További Tech cikkek
- Hatalmas bejelentéssorozatra készül az Apple
- Új válság fenyeget: a B-vitamin-hiány már itt van a sarkon, az italpolcok is kiürülhetnek
- Fontos változás jön a Google keresőjében, érdemes résen lenni
- Beperelték a YouTube-ot, súlyos vádakat fogalmaztak meg
- Háborognak a játékosok, órákra leállt a PlayStation szolgáltatása
Még a gyártó sem tudja hova sorolni az SRS-szériához tartozó Sony termékeket. Talán kihangosítónak nevezhetnénk őket, de arról az átlagfelhasználó az autós telefonálásra asszociál, nem a zenehallgatásra. A csomagoláson a Personal Audio System felirat virít – rendszertanilag a hordozható kazettás magnó XXI. századi változatai ezek, kazetta nélkül. Kompakt, hordozható kis hangdobozok, tölthető akkuval, hálózati árammal vagy elemmel működnek. Vezeték nélküli kapcsolaton beszívják az adatot és kiadják a hangot.
Látszólag komolytalan kütyük, mégis sokat tanítanak a zenéről, meg az egész audiofil buzeráról; arról, hogy a hangnak hogyan kell helyesen megszólalnia. Ezt úgy bizonyítja be, mint a középiskolai matekkönyv azt, hogy a √2 irracionális szám: feltételezi, hogy racionális, és amikor nem sikerül a bizonyítás, akkor lehet naugyézni. Ezekkel a dobozkákkal ugyanez a helyzet: bemutatják, hogy milyen a rossz hang, és utána tudjuk értékelni a jót. Csak azt nem ezekből fogjuk meghallani.
Táskarádió újratöltve
Az SRS-BTM8-nak retikülnyi készülékháza van: a kis dobozon egy szolidan villogó kék led, a fogantyún a kezelőgombok. Van hálózati adaptere, de tölthető akkumulátora nincs, a konnektoroktól távol négy ceruzaelemmel bömböltethetjük. Praktikus megoldás: az elem kompakt és könnyen beszerezhető, ami jól jöhet, ha túrázás közben szeretnénk a kedvenc számainkat bömböltetni a tábortűz mellett. A BTM8 egy érintéssel szinkronizálható az NFC-s mobil eszközökkel, de bármilyen bluetooth-os mobil ráköthető, és a jack-bemenetnél egy pécére vagy egy mp3-lejátszóra is rádrótozhatjuk.
A filigrán kis szerkezet már első ránézésre is azt sugallja, hogy nem lehet belőle túl jó hangot kicsikarni. A megérzés helyes: már az első megszólalás igazolja, hogy a fizika törvényeit nem lehet meghaladni, akkor sem, ha ezt a hifigyártók gyakran megpróbálják. Lehet trükközni a mély- és magaskiemeléssel, a dobozba fúrt reflexnyílással, amitől a megszólaló zene testesebbnek, harsányabbnak tűnik, de ez többnyire kárba veszett fáradság. A BTM8 is testes basszussal és sivító magastartománnyal próbál túlmutatni saját magán, amitől nem lesz természetesebb a hangja, csak idegesítőbb.
Talán a nappali nem tesz jót neki, gondoltam. Bevittem a fürdőszobába, kieresztettem a vizet, és ledobtam a készüléket a mosógépre. Az akusztika pocsék, de viszonylag kis légtérben fog szólni, és ennek a doboznak amúgy se kell kicentizett sztereó szék – ez nem az a műfaj, egyszerűen nem arra való. Hát, a fürdőszobai relaxációhoz se. Fél perc után azon gondolkoztam, hogy berántom magam mellé a kádba, és gyors halálért imádkozom, de inkább csak kikapcsoltam a telefonról streamelt Ladytront.
