Zoltán
21 °C
36 °C

A Kaszpi-tengerről, szeretettel

000 DV2149217
2015.10.15. 15:28
Oroszország egy hete sikeres rakétatámadást indított Szíria ellen. Az akcióhoz az orosz haditengerészet könnyű hadihajóit használták: a csapásmérő robotrepülőgépek a Kaszpi-tengerről lőtték az Iszlám Állam létesítményeit, 1500 kilométer távolságról. Leginkább a haditechnikai szakértőket lepte meg az orosz rakétatechnológia fejlettsége, ugyanis ők számítottak rá legkevésbé. Az elemzők szerint ez nem egyszerű csapásmérés volt, hanem erődemonstráció.

Múlt héten bombahír volt (elnézést a nem szándékos szóviccért), hogy Oroszország október elején katonai erődemonstrációt tartott a világnak, méghozzá olyat, ami egy Sztálin-portrékkal súlyosbított Vörös téri díszszemlénél is hatásosabb volt. Négy orosz hadihajó a Kaszpi-tengerről összesen 26, Kaliber–NK típusú csapásmérő robotrepülőgépet indított 11 különböző célpont ellen: az Iszlám Állam iraki és szíriai állásait támadták Aleppóban, Idlibben és Rakkában.

1500 kilométer távolságról.

Az orosz védelmi miniszter, Szergej Sojgu szerint az összes kijelölt célpontot megsemmisítették, civil áldozat nem volt. Az orosz hírszerzés drónok és kémműholdak felvételei, a rádióforgalom figyelése és a helyi kémek jelentései alapján választotta ki a célpontokat. Ezek között voltak fegyver- és lőszergyárak, illetve kiképzőtáborok is. A biztonsági szakértők szerint ez nem egyszerű légi csapás, hanem

az orosz rakétatechnológia fejlettségének demonstrációja volt.

Az orosz hírügynökségek és tévék ontották a sikeres támadásról szóló filmeket és sajtóközleményeket, és a kurd milícia amatőr videóin is jól látszanak a cél felé repülő rakéták. Szép bemutatkozás, főleg ahhoz képest, hogy eddig még a szakértők sem sejtették, hogy a kisebb orosz korvettek csapásmérő robotrepülőket indíthatnak. Most már mindenki tudja. Mivel eddig nem szóltak róla senkinek, a fejlődés ugrásszerűnek hat – és emiatt elég riasztónak is.

Azt sem tudták, hogy létezik

Az október 7-i támadás előtt a világon senki sem tudta, hogy a Kalibereknek ekkora a hatótávolsága. A rakétaindítás ráadásul igen látványos volt, így nem tűnik alaptalannak a gondolat, hogy az oroszok erőfitogtatásnak szánták a támadást. Eric Wertheim, a haditengerészet független szakértője is így látja. Mint megjegyezte, a Pentagon által SS–N–30 néven emlegetett rakétatípusnak volt egy korábbi verziója (az SS–N–27), de azt hadihajók ellen tervezték, és a hatótávolsága legfeljebb 150 mérföld lehet.

Az amerikai hadsereg és a hírszerzés adatai szerint legalább négy rakéta csapódott be iráni területen, de ez biztonsági szempontból lényegtelen (egyébként nem az).

Az oroszoknak ez jó hír, mert végre éles helyzetben használhatták az új csapásmérő robotrepülőket, és demonstrálhatták a képességeit. [...] Az, hogy négy célt tévesztett, nem feledteti azt a tényt, hogy a többségük célba talált.

– mondta Paul Schwartz, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának főmunkatársa. Vagyis szerinte is az a tény a fontos, hogy az oroszoknak van nagy hatótávolságú, csapásmérésre alkalmas robotrepülőgépük.

Az orosz védelmi minisztérium először az RT-n keresztül cáfolta, hogy a rakétáik Iránban csapódtak volna be. De még mindig nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a csapásmérés pontossága arra utal, hogy az orosz rakétatechnológia elkezdett felzárkózni az amerikaihoz.

Kis hajó, nagy tűzerő

A Pentagon számára az is aggasztó fejlemény lehet, hogy a rakétákat viszonylag kisméretű hajókról indították: a Gepárd osztályú fregattról, a Dagesztánról, illetve három, Buyan–M osztályú korvettről. A hadihajók Kalibr–NK rakétaindító rendszerei, ahogy az elemzők tudják, 2500 kilométer hatótávolságú rakétákat indíthatnak. A hajók hossza 60-90 méter hosszú hajók, 1500-2000 tonna vízkiszorítással.

Ehhez képest az amerikai Tomahawk rakétákat hatalmas cirkálókról, rombolókról és tengeralattjárókról indítják. Ezek a hajók legalább 150 méter hosszúak és 9000 tonna a vízkiszorításuk.

„Kis hajó, nagy tűzerő" – foglalta össze Wertheim.

Mintha halászbárkáról indítanának űrrakétákat – gondolhatja a laikus.

