Lázár, Olimpia
-2 °C
3 °C

Szeretnék egyszer majd én is így haldokolni

2015.11.07. 11:47 Módosítva: 2015-11-07 11:59:46
A Blizzconnál jobb videojátékos buli aligha van a világon. Ha az ember szereti a Blizzard játékait, akkor azért, ha nem, akkor meg mindent elsöprő hangulat úgyis megszeretteti vele, és azért. Minden cinikus, megkeseredett gémernek ajánljuk terápiaképpen: ha ez nem hozza vissza a lelkesedést és a rajongást, akkor kár a gőzért, már semmi nem fogja, és át lehet térni a játékokról az Excelre.

Ha az ember az internet gémerfórumaiból tájékozódik, nagyjából biztos lehet benne, hogy az utóbbi évek egyik legsikeresebbnek számító játékfejlesztő csapata, a Blizzard haldoklik. Elvégre:

  • A zászlóshajó World of Warcraftot ma már kevesebb mint feleannyian játsszák, mint 6-7 éve, a fénykora óta kb. 7 millió előfizetőt veszített.
  • A Diablo 3-on mindenki fanyalog, hogy sehol nincs a második részhez képest, a legnagyobb újítása, a valódipénzes aukciósház akkora bukta volt, hogy ki is vették a játékból.
  • A Starcraft 2 az egész műfajával, a valós idejű stratégiával együtt kiment a divatból vagy 2-3 éve, ma már mindenki MOBA-kat játszik helyette.
  • Az ebben a játékstílusban induló friss Blizzard- próbálkozást, a Heroes of the Stormot nagyon megalázóan lenézi és lesajnálja a műfaj két királyának, a DOTA 2-nek és a League of Legendsnek a sokmilliós rajongótábora (mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a két társaság kölcsönösen egymást is).

Na, ahhoz képest, hogy ennyi sebből vérzik a cég, minimum vénásan és artériásan egyszerre, a Blizzcon 2015 találkozóra a jegyeket nagyjából fél óra alatt kapkodták el a rajongók.

Mind a 25 ezret.

Annak ellenére, hogy a 200 dolláros (közel 60 ezer forint) ár Amerikában sem aprópénz, plusz ugye el kell utazni hozzá Anaheimbe, ami Los Angeles egyik külvárosa, és a leginkább az a első, klasszikus Disneyland otthonaként számít turistamágnesnek. A csillogó szemű, hercegnőjelmezbe öltözött kislányok, és a pénztárcájukat gondterhelt arccal szorongató szülők helyett most két napra a videojáték-rajongók hardcore rétege veszi át a hatalmat a városban.

Na de kik ezek az emberek?

Hogy milyen ez a társaság? Az első, ami feltűnik, hogy a gémersztereotípiákhoz képest sokkal idősebb (ebben nagy szerepe lehet a belépő árának is): tinédzsereket alig látni, a többség húszon, talán harmincon is túl van. Szintén az előítéletekhez képest meghökkentően sok a női játékos. Persze attól azért még távol vagyunk, hogy kiegyenlített legyen a nemek aránya, az Anaheim Convention Centerben most a fizika törvényeit meghazudtoló módon a férfivécé előtt sokkal hosszabb a sor, mint a nőinél. De hogy arányaiban sokkal több itt a nő, mint mondjuk a magyar parlamentben, az biztos. És igen, a megszokottnál több az úgynevezett fura figura is, a jó értelemben vett fura, és a fura értelemben vett fura egyaránt. A különbség a kettő között kis rutinnal simán kiszúrható: előbbi például a színes hajú, tüllszoknyás csaj „Free Hugs!” feliratú pólóban, utóbbi ugyanez 120 kilós, szakállas pasi kiadásban.

