Árpád
-3 °C
4 °C
Index - In English In English Eng

A fülnek ünnep, a pénztárcának átok

shutterstock 501535759
2017.11.25. 10:35
Mi az a nagy felbontású zene? Miért van erre szükségem? Mennyibe kerül? Mit kell hozzá venni? Milyen a kínálat? ÚRISTEN, NE IDEGESÍTS, HOGY MÉG MŰKÖDIK A SOULSEEK? Minden, amit a High Resolution Audióról (HRA) tudni érdemes.

Mi az a high res audio (HRA)?

Ez egy gyűjtőfogalom a nagy felbontású (high resolution) hangfájlok elnevezésére. Ilyenek már több mint egy évtizede léteznek, de csak az elmúlt két-három évben terjedtek el jobban, valamivel a hanglemez újrafelfedezése után.

A kilencvenes években a kazettákat kiszorították a piacról a cd-k, majd jött az mp3 húszéves uralma. A fájlokat már nem lemezboltosok terjesztették, hanem az internethasználók. Az akkori átviteli sebesség mellett képtelenség lett volna 640 megabájtos cd albumokat továbbítani; a tömörített fájlok sokkal gyorsabban töltődtek le. Csakhogy tömörítés közben rengeteg adat veszett el, így a zene minősége is érezhetően romlott. 

Mivel a mai sávszélességgel csak percekig tart egy tömörítetlen album letöltése, nincs szükség rá, hogy tömörítéssel rontsák a hangminőséget. A HRA erről a romlatlan hangminőségről szól – na meg arról, hogy a digitális fájlok sokkal több információt is tartalmazhatnak, mint egy cd.

Akkor a cd már nem is elég jó?

Erről kérdezze meg Neil Youngot és a megrögzött audiofileket; szerintük nem. Egy átlagos zenehallgató számára a cd hangminősége több mint kielégítő, de éveken belül kifutott, lejárt, túlhaladott, obskúrus formátum lesz. Az asztali cd-játszók piaca marginális, és már a számítógépekben sincsenek lemezmeghajtók. Mindenki fájlokat hallgat, vagy streameket. Az audiofilek lemezt és szalagos felvételeket. A hipszterek kazettát. Cd-t egyre kevesebben. Viszont ha fájlokat hallgathatunk, abban elmehetünk egészen a minőségi plafonig: a tömörítetlen zenéig.

A HRA egy fájlformátum?

Nem; inkább egy gyűjtőfogalomként használt rövidítés. A nagy felbontású zene formátuma sokféle lehet. Néhány példa:

  • WAV: tömörítetlen hangfájl, a Microsoft találmánya. Nagyjából egyidős az mp3-mal.
  • FLAC: a Free Lossless Audio Codec rövidítése. Ez a formátum valójában olyan tömörítés, ahol a tömörített állomány lejátszás közben kicsomagolja magát eredeti méretűre. A fájlok mérete így kisebb lehet, mint a tömörítetlen WAV-é.
  • ALAC: az Apple saját, veszteségmentes formátuma.
  • AIFF: eredetileg az Apple fejlesztette 1988-ban, és cd minőségű digitalizációt jelent.
  • DSD: a Super Audio CD (SACD) fájlformátuma.

Attól viszont, hogy egy fájlnak ilyen kiterjesztése van, egy zene még nem lesz automatikusan nagy felbontású – lehet, hogy az adott fájl cd hangminőségű, vagy annál is rosszabb.

Akkor mitől lesz egy zene nagy felbontású?

Ennek mostanáig nem volt olyan egyértelmű definíciója, mint mondjuk a HD videónak, ahol az egyes minőségi szinteket (HD Ready, Full HD, Ultra HD) a képernyő felbontásához kötötték. Aztán 2014-ben a Digital Entertainment Group, a Consumer Electronic Association és a Recording Academy a legnagyobb lemezkiadókkal együttműködve megalkotta a hivatalos definíciót:

olyan veszteségmentes zene, ami a teljes hangspektrumát visszaadja azoknak a cd-nél jobb minőségű masterről készített felvételeknek, amik a művészek, producerek és hangmérnökök eredeti alkotói szándékát tükrözik.

A Recording Industry Association of America (RIAA) idén novemberben előállt a logóval is, amivel Európában, az Egyesült Államokban és Kanadában jelölik a nagy felbontású zenéket.

De ha a zenei fájlokat cd-ről digitalizálják, hogy lehet a cd-nél jobb minőségű a HRA?