High tech, nem hifi
Az egyérintéses NFC-szinkronizálást nemcsak a legkisebb modell tudja, hanem a mezőny többi tagja is. Ezzel az eszközök egy érintéssel összeköthetők más, NFC szabványt használó készülékekkel; a Sony nyilván büszke erre, elvégre a termékek csomagolásán hangsúlyozza is a kompatibilitást. A bluetooth-szinkronizálás valóban macerásabb: be kell állítani a kapcsolat létrehozását, párosítani az eszközöket, gombokat nyomkodni, kódot megadni. Tény, hogy az NFC kényelmesebb, de kérdés, megéri-e miatta feláldozni a hangminőséget. Ezeket a funkciókat ugyanis ki kell fejleszteni, bele kell építeni a termékbe, és ez az eladási áron is látszik. Hogy drágák-e ezek a kütyük? Akinek a hang fontos, annak biztosan - ők viszont valószínűleg nem sajnálják a pénzt egy Audio Note erősítőre sem. De a BTM8-ért miért kéne kiadni húsz-harmincezer forintot? Öt számjegyű összeget fizetni a rossz hangért? Minek? Annyiért jót is kapni.
Ezzel az árral a BTM8 még így is a mezőny legjobb ár-érték arányú tagja. A kétszer drágább SRS-BTX300 masszív fehér téglateste robusztusabb megépítést sugall: nehezebb is, tölthető akkumulátora is van, és a masszív fém perem mögött jó minőségű kezelőgombok lapulnak. Sok választási lehetőség nincs: bekapcsolás, forrásválasztás, bluetooth-párosítás – ennyi a repertoár.
Hogy ezek a dobozkák miért nem szólnak jól, az könnyen megérthető. Még egy jó minőségű jelforrás, például egy lemezjátszó esetén is rengeteg a hibalehetőség: a teljesen analóg, tehát tömörítetlen hang a hangszedőnél, a karkábeleknél, az összekötő kábeleknél, az előfoknál, az erősítőnél, a hangfalkábeleknél, végül magánál a hangdoboznál torzulhat, és a szobaakusztika még nem is befolyásolta, hogy mi hogyan jut el a fülünkbe. A Sony mérnökei levegővel váltották ki a munkát, amit ezek az komponensek végeznek. Tiszta sor. Minek ez a sok köcsög alkatrész, minél kevesebb van belőlük a jel útjában, annál jobb lesz a hang, nem? (De igen.) Hát akkor nem az az ultimate megoldás, ha nincs a hang útjában semmi?
Tényleg nincs. A bluetooth viszont alkalmatlan nagyfelbontású zene streamelésére: ez a vezeték nélküli adatátvitel betárcsázós internetje. Adott a telefon, amin agyontömörített mp3 van: hiába gyalázatos a jelforrás, ha ezen a kapcsolaton úgyse menne át más. A jel végül eljut a Személyes Audiorendszerig, ahol a digitális jelet megrágja egy D/A konverter, és hang lesz belőle. De a bluetooth-kapcsolat lehetne szuperszélessávú, a hangfájl pedig tömörítetlen WAV, akkor se szólna jól, mert egy cigiskartonnyi hangszóró, amibe egy tölthető akkumulátort és a legmodernebb űrtechnológiát is belezsúfolták, nem szólhat jól. Tehát adott a pocsék minőségű jelforrás, a tragikus minőségű jelátvitel, és mindez egy fapados membránon át szólal meg.
Háttérzenegép
Guberáltam modern popzenét a Pitchforkról, elővettem néhány, a hatvanas években rögzített dzsesszkoncertet, meg jó hangzású rocklemezeket, klasszikus zenét és kísérleti elektronikát. Kihasználva a készülék analóg bemenetét, ami itt egy jack-aljzat volt, rákötöttem az egész hóbelevancot az asztali cd-lejátszó fejhallgató-kimenetére. Ez valamiért szörnyű torzítást eredményezett, úgyhogy inkább az erősítő fejhallgató-kimenetét használtam. A cd biztos túl direkt volt neki, gondoltam gonoszul, nem tud mit kezdeni a tömörítetlen zenével, felfoghatatlan neki. A hangzás valamennyit finomodott, de egy vaktetszten sose tudtam volna megmondani, hogy cd-t hallgatok, vagy tömörített zenét.