A tömegben folyton cosplayerekbe botlik az ember, ők a kedvenc játékuk szereplőinek beöltöző rajongók. Itt szinte teljes a nőuralom, néhány ruha meglepően keveset takar, de a többi látogató nagy örömére nem nagyon félnek attól, hogy megfáznak a csúcsra tekert légkondiban. A cosplayerek egész álló nap össze-vissza mászkálnak, bárkivel leállnak fotózkodni, a viselkedésük, és a jelmezeik annyira profik, hogy bennem fel is merült, hogy valójában fizetett statiszták, mint az úgynevezett booth babe-ek a nagy szórakoztatóipari kiállításokon. De nem azok (illetve csak annyiban, hogy aki a cosplay versenyen indul, ingyenjeggyel jöhet be), hanem lelkes amatőrök, akik maguk készítik a jelmezeiket, és elképesztő melót fektetnek bele: van ami hónapokig készül, és több száz dollárnyi alapanyag van benne.

A létszámnak megfelelően a parti helyszíne brutális méretű; eredetileg talán Duna–Tisza közének készült, csak aztán befedték. A konferenciaközpont egyik végében van a nagyszínpad, úgy 15 ezer ülőhellyel, és több tucat óriáskijelzővel azoknak, akik túl messze ülnek ahhoz, hogy bármit is lássanak a színpadból. Utána három hatalmas terem jön, végeláthatatlan sorokban felállított pécékkel – itt lehet kipróbálni az aktuális játékok még megjelenés előtt álló tesztverzióit –, és kisebb, 2-3 ezer fős esportarénák. Az alagsorban pedig a Blizzard-bolt pólókkal, plüss Diablo-figurákkal, poszterekkel, beszélő sörnyitóval és hasonlókkal. Az egész alig nagyobb, mint egy átlagos Tesco, több tucat pénztár dolgozik egyszerre, a sort 600 emberig számoltam, és a felénél se jártam még. Beszéltem egy sráccal, aki három órát állt sorban, és a végén kiderült, hogy elfogyott a póló, amit venni akart.

És mi történik egy ilyen bulin?

Az első nap a játékok bemutatóié, az új bejelentéseké. Annak azért van egy hangulata, amikor 25 ezer rajongóval együtt figyeli az ember a trailereket és a színpadon az újdonságokat bemutató fejlesztőket. Eleinte kicsit zavartan nézel körbe, amikor annyi történik, hogy egy videóban a robotnindzsa testvérnek szólítja a hús-vér nindzsát, és erre a közönség olyan üdvrivalgásban tör ki, mintha éppen valaki mesterhármast rúgott volna a BL-döntő utolsó percében. Aztán a hangulat egyszerűen magával ragad és elsodor, én a végén azt vettem észre magamon, hogy boldogan üvöltök a többiekkel, amikor az új WoW-kiegészítő trailerében megjelenik Sylvanas, az élőholtak királynője. Pedig épp a múlt héten fagyasztottam be az előfizetésemet (már nem először), mert meguntam a játékot.

A legnagyobb durranás persze a Warcraft-film előzetesének világpremierje. Duncan Jones, a rendező konferálja fel, szegény hebeg-habog, egy mondatot nem tud kinyögni, annyira ideges. Aztán jön a trailer, biztosan látták már önök is, de azért nézzük meg még egyszer:

Tetszett? Én mélységesen meg voltam döbbenve, amikor utólag az indexes levelezőlistán azt láttam, hogy fanyalognak a kollégák rajta. Engem ott a 25 ezer rajongó között, a 30 méteres kivetítő előtt simán meggyőzött, hogy ez az új Gyűrűk ura és az új Avatar egyszerre, de lehet hogy még az új Aranypolgár is. Fel sem merült bennem, hogy egyáltalán emberileg lehetséges nem elájulni tőle. Na ennyire nehéz kivonnia magát az embernek az élmény hatása alól.

Úgy egyébként elég soványak az új belejelentések, sehol egy Warcraft 4, csak pár új pálya az egyik játékhoz, új játszható hősök a másikhoz, új játékmódok a harmadikhoz. Ennek ellenére a hangulat annyira erős, és a lelkesedés annyira ragadós, hogy ott helyben szentül elhatározom, hogy a Starcraft 2 lezáró, utolsó epizódjával (jövő héten jelenik meg, Legacy of the Void a címe) újrajátszom az egész sorozatot, hogy a műfajjal kapcsolatos minden ellenérzésemet félretéve kipróbálom a Heroes of the Stormot, fejest ugrom az Overwatch bétájába, a Hearthstone új kalandját pedig... jó, azt speciel akkor is akkor is lenyomtam volna, ha nincs is Blizzcon. És egészen biztos vagyok benne, hogy hasonló gondolatok fészkelték be magukat a többi 24999 fejbe is a helyszínen. Azért remélem, mire leszállok a repülőről, elmúlik a dolog, mert hát kinek van ennyi szabadideje.

