Jónás, Renátó
4 °C
10 °C
Index - In English In English Eng

Kútba dobott milliárdok vagy életmentő adomány?

000 Par7515371
2015.04.06. 08:00
Sok problémát meg lehet oldani egy köteg százdollárossal, de nem mindegy, hogy azt kihez vágjuk hozzá. A szupergazdagok adományai akár halálos betegségeket is kezelhetővé tesznek, mégis érdemes megfontolni, hova és mire költik a dollárjaikat. És hogy mikorra szabadulnak meg a teljes vagyonuktól.

Tim Cook, az Apple vezérigazgatója nemrég jelentette be, hogy még a halála előtt jótékony célra fordítja 800 millió dollárra becsült magánvagyonát. Cook, aki 2011-ben vette át Steve Jobstól a cég irányítását, a Fortune magazinnak azt mondta, hogy az összes vagyonát jótékonyságra, illetve a 10 éves unokaöccse továbbtanulására szánja.

Cook több alkalommal is nyilvánosan beszélt a HIV és az AIDS megelőzéséről, a klímaváltozásról, az emberi jogokról és az egyenlőségről, de konkrétan nem említette, hogy mit tervez a vagyonával. Bár nem tudni, milyen ügyeket támogat, azt elmondta, hogy már több szervezetnek is küldött kisebb-nagyobb adományt. 2012-ben 50 millió dollárt adott a Stanford kórháznak – a felét egy új gyermekkórházra szánta –, és ugyanennyit kapott a malária és az AIDS ellen harcoló Product Red jótékonysági szervezet is.

A Fortune becslése szerint Cooknak 120 millió dollárnyi Apple-részvénye lehet, és korlátozott hozzáférésű értékpapírokból 665 millió dollárnyi vagyont halmozhatott föl.

A kőszívű szupergazdagok fukarságáról legendák keringenek, de ezek sokszor nem állják meg a helyüket. Akinek nagy vagyona van, sokszor elgondolkozik rajta, hogy a pénzét vagy a hatalmát közvetve az emberiség szolgálatába állítsa. Bár ez nagyon romantikusnak tűnhet, mégis tény, hogy már több mint 125 milliárdos üzletember csatlakozott a Giving Pledge-hez.

A Giving Pledge-et még 2010-ben alapította Warren Buffett és Bill Gates. A szervezet arra biztatja a vállalkozókat, hogy adományozzák a vagyonuknak legalább a felét jótékony célokra.

A kezdeményezéshez a Tesla-főnök Elon Musk, a Facebook-főnök Mark Zuckerberg, az Ebay társalapítója, Pierre Moydar és a volt New York-i polgármester, Michael Bloomberg is csatlakozott.

Pénzt költeni nem egyszerű

A Fortune interjújában Cook is megemlítette, hogy tudatosan szeretne közelíteni a filantrópiához, ahelyett, hogy egyszerűen csak csekkeket írna. Márpedig a milliárdos cégeket igazgató vállalkozók általában értenek a folyamatszervezéshez, tudják, hogy lehet a leghatékonyabban elkölteni tíz dollárt, ezer dollárt, egymillió dollárt. Nem véletlen, hogy a nívós amerikai egyetemeken, például a Harvardon vagy a Yale-en külön kurzusokon oktatják az új generációs szupergazdagokat és az elitet arra, hogyan költsék el a pénzüket.

A legtöbbet költő filantrópok, mint Carnegie, Ford vagy Rockefeller azért is adakoztak, hogy az általuk felépített birodalom hírneve fennmaradjon: a nevük épületeken, szobrokon és emléktáblákon szerepel. A gazdagok közül sokan ezért hoznak létre saját alapítványokat is.

Ben Hecht, a Living Cities vezérigazgatója szerint az új befektetők pénze a nyugati partról, illetve a techcégektől jön. Az új generációs milliárdosok közül sokan szívesen foglalkoznának jótékonysággal, de erre nem akarnak saját intézményt felépíteni. Ezzel szemben a filantróp üzletemberek gyakran szentelik az energiáikat a jótékonysági intézményeknek, majd végül a rendes munkájuk is ez lesz – ahogy Bill Gates is milliárdos filantróp lett milliárdos cégvezetőből.

Egy maláriától szenvedő tanzániai gyereknek néhány éve a szupergazdagok a kezelése költségeit dobták volna össze, míg ma megpróbálják gyógyítani a betegséget

– foglalta össze a Washington Postnak Steve Forbes, hogy mi a különbség a régi és az új gazdagok mentalitásában. 