Egy hangdoboznál általában erény, ha semlegesen viselkedik; ez nem azt jelenti, hogy unalmasan vagy színtelenül szól, hanem kiegyenlítetten, nem hivalkodón. A fehér dobozka megszólalása hanglemezről és cd-ről ugyan picit nyugodtabbá vált, de a vágyott semlegességtől igen messze volt. Hát ez nem hifi – gondoltam, és beugrott az isteni szikra: akkor adok neki lo-fit, azt biztos csípni fogja. Hát a mínusszor mínusz az plusz! Betettem Beck Odelay-jét a cd-lejátszóba, de amikor megszólalt a Devil's Haircut, már nem voltam ilyen allegorikus; konkrétan arra gondoltam, hogy a magasfeszültség baszná meg, aki ezt a konstrukciót piacra merte dobni. Hát miért szól ez úgy, mint egy moslékosvödörbe esett kínai zsebrádió?
Meg kell adni, az SRS-BTX300 hosszabb távon hallgatva egyre kevésbé volt zavaró. A hifizésben a jót is szokni kell, de a rosszal is könnyű megbarátkozni. Az SRS-BTX300-ból idővel nett kis háttérzenegép lett. Ette a telefonról streamelt pitchforkos mp3-akat, és közben úgy éreztem magam, mintha egy olyan országban rádióznék, ahol van normális popzenei kultúra. A hangzásra nem figyeltem, de jobb volt ez így mindkettőnknek. Amikor megpróbáltam kicsit odaszenteltebben műélvezni, olyan érzés fogott el, mintha egy veszett macskát simogatnék.
A Sony Ericsson MW600-as headsetemen van FM rádióvevő is, így egy jack-kábellel azt is hozzádrótoztam az SRS-ekhez. És jó volt. Nem, azt azért nem, de nem volt rossz. Igaz, amennyibe ezek kerül (főleg a repertoár legnagyobb darabja, az SRS-BTM500), annyiért már egy Tivoli Model One rádiót is lehet kapni, ami világklasszis, mert csak a rádióhallgatásról szól, nem arról, hogy milyen hülye kompromisszumot kellett kötni a high tech nevében.
Játékkonzollal vagy tévével a két nagyobb doboz egész jól teljesített, de ez inkább oldalra volt egy lépés, mint előre: a tévé szintén műanyag házban van, és a hangszórói nincsenek a helyzet magaslatán. Az SRS ezekkel nem jobban szólt, csak máshogy.
Hát akkor mire valók ezek? Kerti sütögetésnél, kiránduláson, és általában olyan helyen, ahol nincs áram, biztos jól használhatók; a cigányhifinél eggyel jobb alternatívák. Mivel mindenféle telefonhoz csatlakoztathatók, lehet, hogy ezek lesznek a XXI. század ghettoblasterei. Azoktól se várta el senki, hogy jól szóljanak, csak azt, hogy hangosan. De vállon cipelve sokkal menőbben néztek ki.
A fejhallgatók svájci bicskája
Egy hangrudacskára még rá lehet fogni, hogy szalonnasütéshez tervezett háttérzenegépnek kiváló. Hogy ésszerű kompromisszum, ami felhasználja a legmodernebb technikát. Belátható, hogy nem mindenki akar táskarádiókkal, kazettákkal vagy cédékkel szarakodni, ha túrázás közben vagy a kertben akar zenét hallgatni. Ezek modern, sokoldalú, rugalmas eszközök, oszt kész, ennyi pénzért nem találják fel a hordozható Ongakut, amit bömböltethetünk a Bakonyban.
De a fejhallgató az más. Az MDR-1RBT-ért 70-110 ezer forintot fizethetünk, viszonteladótól függően: ennyiért joggal várhatnánk el, hogy elájuljunk, amikor meghalljuk az első hangot. Ennyi pénzért referenciamodelleket lehet kapni, olyan vastag kábellel, amivel egy disznót agyon lehet verni; olyan hanggal, amihez vendégeket lehet hívni.
Sokan imádják ezt a fejhallgatót, és értem is, hogy miért. Dicséretes a gazdag mélytartomány, a brutális frekvenciaátvitel, az a részletgazdagság, amivel meg tudja szólaltatni a felvételeket. Még a tömörített zenében is olyan finom nüanszokat hallhatunk meg vele, amik máskor rejtve maradtak. Kezdésnek könnyű falatot kapott: 160 kbps-es mp3-at, a Flash együttes 2004-es koncertfelvételét. A Kúrom a nőt c. szám felvezetésekor a közönség összes gyalázkodása tisztán hallatszik, szinte megsajnálja az ember Barcs Miklós előadóművészt. Maga a zenei anyag frenetikus élmény, igaz, ez a felvétel egy kazettás magnóról hallgatva is mellbevágó. De az MDR-1RBT más műfajokon sem vallott szégyent: még bluetooth kapcsolattal is remekül döngölt a basszus, és szépen csilingeltek a magas hangok. Könnyen lehet, hogy ez lesz a dubstep- és kísérletielektronika-rajongók kedvenc modellje.