Alapvetően kicsit a Szigetre emlékeztet az egész buli, csak tudatmódosító szerek nélkül. A tömeg különféle színpadok között hullámzik ide-oda, csak itt koncertek helyett a játékokkal kapcsolatos előadások, meg esportversenyek mennek. A végén viszont a nagyszínpadon Linkin Park lesz, ami pont különbség a Szigethez képest, mert oda évek óta nem sikerül elhívni őket. Párhuzam viszont, hogy papíron a Blizzcon is hagyományosan veszteséges, de persze az irtózatosan nagy reklámértéke miatt (most napokig ez a fő téma a világ összes gémermagazinjában és hírportálján) simán megéri a Blizzardnak a nagy haldoklás közben.

Jó, jó, de milyenek a játékok?

A közönség öltözködéséből (itt szinte kötelező a Blizzard valamelyik játékénak a pólóját viselni) úgy tűnik, hogy még a World of Warcraft a cég legnépszerűbb gyereke, de a kipróbálható verziók előtt álló sorok hossza már egyértelműen az Overwatchnál a legnagyobb. Csak jövő tavasszal jelenik meg, de már most olyan közösség alakul körülötte, amiért 100-ból 99 játékfejlesztő gondolkodás nélkül eladná a lelkét az ördögnek.

A nulladik nap estéjén sikerült belefutni egy direkt dél-amerikaiaknak szervezett Overwatch-rajongói buliba, voltak vagy kétszázan. És még meg sem jelent, csak a kiválasztott kevesek játszhatnak a pár napja indult bétaverzióval. Meg persze azok, akik a Blizzconon kivárják a sorukat. Beóvakodtam én is kipróbálni, mit tud ez a játék.

És jobban szórakoztam, mint a Team Fortress 2 óta bármilyen lövöldözős játékkal.

A recept: végy 21 karaktert, öntsd le őket egészen vadállat dizájnnal, és adj nekik egyedi, a többi húszból senkire nem hasonlító képességeket, játékstílust.

Húzz rá egy kézre álló irányítási rendszert, aztán próbáld meg az egészet úgy kiegyensúlyozni, hogy egyik se legyen erősebb, vagy gyengébb a többinél, csak nagyon-nagyon más.

Az én karakterem, akit hasraütésszerűen kiválasztottam, egy koreai kislány, Di'Va, aki egy brutális, de a méretét meghazudtolóan cukirózsaszín lépegető robotot vezet, egészen bámulatos tűzerővel megpakolva. Miközben lő, lomha, de amikor nem, rövid időre akár repülni is képes. Erőtérpajzsot tud maga elé tartani, és végső esetben önmegsemmisítéssel magával ránt a halálba mindenkit a környéken, miközben mi katapultálunk belőle. És ha gyalogosan túlélünk egy ideig, új robotot hívhatunk. Ez összesen négy képesség, és egy sablon, ami nagyjából minden karakterre ráhúzható: alap támadás, mozgást befolyásoló képesség, védekező trükk, és überdurva, de ritkán ellőhető, több ellenségre ható támadás. Ehhez adjunk a Quake 3 óta nem látott tempójú, pörgős játékmenetet, és azt, hogy halál után karaktert válthatunk – ez pedig egy külön stratégiai játék lesz a játékon belül, hogy a csapatunk felállását folyamatosan az ellenféléhez igazítjuk. Tessék, ilyen egyszerű jó játékot csinálni, amiért milliók vesznek meg már a megjelenés előtt.

Akkor most haldoklik?

A 25 ezer rajongó lelkesedésében megfürödve ez az egész haldoklássztori a világtörténelem legnagyobb hülyeségének tűnik. De ha mégsem az, és tényleg lehet így haldokolni, akkor én is pont ugyanígy így szeretnék, amikor majd muszáj lesz. Talán még a 200 dolláros beugróból is engedek valamennyit, hadd lássa boldog-boldogtalan.