Szilárda
-4 °C
3 °C

Ha drogot nem ad a gyereknek, miért vesz neki mobilt?

2018.01.31. 10:48
A tízévesek egy kiránduláson is csak a telefonjukkal vannak elfoglalva, ha elveszik tőlük, dührohamot kapnak, lájkokat akarnak gyűjteni az Instagramon vagy a Musical.ly-n, és szoronganak, ha a testvérük vagy a barátnőjük több szívecskét kapott. Az okostelefonokat és a rajtuk futó szoftvereket fejlesztő cégek egyre több figyelmeztetést adnak ki arról, milyen súlyos függőséget okozhat a közösségi média a gyerekeknek. Tari Annamária pszichológus az Indexnek arról beszélt, milyen komoly szorongást okozhat a közösségi média kiskamaszkorban, miközben a gyerekek nem tanulják meg a felnőttkorhoz szükséges érzelmi stratégiákat, és arról, hogy miért nem adnak a Szilícium-völgyben dolgozó szülők 14 éves kor előtt okostelefont a gyerekük kezébe.

Januárban az Apple két legnagyobb résztulajdonosa arra szólította fel a céget, hogy tegyen valamit a gyerekek mobilfüggősége ellen. Nemrég Sean Parker, a Facebook első elnöke mondta azt: nagyon megbánta, hogy szerepet vállalt a cég történetében, mert a jóisten tudja csak, mit csinál a gyerekeink agyával a Facebook. Ön tudja, mi történik a gyerekeink agyával?

Ember nincs szerintem, aki most meg tudja mondani, hogy huszonöt-harminc év múlva milyen hatásai lesznek nem is önmagában az internetnek, mint inkább a gyerekek közösségimédia-használatának. Amikor elkezdték vizsgálni az okostelefon hatásait, akkor még senki nem gondolta, hogy itt egy nagyon is valóságos addikcióról lesz szó. Senki nem sejtette nyolc-tíz évvel ezelőtt, hogy

a közösségi média a legerősebb kémiai függőséget okozhatja, ami az alkoholhoz, a droghoz vagy bármely más szerhasználathoz hasonlít.

Amikor a gyerekek az online világukban vannak, és úgy érzik, nincsenek egyedül, jönnek a lájkok és a szívecskék, akkor az agyuknak az a része aktív, ahonnan az öröm származik: ez egy igazi endorfinpumpa. Az okostelefonok, a gyors internet és a közösségi média megadja a gyerekeknek az azonnali érzelmi szükséglet kielégítésének lehetőségét. A gyerek azt szokja meg, hogy amit akar, az nagyjából azonnal teljesül. És azt hiszi, a valóságban is úgy működnek a dolgok, hogy ha valamit megunt, elrontott, akkor onnan bármikor kiléphet, és újra próbálkozhat. Ami a legszomorúbb, hogy most olvashatjuk a lelkiismeret-furdalásból megszólaló, a fejlesztést annak idején életre hívó szakemberek sorait, miközben a következmény már itt van, úgyhogy némi késésben vagyunk.

Miért baj ez a gyorsaság és azonnaliság?

Régen a gyerekkor arról szólt, hogy az életkor növekedésével meg kellett tanulnunk növelni a reakcióidőt. Megtapasztalhattuk, hogy amit szeretnénk, az nem valósulhat meg azonnal. Hagyományosan utoljára másfél éves korunkban vágjuk le magunkat a földre Túró Rudiért üvöltve, felnőttként már elvileg tudunk várni dolgokra. Az információs korban azonban a reakcióidőnk egyre rövidül, mert az eszközökkel eljött az azonnali érzelmi szükségletkielégítés folyamatos lehetősége.

A gyerekek nem a valódi életet tanulják meg, hanem egy nagyon gyors tempójú, látszólagos érzelmekkel tarkított, pörgős, színes interaktív világban működnek, amihez képest apa és anya az ilyen vagy olyan házasságával, ülve a kanapén, nyomkodva a tévé távirányítóját, hát kicsit szürke, kicsit unalmas és kicsit lassú.

De ma már a szülők se csak a tévét bámulják, ők is vadul facebookoznak. Mi a különbség a szülők és a gyerekek közösségimédia-használata között?

Az alapvető különbség az, hogy a mai szülők generációjának még volt offline gyermekkora. Ők még tudják, milyen gyereknek lenni, békát bottal piszkálni, beszélgetni, játszani, megtanulni kapcsolatokat kialakítani, a világot saját tapasztalatok alapján, a biológiai életkorhoz kötötten, lassan megismerni. Ez még az 1980 után született Y-generáció mai harmincasaira is igaz, akik a könyvespolcok alá születtek, de már a web 2 világában nőttek fel.

