetve vagy közvetlenül részesei voltak ennek az időszaknak. De vajon mit nyújthat azoknak, akik nem látták ezt a csapatot játszani?

„Nekik eljött az ideje, hogy lássák a csodát! Ehhez hasonló sikersorozat ugyanis soha nem volt még a vízilabda történetében, és nem biztos, hogy valaha megismétlődik.

És nem is feltétlenül a sorozatban megnyert három olimpiára gondolok, hanem arra az egészen elképesztő statisztikára, hogy ez az együttes 25 világversenyen 24 érmet szerzett, egyedül a fukuokai vb-n nem állt dobogón.

Ez a csapat vitathatatlanul része az egyetemes sporttörténelemnek, aki ebből anno valamiért nem sokat érzékelt, most megteheti, hogy pótolja a hiányosságot.”

Végül a legekre kérdeztünk rá Csurka Gergelynél; a legemlékezetesebb cikkére és pillanatára, valamint a legkönnyebben és a legnehezebben interjúvolható játékosokra. „A firenzei Eb- és a sydney-i olimpiai győzelemről írt tudósításomra büszke vagyok, azokat jó néha visszaolvasni. Illetve azt a lendületet, amellyel az első könyvemet (Győzelemre születtek – a szerk.) megírtam, irigylem magamtól… A legemlékezetesebb pillanat egyértelműen az athéni nyári játékok döntője, az a meccs mindent überel, kizártnak tartom, hogy akárcsak hasonló még egyszer megtörténjen az életben.

Ami pedig a játékosokat illeti, szerencsére senkinél nem tapasztaltam nehézséget, ha nyilatkozatról vagy interjúról volt szó. Az viszont biztos, hogy Varga Zsolttal lehetett a legmélyebben beszélgetni. 

Zárásként Csurka Gergely elárulta: jelenleg nincs újabb könyv a láthatáron, igaz, Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnokkal a magyar vízilabda komplett történetét elbeszélő Aranykor című kötetet szerkesztettek közösen, ez azonban egyrészt a nagyközönség számára nem volt elérhető, másrészt 2000-nél lezárult.

„Talán azt kellene folytatni, de ahhoz jóval több idő és energia szükséges, mint amivel jelenleg rendelkezem. Meg mondjuk az a lendület sem jönne rosszul, amiről fentebb értekeztem…”

(Borítókép: Csurka Gergely)