Bár több elemzés szerint a gazdagok adakozó kedve a pénzügyi válság lezárulása ellenére sem tért vissza, tény, a Boston College tanulmánya szerint az egyesült államokbeli adományok 13 százalékát az 1 milliónál többet keresők adományaiból jött össze. A nyolcvanas években még csak 22 ezer jótékonysági szervezet működött az országban, ma már 65 ezer.

Az új generációs filantrópokra jellemző – írja Forbes –, hogy jó az üzleti érzékük, és sikeresen használták az üzleti életben és a kapitalizmusban jól ismert taktikákat és eszközöket. Emiatt az ő jótékonyságuk már nem csekkek írogatásáról szól, hanem az olcsóbb, de nagy hatásfokú megoldásokról, amik a probléma gyökerét, a társadalmi problémákat célozzák.

Nem akarom túlélni a vagyonom

Ha valaki jótékonyságra teszi fel az életét, több módon is nekifoghat; akár az is ösztönző erő lehet, ha a résztvevők tudják, hogy a projektjük nem az örökkévalóságig fog működni. Ennek a mozgalomnak a vezéralakja Chuck Feeney; a milliárdos a reptereken vámmentes alkoholt kínáló Duty Free Shoppersszel szerezte a vagyonát.

Feeney filantrópként jószerivel ismeretlen. A Forbes legnagyobb adakozókat felvonultató listáján csak a 23. helyig jutott. Amúgy is egyszerű fazon: 15 dolláros karórát hord, még egy nyomorult névtáblája sincs egy épületen se, az alapítványa, az Atlantic Philantropies is kizárólag az ő magánvagyonából működik. Az alapítványt Feeney harminc éve alapította, méghozzá azzal a céllal, hogy

még életében megszabaduljon az összes pénzétől.

Az Atlantic Philantropies 2002-ben alakult limited life foundationné (LLF), azaz korlátozott élettartamú alapítvánnyá. A szervezetnek 2020-ig el kell költenie a rendelkezésére álló összes vagyont – ezt Giving While Living (adj, amíg élsz) néven emlegetik. Ezzel szemben például a Bill és Melinda Gates Alapítványnál csak az alapítók halála után húsz évvel fogják szétosztani a megmaradt vagyont, közel 40 milliárd dollárt. Ugyanezt tervezi a híresen bőkezű Warren Buffett is a saját 31 milliárd dollárjával.

A Giving Pledge-t támogatók célkitűzése, hogy a vagyonuknak legalább a felét osszák szét az adományozó halála után; hogy pontosan mire, azt nem kell meghatározni. A Giving While Living viszont arról szól, hogy a mecénás még az életében adakozza el a vagyonát a szegényeknek. Ez azoknak a nézeteivel állhat összhangban, akik egyetértenek a szélesebb körű társadalmi újraelosztással, és ez a vásárlási szokásaikban is jelentkezik; például fair trade kávét vesznek, zöldenergiát hasznosítanak, vagy társadalmi segélyszervezetnek dolgoznak.

Az Atlantic kezdetben kis csapattal indult, akár a mai startupok. A kezdeti finanszírozásról részben a körülmények, részben Feeney hóbortjai döntöttek. A cégvezető például kettős ír állampolgárként szívesen támogatott ír tudományos intézeteket, vagy a Cornell Egyetemet, ahol a diplomáját szerezte. Később, ahogy a cég nőtt, és egyre több tapasztalatot szereztek, olyan problémákkal foglalkozhattak, amikhez értettek is – például az északír katolikusok és protestánsok összebékítésére vagy az apartheid utáni Afrika felvirágozgatására.

A Carnegie Corporation jótékonysági szervezetét 135 milliós tőkével alapították: mai áron ez kétmilliárd dollárt érne. Az amerikai szabályozás értelmében a nonprofit szervezeteknek évente a piaci értékük 5,5 százalékát el kell költeniük jótékonyságra, és a Carnegie annak mentén határozza meg a stratégiáját, hogy ezt a pénzt el is tudják költeni; a fennmaradó részt visszaforgatják az üzlet fenntartására.

1913 óta a Carnegie körülbelül 3 milliárd dollárt adományozott jótékony célra, ami évente 108 millió dollárt jelent a múlt évtizedben. Az Atlantic ezzel szemben csak 6,7 milliárdot osztott szét 30 év alatt - ez átlagosan 360 millió dollár évente. Nagyjából 2016-ra élik fel a vállalat maradék tőkéjét, és utána be is szüntetik a tevékenységüket.

