Edit
9 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Az űrwalkman megtanult zenélni

2015.03.17. 17:44
A Tidal több hifigyártóval és lemezkiadóval együttműködve akarja megcsinálni a prémium hangminőségű, prémium árszabású online zeneszolgáltatót. A szoftveren még lehetne csiszolni, a zenekínálat kissé foghíjas, és az átvitel is lehetne folyamatos, de ennél jobb hangot még tényleg nem hallhattunk streamerből.

A Google Play Music All Access nekem egyszerre volt két évszázad netes szolgáltatása. Szó szerint egy űrt töltött be az életemben. Már a kilencvenes években akartam egy zenelejátszó eszközt, egy űrwalkmant, amiről cd-minőségben elérhetem a világ összes zenéjét, olyan egyszerűen, mintha rádiót hallgatnék. Ez természetes igény – pedig hol volt még akkor az internet?

Épp ezért felemelő volt, amikor a Napsteren elkezdtek lecsorogni az első számok, de sejtettem, hogy ez még nem az űrkorszak. Sebaj, így is bizsergető érzés volt, hogy ennyire közel kerültem a teljes zenetörténelemhez, cd-írás, kazettamásolás és boltba menés nélkül. De jöhetett fájlcserélő és torrent, mp3 lejátszó és szélessáv, a vágyott űrwalkman-feelinget csak az All Access adta meg. Pár ujjmozdulattal indíthattam bármilyen zenét, tűrhető minőségben, nevetséges havidíjért – erre volt szükségem. Ennyiből eldönthettem, hogy a szar minőségű digitális albumok közül melyiket vegyem meg lemezen.

Hogy az űrwalkman-ábránd nem csak az enyém volt, azt jól mutatja a streamszolgáltatók száma. Ilyen mezőnyben viszont csak valami különlegessel lehet labdába rúgni. Például azzal, hogy nem 25, hanem 50 millió dalt kínálnak. Vagy jobb körítést, megbízhatóbb alkalmazást, magasabb hozzáadott értéket.

A Tidal egy nehezen reklámozható opcióval, a hangminőséggel próbál lenyűgözni. A szolgáltatás néhány hónapja elérhető Észak-Amerikában és több európai országban; mostanra érkezett meg Magyarországra is. A fejlesztők cd-minőségű hangot – 1411 kilobit/másodperc, szemben a Spotify legfeljebb 320 kbps-es fájljaival –, gondosan válogatott szerkesztői tartalmakat és playlisteket, illetve cikkeket és videókat ígértek –

kétszer drágábban, mint a rivális szolgáltatók.

A Tidal nem a semmiből jött: a mögötte álló skandináv cég, az Aspiro fejlesztette a WiMP zeneszolgáltatót, és Jay-Z is épp most akarja bevásárolni magát a céghez. Nem is a semmibe tartanak: a Tidal több nagy hifigyártóval is leszerződött, akik a saját eszközeikbe is integrálják a szolgáltatást. Az, hogy a McIntosh, a Meridian vagy a Linn is beálltak a Tidal szekerét tolni, szintén minőséget sejtet. A fejlesztők 34 gyártóval terveznek együttműködést, és ez jó kiindulópont az audiofilek megnyeréséhez. Hogy a többiekkel mi lesz, az majd hosszú távon derül ki.

A Tidal-előfizetés nincs egy platformhoz kötve, egy profilt több eszközre is beköthetünk. Beléphetünk a webes felületre a böngészőből, használhatjuk az asztali alkalmazást (Windows / OS-X), letölthetjük a mobilappot (Android 4.4.4. / IOS), és ezeket akár egyszerre is használhatjuk. A fejlesztők a böngészőből futtatható webes felületet tartják a legjobbnak, de mivel

a nagy felbontású streamet csak a Chrome támogatja, így a Tidal használatához ezt is telepítenünk kell.

A felület nem tartogat sok újdonságot annak, aki használt Spotifyt vagy All Accesst; gyakorlatilag minden ismerős helyről köszön vissza. Furcsa lehet, hogy nincs saját albumgyűjtemény, csak My Music, ahová a becsillagozott favoritok kerülnek, album, szám, előadó és playlist szerinti bontásban – akárcsak a Spotifynál. Kis zavart okozhat, hogy a mobil alkalmazás Offline content menüpontja – ahová a letöltött zenék kerülnek – nincs átfedésben a kedvenceinkkel, így a letöltött és a csillagozott albumaink külön menüből érhetők el.

tidal2
Fotó: tidalhifi.com

Az ilyen apróságokat leszámítva a Tidalt könnyű megszokni. Viszont itt se lehet kiadókra vagy stílusokra szűrni, esetleg időrendben csoportosítani. Bár műfajok szerint szortírozhatjuk a zenéket a Genre almenüben – kicsit szűk a bontás: alig húsz kategória van, és nem szűrhetünk alstílusokra –, illetve vannak gondosan összeállított tematikus playlistek, ez azért nem ugyanaz.