A hivatalos definíció szerint a stúdióminőségű felvételek (Master Quality Recordings) négy alkategóriára oszlanak:

  • MQ–P: a master felvétel formátuma PCM, a mintavételezési frekvencia 48 kHz / 20 bit, vagy annál nagyobb. A 96 kHz / 24 bit, illetve a 192 kHz / 24 bit a legelterjedtebbek.
  • MQA: a mastert analóg formátumban rögzítették, jellemzően szalagra.
  • MQ–C: a master felvétel cd minőségű (44,1 kHz / 16 bit).
  • MQD: a master DSD/DSF formátumú, a mintavételezési frekvencia 2,8 MHz vagy 5,6 MHz.

Ezek – az MQ-C-t leszámítva – a cd-nél jobb minőségű felvételek. Ha ezekről készítenek nagy felbontású digitális másolatot, az jobban fog szólni, mint a cd.

Állj, állj, állj. Mi az a master, mi az a mintavételezés, és mik ezek a bitek és hertzek?

Masternek hívják azt a felvételt, amit a zenészek, a producer és a hangmérnök rögzítenek a stúdióban. Ez a legjobb minőségű felvétel, amin minden további másolás és tömörítés csak rontani fog. Erről készülnek a lemezes, cd-s, kazettás és digitális másolatok, amiket aztán sokszorosítanak.

A mintavételezési frekvencia azt mutatja, hogy másodpercenként hányszor vesznek mintát a master felvétel analóg hanghullámjából a digitális konverzió során. Minél nagyobb a mintavételezési frekvencia, annál pontosbb lesz az analóg hanghullám digitális leképezése.

A bitek száma jelöli, hogy mennyire precíz maga a mintavételezés. A cd minőségű, 16 bites mintavételezésnél másodpercenként 65 536 egyedi értéket lehet rögzíteni. 24 bitesnél már 16 777 216-ot. A bitmélység határozza meg a dinamikatartományt is, vagyis hogy a felvételen milyen lesz a halk és hangos hangok dinamikai különbsége. 16 bites mintavételezéssel 96 decibeles dinamika érhető el, 24 bitessel 144 decibel. Más kérdés, hogy ezt szinte semelyik hangsugárzó és D/A konverter nem tudja lekövetni, de ha a forrás túl jó minőségű, abból sosem lehet baj.

Kicsit elvesztem a számokban; mit is jelent ez?

Itt van három szám arról, hogy a HRA mennyivel jobb a tömörített zenénél:

  • A jó minőségű mp3 fájlok bitsűrűsége 320 kilobit másodpercenként.
  • A cd minőségű zene bitsűrűsége 1411 kilobit másodpercenként.
  • Egy 24 bites, 192 kHz-es dal bitsűrűsége 9216 kilobit másodpercenként.

Összegezve: egy jobb HRA fájl csaknem harmincszor annyi adatot tartalmaz, mint egy jobb mp3.

Wow. És ezt a különbséget hallani is lehet?

Igen. Minél pontosabb a digitalizáció, annál nagyobb a rögzített fájlok mérete; és minél  nagyobb a fájlméret, annál precízebb a reprodukció.

A hangminőség persze nem egyenes arányban javul. Egy 128 kbps-es mp3 sem szól tízszer rosszabbul, mint egy 1411 kbps-es cd felvétel.

De az audiofília sosem az egyenes arányosságokról szólt. Inkább olyan ez, mint egy olimpiai sportág: tized- és századmásodpercnyi javulásokért mennek az őrjítő küzdelmek, és pont ezek az apróságok választják el a világbajnokot a középszerűtől. De még a jól ismert felvételekből is több részletet és finomságot hámozhatunk ki, ha nagyobb felbontású fájlokat hallgatunk.

Oké, hallani akarom a kedvenc számaimat, a lehető legjobb minőségben, a lehető legolcsóbban. Mire lesz szükségem hozzá?

A streamerek közül az Apple Music 256 kbps-es AAC fájlokat játszik le, a Spotify 320 kbps-es Ogg Vorbist. Csak a Tidal és a Qobuz szolgáltatása tudja meghaladni a cd hangminőségét.

A Tidal Masters az ár-érték arányt tekintve verhetetlen, mivel ezzel lehet a csúcsminőségre lőni. Az innen streamelhető MQA (Master Quality Authenticated) állományok állítólag simán pariban vannak a stúdiófelvételekkel, és digitális lejátszásban nincs párjuk. (A témáról az Absolute Sound szerkesztője húszoldalas cikket írt; 27 év tapasztalat és egy méregdrága high-end rendszer birtokában arra jutott hogy ilyen hangminőséget semmilyen más forrásanyag sem adhat.)