Látható, hogy hosszú távon a Carnegie modellje fenntarthatóbb, de annak is megvan az előnye, ha egy alapítvány hamar megszabadul a pénzétől. Feeney például úgy látta, hogy a nagy vagyon nagy problémákat ruházhat át a későbbi generációkra, viszont ha van egy kitűzött határidő, az serkentheti a cég hatékonyságát. Tony Proscio, a Duke Egyetem szakértője szerint az Atlantic módszerének is megvannak az előnyei. A határidő garantálja, hogy az igazán fontos, megoldható problémákra koncentráljanak. Ez fontos, mert egy LLF tönkre is mehet, ha nem egyszerűbb kérdésekre próbál megoldást találni.

Az időlimit ellen erős érv, hogy egy intézmény nehezebben alkalmazkodhat és segíthet komplex problémákon. Elég megemlíteni a Carnegie egyik legnagyobb melléfogását. A cég 1932-ben finanszírozott egy tanulmányt a dél-afrikai fehérek szegénységéről – később ez a dokumentum lett az apartheidrendszer alapja. A Carnegie később korrigálta a tévedését: évtizedekkel később már ők is az apartheid felszámolását sürgették és támogatták.

Részben az ilyen esetek miatt sokan épp a filantrópok tevékenységét tartják a legnagyobb problémának.

A Bill és Melinda Gates Alapítvány rengeteget költött maláriakutatásra, de az amerikai közoktatásban is megpróbáltak egy új sztenderdet lefektetni – ez volt a Common Core Standards. Az alapítvány több mint 200 millió dollárt gyűjtött össze, és országos politikai támogatásra tett szert. Bill Gates személyesen biztosította az anyagi hátteret a Common Core Standardshez, maga szervezte a munkafolyamatokat, figyelembe véve az államok közti jogharmonizációt, és javaslatokat tett a törvényhozóknak.

Gatest ugyanakkor rengeteg politikai támadás is érte a program bevezetése körüli problémák miatt. Pedig – ahogy Forbes is írja a cikkében – a politikai módszertan kritikája nagyon nem ugyanaz, mint azokat támadni, akik új eszközöket adnak a törvényhozóknak. És az sem egyértelmű, hogy a filantrópok mire kínálhatnak megoldást.

  • A szegénység felszámolása túl nagy falat, még összefogással is. A Giving USA szerint 2013-ban összesen 335 milliárd dollárt gyűjtöttek össze jótékony célokra; ez kevesebb, mint amennyit a szegénység felszámolását célzó programokra évente szánnak. Ha ezt a pénzt szétosztanák a 44 millió, szegénynek számító amerikai között, fejenként 7600 dollárt kapnának, de ezzel sem lennének előrébb.
  • Az adományozók és támogatók nem mind érdekeltek a szegénység felszámolásában. A fent említett 355 milliárd dollárból csak 41 milliárdot kaptak a népjóléttel foglalkozó szervezetek. Igaz, a fennmaradó pénzből sokat költöttek oktatásra és egészségügyre is, amik közvetve segíthetnek a szegénység felszámolásában. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a gazdagok között sokan vannak, akik inkább a klímaváltozás elleni harcra vagy a rákkutatásra költenének.
  • A támogatók túl sokat költenek közvetlen szolgáltatásokra, és túl keveset politikai képviseletre. Gates ezt a hibát nem követte el. Ő is felmérte, hogy a szegénység felszámolásáért elsősorban kormányprogramokkal lehet tenni – ezt igazolja az amerikai gazdaságpolitika története is. A társadalom- és egészségbiztosítás nélkül az Egyesült Államokban 30-40 millióval több szegény élne, mint ma. Viszont a filantrópok inkább közvetlen finanszírozásban gondolkodnak; ez adott esetben sokat segíthet, de összességében csak csepp a tengerben.
  • Az oktatás fejlesztése nem old meg mindent. A szegénységet legalábbis biztosan nem. Bár igaz, hogy a közoktatás színvonalának javítása, a továbbtanulási lehetőségek kibővítése segíthet a szegénység felszámolásában, az adatok azt mutatják, hogy a szegénységnek olyan társadalmi és gazdasági vonzatai is vannak, amiken a jobb oktatás önmagában nem segíthet.

A filantrópok eredményeit sokan kritizálják, arra hivatkozva, hogy nem sokat tettek a szegénység felszámolásáért, sőt, sok esetben még rontottak is a helyzeten – van egy lassan húszéves vitacikk, amit a téma kapcsán előszeretettel rángatnak elő. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy itt magánszemélyek, illetve az általuk támogatott jótékonysági szervezetek adományairól van szó, nem a közpénzek rossz elköltéséről.