Másoknak nem biztos, hogy ez a jó választás. A hangzás helyességét leginkább klasszikus zenével és dzsesszel lehet ellenőrizni. Ez a vízmérték, ha úgy tetszik: ha a zongora zongorának hallatszik, az már jó jel. Ehhez képest Miles Davis Bitches Brew-ja konkrétan űrzenének tűnt, mintha Köbüki sugározta volna a rákosszentmihályi toronyvárosból. A Bitches Brew felvételekor ugyan elektromos hangszereket is használtak, de abban biztos vagyok, hogy Davis trombitáján sose volt post-process effekt. Azt csak a fejhallgató keveri rá, tehát csal.
Mégis: az MDR-1RBT sokoldalú, vérbeli high tech eszköz. Van bluetooth- és NFC-támogatás, a beépített akkumulátor 30 óráig bírja, a külön csatlakoztatható jack-kábellel egy erősítővel vagy mp3-lejátszóval is össze lehet kötni, és mikro-USB csatlakozóval akár egy asztali pc-ről is tölthető. Barátságos funkció, hogy számléptető és hangerőszabályzó is került rá, így nem kell a lejátszóval matatnunk, elég a készüléken elhelyezett gombokat piszkálni.
Csak az nem világos, hogy pontosan milyen felhasználásra szánja ezt a Sony. Utcára nem való: amikor rajtam volt, mindenki megbámult, gyaníthatóan azért, mert ilyen fejhallgatókhoz minimum vadászgépet szokás viselni. A bőrrel borított szivacspárnák még az 1-es villamoson is jól szűrték a zajt, és hosszabb távon is kényelmes viselni (hallgatni már nem annyira), de az ekkora dögök inkább otthonra valók. Otthon viszont tök fölösleges az űrtechnológia, egy jack-kábellel kiváltható az egész hóbelevanc. Nyilván all-roundernek, mindenes fejhallgatónak tervezték, de a multifunkciós eszközök mindig alulmaradnak a célhardverekkel szemben. Bedöntötte talán a svájci bicska a csavarhúzókészlet- és szamurájkard-piacot? Ugye, hogy nem.
Akiknek mindegy
Amikor először hallgattam egy csúcskategóriás fejhallgatót, az Audio Technica negyedmillió forintos referenciamodelljét, nem értettem, miért kerül ennyibe. Oké, kényelmes, finoman fekszik fel a fejre, és szép a hangja is – de mi az úristenért ilyen drága? Aztán amikor egy hosszú hétvége után visszaadtam, visszaváltottam az otthon használt rút kiskacsára, és megértettem. Addig nem tűnt fel, hogy mennyi hibát vét a saját fejhallgatóm; amíg az torzított, túlhangsúlyozott, addig az Audio Technicát órákig lehetett hallgatni, és se a viselése, se a hallgatása nem volt kényelmetlen.
Ilyen drága eszközöknél azt fizetjük meg, hogy a rendszer nem hibázik. A high-end eszközökön keresztül lehet megérteni, hogy milyen az, amikor valami nem jól, hanem helyesen szólal meg; amikor csak a zenét halljuk, sallangmentesen, természetesen. A Sony fejhallgatója a saját rossz példájával illusztrálja, hogy a megszólalás helyessége fontosabb, mint a brutális frekvenciaátvitel; megtanít rá, hogy a hifi és a high tech nagyon nem ugyanaz. Az előbbinek a zene természetes megszólaltatása a célja. Az utóbbi, legalábbis jelen esetben, azt jelenti, hogy olyan embereknek készítenek modern és drága zenehallgató berendezéseket, akik nem szeretnek zenét hallgatni; süketek, nem érdekli őket a dolog, esetleg csak 0.1-es upgrade-et keresnek, a következő lépést a dobozhang után.
Tehát azoknak az esete, akiknek mindegy, ahogy Woody Allen mondta saját magáról.