Persze, a csúcsminőséghez kell egy MQA kompatibilis D/A konverter is – például egy Meridian Explorer2. Ez elboldogul a 192 kHz-es, 24 bites felvételekkel és az MQA állományokkal is. Alsó hangon százezer forint. További megkötés, hogy a Tidal Masters csak a pc-s / maces asztali alkalmazással, illetve dedikált eszközökkel használható.

Tehát: kell egy pécé, egy HRA- és MQA-kompatibilis D/A konverter, illetve egy Tidal-előfizetés, és nem kell semmilyen kompromisszumot kötnünk. Ráadásul Magyarországon a Tidal havidíja csak 3000 forint, pedig máshol hét-nyolcezret is elkérnek érte.

Ha nem akarok hat számjegyű összegeket költeni, nincs is értelme a HRA-nak?

Egy négyezer forintos fülhallgatóval nincs értelme belevágni a buliba, mert azzal még egy kazetta információtartalmát se lehet kibányászni. De néhány tízezer forinttal már hallható javulás érhető el.

  • Dedikált lejátszók. Hordozható HRA-kompatibilis eszközöket kaphatunk néhány tízezer és sok százezer forintért is. Nem muszáj egy méregdrága Astell & Kernnel vagy a Sony aranybevonatú szuperwalkmanjével kezdeni; egy Fiio lejátszóval is hallható a különbség.
  • Olcsó D/A konverterek. A pc-k beépített hangcsipjei lejátsszák a HRA állományokat, de a minőségjavulásból semmit sem fogunk érezni. Egy USB-s konverter, például egy Audioquest Dragonfly nagyjából 30 000 forintba kerül: bedugjuk egy üres USB slotba, rákötjük a fülest, vagy továbbkötjük a jelet az erősítőbe, és kész. A cd minősége ezzel is meghaladható.
  • Új telefonok. Erre mindenki szívesebben költ, mint csúcskategóriás hordozható lejátszókra. A HRA fájlok lejátszását egyre több készülék támogatja. Az LG G6, a OnePlus 5, a Samsung Galaxy S8 és az S8 Plus a legnagyobb felbontású, 192 kHz-es / 24 bites dalokat is lejátsszák, és a  Huawei P10, a Sony Xperia Z5 és XZ1 is elboldogulnak nagy felbontású formátumokkal. A jövő telefonjaiban ez nyilván nem kuriózum lesz, hanem alapszolgáltatás, de ma még csak jelen van, és csak a 100-150 ezer forintos készülékek támogatják alapból a HRA-lejátszást.

Ha a Tidal Mastersben nincsenek meg a kedvenc zenéim, vehetek máshonnan is?

Persze, egy csomó forrásból. A HDTracks tele van klasszikus jazz-, pop- és rocklemezekkel. A 7Digital modern popzenében és 24 bites felvételekben gazdag. A Naim Labelen főleg jazzek és klasszikusok vannak, remek áron. A Primephonic inkább komolyzenében erős, de ott nagyon. Ez csak néhány példa: a készülékgyártóknak is van saját HRA-kiadójuk (Onkyo Music, Technics Tracks), ahogy a legnagyobb lemezkiadóknak is.

Mennyibe kerülnek ezek a felvételek?

Hát igen, ez kényes kérdés. Arra jobb felkészülni, hogy

egy HRA-albumért egy hanglemez árát is kifizethetjük.

Nem vicc. Vannak 192 kHz-es, 24 bites állományok, amikért 30-35 dollárt kérnek. Innen nézve nem is tűnik olyan soknak a Meridian Explorer2 százezer forintos ára; hogyisne, hiszen egy tucatnyi album megvásárlása többe kerül.

Olcsóbban nem megy?

De, lehet például hanglemezeket digitalizálni. Mike Oldfield Discoveryje a HDTracks-en 18 dollárba kerül (96 kHz / 24-bites fájl). Jobban járunk, ha beslattyogunk egy helyi használtlemez-boltba, és megvesszük ugyanazt a kiadványt 500-1000 forintért. Utána be is digitalizálhatjuk, olyan bitráta és felbontás mellett, ahogy nekünk tetszik.

sony4-2
Fotó: trustedreviews.com

Az ebben rejlő potenciált a Sony is meglátta: készítettek olyan lemezjátszót, amit direkt hanglemezek digitalizálásához terveztek. Más kérdés, hogy ez a futómű-hangkar-hangszedő kombó valószínűleg nem fog olyan jó minőségű felvételt készíteni a lemezeinkről, mint amilyen egy eredeti, digitalizált stúdiófelvétel.