A webes felületnél két fokkal rosszabb a desktop alkalmazás. Piszkosfehér-világosszürke színek, a két generációval ezelőtti Itunes külseje – hagyjuk. Úgy tűnik, a számok gyorsabban töltődnek be a programban, mint a böngészőben, de kérdéses, ez mennyire kárpótol a mocsok, alig olvasható betűtípusért és a lejárt dizájnért. (Viszont itt legalább válogathatunk a szerkesztői playlistek között is, míg a böngészőben csak a legfrissebb anyagokat láthatjuk.)

A mobilos alkalmazás viszont fantasztikus. Villámgyorsan betöltődik, érzékenyen reagál minden kézmozdulatra, tükörsima a scrollozása, nincs akadozás, és gyorsan kirajzolja az albumborítókat és számcímeket. Egy első generációs Nexus 7-en futtatva

jobb érzés használni, mint a Google saját alkalmazását.

Az app a kétnapos egyhetes intenzív teszt alatt csak egyszer omlott össze; ez simán jobb, mint az All Access, aminél kitartó keresgélés után borítékolható a lefagyás.

A Tidal Androidon FLAC-et, IOS-en ALAC-ot használ – ez utóbbi az Apple saját tömörítetlen zeneformátuma. Anélkül, hogy a technikai részletekbe belemennénk: a FLAC fájlok kisebbek a tömörítetlen wav-nál, de jóval nagyobbak az mp3-nál. Mivel menet közben csomagolja ki saját magát, a hangminősége elérheti a cd-ét, és állva hagyhatja az mp3-at.  A nagyobb felbontású, jobb hangzású zenékhez viszont több tárhely és nagyobb sávszélesség kell.  

Emiatt a Tidal nem is alkalmas mobilnetes zenehallgatásra. (A fejlesztők legalább 2 megabájt/másodperces átviteli sebességet ajánlanak hozzá.) Így spórolhatunk az adatforgalmi díjon, viszont a letöltés opcióval semmiről sem kell lemaradnunk – a mobilverzió ugyanis ezt is támogatja.

Viszont nem árt előre feltankolni zenékből. A wifis Nexus 7-tel ehhez már hozzászoktam, de míg az All Access reggelente kávézás és cipőfűzés közben még gyorsan le tudott tölteni néhány albumot, a Tidal nagyméretű fájljaival ez már nem megy. A letöltött zene minősége három szinten szabályozható – Normal (AAC 96), High (AAC 320), Hifi (1411 kbps) –, viszont ha a legkisebbet választjuk, cseszhetjük a key selling pointot, azaz a hangminőséget. Viszont az opció felajánlása így is pozitívum; mi dönthetjük el, hogy az időnket vagy a hangminőséget áldozzuk föl.

A Tidal, bármilyen ígéretes is, technikailag nem tökéletes. A rendszer képtelen előre beolvasni egy teljes albumot, így a számok között mindig szünet hallható – hol hosszabb, hol rövidebb, de néha nem ritka a 15-30 másodperces sem. Elképzelhető, hogy ez a netkapcsolat sebességétől is függ, meg a szám hosszától és minőségétől is, de vannak számok, amiknek 10-30-60 másodpercre van szükségük az elinduláshoz (!), és beletekerés közben is ugyanennyit várhatunk.

Hiába, hogy sok adatot kell megmozgatni, nonszensz, hogy egy 14 perces számot a Tidal ne bírjon végig egy szusszal. (A Dire Straits Telegraph Roadja közben kétszer akadt meg, 7-8 másodpercre; utoljára pont a végén, amikor már egyszerre szól az összes hangszer és effekt, teljes sebességgel.) A szolgáltatást az irodai hálózaton is teszteltem, és hát egy online újságnál nem a sávszélességgel szoktak spórolni, de a Tidalnek néha ez sem volt elég.

Ez a jelenség nemcsak az elmélyült zenehallgatást teszi tönkre, hanem bizonyos zenei stílusok élvezetét is. Egy mixalbumot, ahol a számok egymásból nőnek ki, vagy egy szimfóniát nem lehet akadozásmentesen végighallgatni. Ez apróság ahhoz képest, hogy hétfőn és kedden napközben fél-háromnegyed órán át nem lehetett csatlakozni a szerverhez – ilyenkor jól jön, ha korábban letöltöttünk a telefonra vagy a tabletre tíz-tizenöt albumot.

Na de milyen hangja van a Tidalnek?