A robotrepülőgép nem vadonatúj találmány – a náci Németország által fejlesztett sugárhajtású V–1 is annak számít –, de az első, igazán látványos demonstrációja az öbölháborúban kezdődött. Az amerikai haderő akkor nagy számban vetett be Tomahawk rakétákat; sokáig övék is volt a precíziós csapásmérő fegyverek monopóliuma. De nekik is időbe telt, mire hatékonyan ki tudták használni az új fegyvernemet.

A Tomahawk már nem a kategória sztárja, csak egy játékos a ligában. A csapásmérő robotrepülőgépet az Egyesült Államokon kívül csak az Egyesült Királyság használta sikerrel éles harci helyzetben – egészen mostanáig. 

Cirkálórakéta vagy robotrepülőgép?

A szíriai támadáshoz használt fegyvertípust magyarul csapásmérő robotrepülőgépnek hívják; hogy magyarul gyakran hívják cirkálórakétának, az az angol elnevezés (cruise missile) téves tükörfordításából ered. A robotrepülőgépek csak az indításkor használnak szilárd hajtóanyagot, a célpontot már kerozinnal működő sugárhajtóművel érik el.

Ez meglátszik a gyorsaságukon is. A robotrepülőgépek még a 800 kilométeres óránkénti sebességet sem érik el, vagyis a rakétákhoz képest lomhának számítanak; az igazi truváj a repülési képességükben rejlik.  A célpontot manőverezve közelítik meg, és mivel alacsony, alig 30-100 méteres magasságban repülhetnek, a légvédelem sem tudja észlelni őket.

Nem mintha az oroszoknak ez ismeretlen terület lenne. Az RK–55 Granat szárazföldi rakétaindító rendszer már 1984-ben elkészült, de az erről indított robotrepülőgépeket nukleáris robbanófejjel szerelték volna fel, amit az INF-szerződések megtiltottak. Az új rakétatípus irányítórendszere, repülési profilja és megbízhatósága viszont az előnyére változott – nem is keveset.

Az sem volt titok, hogy Oroszország sokat költ a légvédelemre. Az elmúlt években egyre több, egyre fejlettebb légvédelmi rendszert telepítettek, különösen Kalinyingrád és Krím környékén; így akarják korlátozni, hogy a NATO és az Egyesült Államok gépei belépjenek a légterükbe.

Ha már itt tartunk, ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy miért érhette meg az oroszoknak beszállni a szíriai polgárháborúba. (A helyzet amúgy is egyre zavarosabb arrafelé: az érdeklődők böngésszék át a Guardian térképét, amin jól látható, hogy ma éppen ki kivel van.) A részvételük látszólag segíthet az Iszlám Állam elleni küzdelemben – ami egybevág a damaszkuszi rezsim érdekeivel –, de az sem mellékes, hogy

Szíria stratégiai hozzáférést biztosíthat Moszkvának a Földközi-tengerhez.

Távolról sem biztos, hogy ezzel a lehetőséggel élni is fognak, de ne felejtsük el, hogy Vlagyimir Putyin a berlini fal lebontása óta sírja vissza a kétpólusú világot. Azóta sok minden történt, de ez nem garancia arra, hogy ne fordulhatna minden a visszájára. A Gorbacsov, majd Jelcin által vezetett, államcsőd felé tántorgó Oroszországnak a kilencvenes évek elején nem volt pénze talpra állítani a hajóipart, és ezt a haditengerészeti fejlesztések is megszenvedték.

Legalábbis úgy tűnt. Dimitrij Gorenburg, a Harvard Egyetem szakértője szerint az elmúlt években az orosz haditengerészet kevés új hadihajót állított rendszerbe, és ezek is többnyire kisebb hajótípusok voltak. A szíriai csapásmérés viszont azt mutatja, hogy nincs is szükségük nagyobbakra egy precíziós támadáshoz.

Elrettentés?

Jeremy Binnie, az IHS Jane's elemzője is úgy látja, hogy a bombázás elsősorban látványos erődemonstráció volt. A csapásmérő robotrepülőket többnyire kiemelt fontosságú célpontokra irányítják, például a légvédelmi egységekre: a célzott tisztogatás után megnyílik az út a légierő és a bombázók előtt. Olyan esetekben is jól használhatók, ahol fontos a meglepetés ereje, elvégre a robotrepülőket nem látják a radarok. Ehhez képest az oroszok lőszergyárakat és kiképzőtáborokat támadtak. Nem tudni, hogy a Kaliberek mennyibe kerülnek, de egy Tomahawk csapásmérő robotrepülőgép például 1,59 millió dollárba.

Vajon miért éri meg alacsony prioritású célpontokat méregdrága fegyverekkel támadni, miközben Oroszország körülbelül 50 harci repülőgépet állomásoztat Szíriában? Tényleg logikus válasznak tűnik, hogy azért, mert a levegőből porig bombázni valakit nem nagy kunszt. De 1500 kilométerről eltalálni valamit, méghozzá háromméteres pontossággal? Arra már az egész világ felfigyel. De a Pentagon biztosan.