Máshogy kérdezem: ingyen nincs?

Ó, dehogynem. A civilizált nyugaton pénzbírsággal büntetik az illegális letöltést, de a magyar szabályozás szerint a letöltés nem, csak a megosztás illegális. Szóval nyergeljük fel a Soulseeket...

JÉZUS MÁRIA, A SOULSEEK MÉG MINDIG LÉTEZIK?

Igen, túlélte az ezredfordulót. Még mindig nagyjából úgy néz ki, mint 15 éve, de a felhasználók egyre gyakrabban osztanak meg HRA fájlokat is. Amúgy nemcsak az interface, hanem a letöltési sebesség is a kétezres évek elejét idézte, amikor be kellett tárcsázni a modemmel a szolgáltatóhoz, aztán egy éjszakán át várni, hogy letöltődjön egy 128 kbps-es mp3 album.

Miért, ilyen pocsék a kapcsolat?

Nem, csak a fájlok óriásiak. Egy hivatalos szolgáltatótól biztos dőlnének a megabájt per másodpercek, de itt várni kell, amíg levánszorognak a több gigabájtos albumok. Ez van. Azt hittem, öreg vagyok már, hogy sorba álljak 34761 emberrel egy Lynyrd Skynyrd-albumért, de kivártam, ahogy azt is, hogy letöltődjön a Free Bird 9 perces változata, ami önmagában 469 megabájt volt. Szóval ezeknek a fájloknak kell a tárhely és a sávszélesség.

Sokszor így is belefuthatunk az elcseszett digitalizálás eredményébe. Ezúton küldenék szíjjal verést annak, aki fel merte tölteni a 24/96-osnak hazudott In A Silent Wayt Miles Davistől, mert ez csak arra volt jó, hogy a nagy felbontás miatt halljam, hogy a felvétel készítőjének lemezjátszóján szarul volt beállítva az antiskating, és a jobb csatorna végig idegesítően sercegett. Aztán volt pofája megosztani, én meg várhattam két óráig, mire kiderült, hogy ez nem high end, hanem aurális környezetszennyezés. Szóval lutri.

És milyen a kínálat a félillegális zónában?

Pocsék. Lehet remek zenéket találni, de az a baj, hogy jó minőségben főleg a legnagyobb klasszikusokat osztják meg, mint a Beach Boys Pet Soundsát. A Pet Sounds nemhogy mindenki lemezgyűjteményében, de még az Amerikai Kongresszusi Könyvtárban is megvan. Minek akarná valaki akár letölteni, akár 30 dollárért megvenni újradigitalizált formában?

A Soulseek pont azért volt jó annak idején, mert mindent lehetett találni: kazettáról bedigitalizált acid house-t, John Peel rádióműsorait, japán hardcore-t, Wilhelm Furtwanglert és Vladimir Cosmát, Decca-klasszikusokat és holnap megjelenő poplemezeket. Most meg a Beatles, a Rolling Stones, az Animals, a Pink Floyd, David Bowie és John Coltrane ömlik mindenhonnan. Igen, ezek poptörténelmi klasszikusok, de új lemezeket nagy felbontásban igen ritkán találhatunk.

A régi felvételek jobban szólnak az új formátumban?

Gyakran igen, máskor nem, néha meg nehéz eldönteni, annyira kiegyenlített a színvonal. De sokatmondó, hogy ott tartunk, hogy a digitális fájlok pariban vannak a legjobb analógokkal.

Akkor megéri váltani?

Nem ez a kérdés. Ez úgysem fog megtörténni, amíg a nagy felbontású zene nem lesz olyan észrevétlenül kényelmes és olcsó, mint beizzítani a Spotifyt, és feldobni egy vezeték nélküli fülhallgatót. A HRA-val ma még rengeteg az abból fakadó nyűg, hogy az audiofilek, a zenekiadók, a tartalomszolgáltatók, a készülékgyártók és a zenerajongók igényei igen ritkán esnek egybe. De akit csak a hangminőség érdekel, az már most viszonylag olcsón megtalálhatja a számítását.