Ahogy ők idősödnek, egyre inkább megtalálják a saját életükben azokat a horgonypontokat, amik visszanyúlnak az offline gyermekkorukhoz. A 2005 után született alfa-generáció viszont már tényleg ki-be jár az online és az offline világ között, és sokszor nem is tud különbséget tenni a kettő között. Míg a szülői generációk csak használják a közösségi médiát, ők ebben a világban élnek.

Nem megint az van, hogy a felnőttek nehezen viselik el, ha a gyerekeik mások? Húsz-harminc évvel ezelőtt a tévé káros hatásaitól féltették a gyerekeket. Méricskélték, hány órát töltenek totál passzívan a képernyő előtt. Ma azt mérik, hogy a 16–21 évesek naponta átlagosan több mint három órát töltenek a Facebookon és más közösségi oldalakon. Miért baj ez, ha a tévébámulás passzivitásával szemben ilyenkor mégiscsak aktívan használják az agyukat: írnak, gondolkodnak, kapcsolatokat létesítenek és tartanak fenn?

Annak idején a tévével foglalkozó szociológiai és szociálpszichológiai kutatások ezt úgy fogalmazták meg, hogy a tévé az, ami köré csoportosul csillag alakban a család, és ahelyett, hogy kommunikálnának egymással, mindenki bámulja a képernyőt. Mi van most? Mindenki fogja a saját képernyőjét, és ül a saját szobájában. Szó nincs együttes élményről. A tévé sosem kínált online életteret, de egy jó film most is kiválthat belőlünk érzelmi aktivitást és azonosulást. A közösségi média ezzel szemben komplett világot ajánl fel, lehetőséget gyors érzelmek átélésére, második esélyt különböző kapcsolatokra és hihetetlen lehetőségeket a mások életének kukkolására.

Sokszor a szülőknek is kényelmesebb, ha a gyerek elvan a telefonjával, mert akkor csönd van, és ő nyugodtan csinálhatja a dolgát – vagy facebookozhat.

Csak amikor a szülő azt gondolja, hogy a gyereke boldogan ül a szobájában, és a harmincadik Instagram-fotóját készíti, nehéz észrevenni, hogy aközben az a gyerek nincs jól. Mert nincs rendben, hogy egy tízéves azon szorongjon, hogy ő hogyan néz ki a fotókon. Nincs rendben, hogy 8–10 évesen rivalizációval küzd, mert folyamatosan egymás online teljesítményét mérik, a lájkok számát hasonlítják össze. Nincs rendben, amikor az okoz feszültséget, hogy a másik satírozott szeme több lájkot hozott, mint az én csillámos körmöm.

A gyerek fél a leértékelődéstől, fél attól, hogy alkalmatlannak tűnik, hogy nem lesz elég jó. Depresszívé válhat, hogy nem kap olyan elfogadást, amit elvár. Jean Twenge kutatásaiból látszik, hogy már a 8–12 éves korosztálynak is olyan érzelmeket kell átélniük, amiket régebben teljesen simán felnőtt érzelmeknek hívtunk volna. A szorongáskapacitásunk azonban a biológiai életkorunkhoz kötött. Ha az online térben ilyen kihívások érik a gyereket, azt nem tudja elviselni, mert életkoránál fogva nincsenek érzelmi eszközei a feldolgozásukhoz.

Korábban nem volt meg ugyanez az offline világban is? A gyerekek ugyanúgy méricskélték magukat a másikhoz: lehetett tudni, ki a menő az iskolában, ki nem, és ehhez képest hol állok én. Ez régen ugyanúgy okozhatott érzelmi konfliktusokat egy kiskamasznak vagy kamasznak.

Abban az időben nem volt ilyen erős a kortárs agresszió szintje, másrészt sokkal kisebb volt a transzparencia. Amikor az osztályban kiröhögtek valakit a folyosón, na puff, azt látta maximum húsz ember. Most meg ez ötven, több száz vagy akár ezer ember előtt zajlik le, és bármikor visszanézhető – az internet nem felejt.

A transzparencia nyomása nagyon megnöveli a szorongás mértékét.