Elegáns, testes, hosszan hallgatható. Simán hozza egy cd hangminőségét, tisztességes dinamikával, rendes presence tartománnyal, sok részlettel és finomsággal, de bántó vagy idegesítő felhangok nélkül. Érezni a felvételek közti különbségeket, a hangszereknek van saját hangkarakterük, és jólesik végighallgatni a számokat. Ennél többet egy streamertől nem várok el; elég, ha nem torzít, nem megy az idegeimre fél óra után, és az otthoni rendszer se veti ki magából, mint valami idegen testet.

És ezt tudja. Hogy ez kevés? Nem, ez minden, amit egy streamertől elvárok.

Ráadásul a Tidalnek így is vannak nagyon jó pillanatai. Sasha Siem új albuma, ez a kicsit popos, kicsit absztrakt anyag például lenyűgöző, még a böngészős streamről hallgatva is. Van lendület és libabőr, dráma és katarzis, csodálatos ének- és hangszerhangok, rendes megindulások és csöndek, pianók és forték – ahogy kell. Persze, egy jobb lemezjátszóhoz még így sem ér föl – az otthoni teszten a hanglemezzel való összevetésben a Tidal mindig veszített –, de nem meglepő, hogy egy laptop fejhallgató-kimenete rosszabbul szól a sokszoros árú frontendnél. Ki tudja, a hifigyártók dedikált eszközein még így is okozhat meglepetést. De a lényeg:

hangminőségben a Tidal hülyére veri a konkurenciát,

és erről bárki meggyőződhet, aki regisztrál a szolgáltatásra. (A bankkártyaadatok megadása vagy a Paypal-profil bekötése után egy hétig ingyen zenélhetünk a Tidallel.)

A Tidalre külföldön 19,99 dollárért (az Egyesült Királyságban ugyanennyi fontért), azaz hat-nyolcezer forintért lehet előfizetni. Ezért elvileg videókat és cikkeket is kapunk, de a magyar változatból ez kimarad: néha elcsíphetünk egy-egy cikket, de szerkesztői tartalomként elsősorban playlistekkel fogunk találkozni, és videókkal még annyiszor se. Szóval nem a Tidal miatt fogjuk kiszórni a könyvjelzők közül a Pitcforkot, vagy bojkottálni az Aquarius Records hírleveleit. A válogatások viszont egész jók: vannak tematikus gyűjtemények, hangulatokhoz és élethelyzetekhez összeállított playlistek, amiket időről időre frissítenek. És van újzene-ajánló is.

Kérdés, hogy ezt a megközelítést mennyiben táplálta a tudatosság, és mennyire a kényszerhelyzet. A Tidal kínálatában ugyanis még vannak komoly hézagok. Ha egy zeneszolgáltatóra fizetünk elő, az mindig lutri; előfordulhat, hogy a legnagyobb kedvencünket nem fogjuk megtalálni a kínálatban.

Ez még nem válóok: az All Access előfizetésem se mondtam le, csak mert nem volt rajta Led Zeppelin. Most már van, ahogy a Tidalen is – viszont nincs Metallica és Beatles, foghíjasak a filmzene-válogatások (hja, nyilván nem sikerült mindenkivel elintézni a jogdíjakat), és alig vannak DJ-mixek. Van Dark Side of the Moon a Pink Floydtól, de a Flaming Lipstől csak hiányosan. Hiányoznak a régi Squarepusherek, viszont 270 lemez van Wilhelm Furtwänglertől.

tidal
Fotó: tidalhifi.com

Az is megesik, hogy egy zenéből nincs nagy felbontású verzió, és ilyenkor nem vigasz, hogy ezek legalább gyorsan betöltődnek. Közepes hangminőséggel ez nem nagy truváj, ugyanezt tudják más szolgáltatók is, olcsóbban. A kezdet apátia viszont náluk is jellemző volt, és idővel megnyerték a legnagyobb kiadókat és az indie zenészeket az ügynek. Egy tökéletes világban nyilván nem lennének ilyen gondok, de ma nincs olyan streamer, amin minden zene elérhető lenne.

És a Tidal Magyarországon olcsó: 3000 forint havonta.

Erre már nehéz mit mondani. Mert havi húsz brit fontot kifizetni egy kicsit foghíjas, kicsit bicebóca, de prémiumnak mondott termékért még nekem is pazarlásnak tűnik – pedig jó minőségű zenére sose sajnáltam a pénzt. De így? Hogy vihetek magammal csúcsminőségű zenéket telefonon vagy tableten, és a különbség még a villamoson is hallható? Hogy végig bírok hallgatni komplett albumokat a böngészős streamről, anélkül, hogy idegesítenének? Hogy havi 3000 forintért egyszerre jár a normális felhasználói élmény és a jó minőségű hang? Nem kérdéses, hogy megéri. Az űrwalkman megtanult zenélni is – csak néha még begyűri a szalagot.