Ez pozitív irányban is igaz. A kis online youtuber-celebek dicsősége is nagyobb így, de azzal rögtön ott a kényszer, hogy azt meg kell tudni tartani. Azt már nagyon korán megírta Prof. dr. Aboujaoude stanfordi pszichiáter, hogy az internet a mimetikus vágyainkat fogja erősíteni. Mindenki internetes mémmé akar válni, ami az Andy Warhol féle 15 perc hírnév új formája. Ez nyomja ma a kiskamaszok vállát, holott ennek az életkornak pont nem az lenne a legfontosabb feladata, hogy ő minél ismertebb és elismertebb legyen. Simán kiskamasznak kéne lennie egy olyan közegben, amiben kezdi megtapasztalni az érzelmeket, a kapcsolatokat és a történéseket, ahol nem a szorongásokat kell kezelnie, hanem az örömöket.

Hogy tud a szülő ilyenkor a gyerekével lenni? Hogyan nem marad magára a gyerek az online világban átélt negatív érzéseivel?

Ennek az a feltétele, hogy maga a szülő ne utálja az online teret. Ő is legyen fent azokon a közösségi oldalakon, akár egy álprofillal, amelyeken a gyereke rajta van. Mert azt nem csinálhatja, hogy kritizálja ezért a gyerekét, de nem ismeri azt, amiről beszél. Ha az előadásaimon az átlag magyar szülőnek azt mondom, hogy Snapchat vagy Ask.fm, a többségnek fogalma sincs, miről beszélek, miközben ez a két legaddiktívabb oldal. A szülőnek nem kémprogramokkal kell fürkésznie a gyereke online aktivitását, hanem olyan bizalmi viszonyt kell kialakítania, amiben a gyerek magától mondja el, ha valami rossz éri őt a közösségi médiában. A szülők általában azzal sincsenek tisztában, hogy milyen mértékű a kortárs agresszió és az online zaklatás ezeken a felületeken. Utóbbi alatt nemcsak azt értjük, amikor egy ragadozó megpróbál áldozatul ejteni egy gyereket, hanem azt is, amit a gyerekek az osztályokban művelnek egymással.

Mennyit érzékel ma mindebből egy átlagos szülő vagy tanár?

Vannak felmérések, amik azt mutatják, hogy ezek közül csak minden tizedikről szólnak a gyerekek, kilenc rejtve marad. A tanároknak is érdemes ügyelniük arra, hogy ma már nemcsak offline szociometria van az osztályban. Egy tanár csak azt látja, ki ki mellett ül az osztályban, látszólag ki kivel van jóban. Bőven előfordulhat, hogy közben egy padban ül az áldozat és az agresszor. Lehet hogy az egyik a szünetben azt mondja a másiknak mosolyogva, hogy légyszi, add kölcsön a radírod, eközben az online térben pszichothriller keménységű játszmák zajlanak köztük. A kirekesztés is új formában jelenik meg: érzelmi szeparációt okoznak valakinek azzal, hogy kizárják vagy be se veszik egy chatcsoportba. Ennek a gyereknek ezután folyamatos megalázottságot kell átélnie, és nemcsak a közvetlen környezetében – a hatást megsokszorozza az online tér.

Ön szerint akkor mikor lenne szabad egyáltalán mobilt adni egy gyerek kezébe, hogy rászabadulhasson ezekre a közösségi oldalakra?

Hogyan tervezik az időzabáló szoftvereket?

Az okostelefonokat és a rajtuk futó szoftvereket tudatosan úgy tervezik, hogy minél több időt töltsünk rajtuk, és ezt élvezzük. A szoftverfejlesztők a legjobb viselkedéskutatókat alkalmazzák az addiktív szoftverek tervezéséhez, a legtöbb az állandó újdonságra-illúzióra és a jutalmazásra épít, ami az agyunk jutalomközpontját birizgálja. Az ingyenes alkalmazások nem a pénzünket veszik el, hanem felzabálják a legértékesebbet: az időnket. Josh Elman, a Szilícium-völgy veteránja szerint a mai cégek úgy viselkednek, mint a nagy dohánygyárak az ötvenes években, mielőtt kiderítették volna, hogy a cigaretta káros az egészségre:

jóval többet adnak az embernek, mint amennyit el tudnának viselni. A váratlan jutalomról, a FOMSI-ról, a feneketlentányér-effektusról és az önvédelmi technikákról ebben a kiváló cikkben olvashat. 

Ha most Palo Altóban ülnénk a Szilícium-völgyben, akkor tudja mi lenne erre a válasz? Az, amit azok a szülők mondanak, akik ott ezeknek az eszközöknek és szoftvereknek a fejlesztésén dolgoznak. Az ő gyerekük 14 éves kor előtt nem kap ilyen eszközt a kezébe. Amikor Steve Jobsot valamelyik utolsó interjújában arról kérdezték, mit szólnak a 12-13 éves gyerekei az iPadhez, ő is azt válaszolta: semmit, mert nem adja oda nekik.

De közben ma már szinte minden 10 éves gyereknek van okostelefonja, tablete, ezeket mutogatják egymásnak, és arról beszélgetnek, mit láttak a Youtube-on, az Instagramon vagy a Musical.ly-n. Vállalja be a szülő, hogy az ő gyereke lesz a fekete bárány, akinek nincs okostelefonja, és ezért az osztálytársai még cikizni is fogják?

Ez a kérdés nekem nagyon furcsa, pedig nagyon sokszor felteszik nekem. Az előbb arról beszéltünk ugye, hogy ez egy erősen addiktív dolog. És akkor tényleg az a kérdés, hogy egy szülő azért adjon-e egy technológiai eszköznek látszó addiktív dolgot a gyereke kezébe, mert már mindenkinek van ilyen? Nem bizarr ez, amikor minden szülő pontosan tudja, hogy a gyerekének nem jó a drog vagy az alkohol? A szülők szinte mindig ezzel indokolják, amikor okostelefont vesznek a gyereknek, amiben abszolút benne van a felelősség eliminálása. A szülők másik felelősségelhárító indoka az, hogy azért kell a telefon, mert a gyerek így mindig elérhető lesz. Ha ez a cél, akkor miért nem vesz neki egy butatelefont? Akinek most lesz elsős a gyereke, ott még van lehetőség egy nulladik szülői értekezletre, ahol a szülők megegyeznek arról, hogy nem vesznek okostelefont a gyerekeknek.

Hadd legyek egy kicsit most a gyerekekkel. Felnőtt fejjel nézve valóban sok veszély leselkedhet rájuk, de egy csomó jó dolgot is ad nekik a mobil és a közösségi média. Leköti és szórakoztatja őket, nem érzik magányosnak magukat, kapcsolatot tarthatnak egymással, tanulhatnak egymástól, fejlesztheti a kreativitásukat, korán megtanulnak hálózatban működni. Mi van, ha pont ezek kellenek majd ahhoz a világhoz, amiben ők lesznek felnőttek?

Minden kutató a gyerekekkel van, én is. Nem a közösségi média démonizálása ez, hanem sajnos a realitás kommunikálása. Van az internet és közösségi média használatában jó is, persze. Nem az információs kor tehet arról, hogy ez a terület ennyire megszaladt, hogy a gyerekek védelme egy utólag felismert és komoly hiány lett. Ez egy iparág, amelyiknek nyilván nincs lelkiismerete, mert üzleti modellek szerint működik, és mások a preferenciái. Twenge azt mondja: „Az okostelefonok a tinik életének minden területét radikálisan átformálták, a társadalmi kapcsolataiktól a lelki egészségükig, és valójában egy általános iskolásnak semmi szüksége okostelefonra”.

Ha napi egy-két (utóbbit 13 éven felül) óránál többet nem használ közösségi médiát egy gyerek, akkor nem lesz baj. Ezek a jó dolgok azonban akkor érvényesülnek, ha a szülő észnél van és kontrollt gyakorol. Ennek a kontrollnak erősnek és időhatárosnak kell lennie. Vannak például ma már olyan applikációk, amik távoli elérést adnak a szülőknek. Ezekkel egy idő után akár ki is lehet kapcsolni a gyerek telefonját. Persze ezt úgy kell tudni telepíteni, hogy a gyerek három másodperc múlva ne írja felül a jelszót rajta, mert nyilván gyorsabb az agya, mint apukának vagy anyukának.

Hogy változtatja meg az online kor az új generáció tanuláshoz való hozzáállását?

Már az egyetemeken is tetten érhető, hogy a hallgatók általában kifejezéstelen arccal ülnek az órákon, nincs kíváncsiság a szemükben. Azért nincs, mert olyan mennyiségű információ van az online térben.

Egy csomó dolgot meg lehet nézni képen és videón, ezek az után az ember már nem akar elmenni oda a valóságban is.

A nagyon könnyen megkapható információ erodálta az értékét a tanulásnak, annak, hogy vannak érdekes dolgok a világban, és hogy ezekért erőfeszítést kell tenni. Az érzelmi szükséglet azonnali kielégítésének igénye és a reakcióidő-csökkenés azt eredményezi, hogy ma egy középiskolás sok mindent szeretne, csak egyvalamit nem: kitartó erőfeszítést tenni bármiért, mert az mumussá vált. A kíváncsiság, a kreativitás, a gondolkodás szeretete akkor alakul ki a gyerekekben, ha vannak kérdései, és arra maga találja meg a választ. Most alig vannak kérdések, de a Google tele van válaszok tömegével. Ha nincs kérdés, akkor mi lesz érdekes számukra? Akkor milyen alapon várjuk el, hogy ez a gyerek 25-30 évesen csillogó szemű, érdeklődő, kitartó, fantasztikus felnőtt legyen, aki tudja, hogy mindenért meg kell dolgoznia.

Mennyire képesek torzítani a gyerekek valóságról alkotott képét ezek az eszközök?

Twenge írja le, hogy egy 18 hónapos gyerek kedvenc játéka volt a memóriakirakó az iPaden. A gyerek vidáman nyomkodta, és nagyon örült, ha sikerült megtalálnia a párokat. Eszébe jutott ekkor az anyukának, hogy megvan neki régről a játék táblás változata kártyákkal. Lehozta a padlásról, kirakta a gyerek elé, aki erre úgy kezdte el nyomogatni a valódi kártyákat, mintha az iPadet nyomogatná. De azok a kártyák a nyomogatás hatására bizony nem mozdultak meg. A gyerek dühös lett, azt hitte, elromlott a játék, és lesöpörte az asztalról a kártyákat. Ez az a világ, ami felé haladunk. A gyerekeknek meg kell tapasztalniuk, hogy bizonyos dolgok nem elromlottak, hanem ez a valóság, ami bizony néha lassú és nehézkes.

Ha elfogadjuk, hogy mégsem lehet teljesen elzárni az online világtól a gyerekeket, hol lehet a középút? Hogyan tudja megtanítani a szülő a gyereket az offline világ törvényeire és az online világ értelmes használatára?

A szülőknek abszolút kötelessége lenne, hogy élményeket mutassanak a gyerekeiknek az offline világban is. Játszanak táblás társasjátékot, menjenek el bábszínházba, moziba, játszótérre, kirándulni. Tudom, hogy ez néha nehéz, de az offline világ megismerését nem lenne szabad alárendelni az online világ könnyűségének. Azt szoktam ajánlani, hogy 10-18 éves kor között lehet kötni egy dealt a gyerekkel: az online időt dupla annyi offline idővel kell ellensúlyozni. Ha tehát szombaton játsszol vagy telefonozol 1,5 órát, akkor vasárnap 3 órát kirándulunk. A gyereknek ebben egyedül az a rossz hír, hogy vasárnap ki kell mozdulnia és hegyet kell másznia. Az lenne a jó, ha a szülők azért kezdenének el tartani a közösség médiától, mert féltik a gyereküket az ezzel járó szorongásoktól, amelyek kiégetté tesznek mindenkit, és a csalódott gyerekkor után csalódott felnőttkor jön, amikor már nehéz megváltani valakit.

Hogy lehet megértetni ezt egy gyerekkel?

Én hiszek abban, hogy el lehet mondani értelmesen a gyereknek azt, miért korlátozom a telefonhasználatát: „irtó jó dolog megenni két szelet csokit, de ha megennél 3 kilót, akkor iszonyúan fájna a hasad". Azt is el lehet mondani neki, hogy „figyelj, tök hülyeségnek látszik, amit most mondok, de azért nem engedek annyi telefonozást, hogy ne zokogj öt vagy tíz év múlva".

De ő biztos azt fogja kérdezni erre, és én is, hogy miért zokogna emiatt felnőttkorában. 

Van egy fontos dolog, amit érzelmi inkontinenciának hívok. Az információs kor előtt ez szorosan összefüggött az érzelmi szükséglet kielégítésének gyorsaságával.

Amikor régen egy gyerekkel történt valami rossz, hosszú órák telhettek el, amíg elmondhatta a barátjának vagy a szüleinek, ezen idő alatt viszont az agya elkezdte feldolgozni az élményt. Ez iszonyú fontos képesség.

Ezt nevezzük holdingnak, a tartalmazás képességének. Ebből lesznek felnőtt korban azok az érzelmi stratégiák, amik kellenek a konfliktusmegoldáshoz, a problémakezeléshez, a szorongástűréshez vagy a stresszkezeléshez. A holding régen öt-hat óra is lehetett, ma ott tartunk, hogy öt-hat másodperc. Ma hiperkonnektivitás van, az online gyorsasága lehetővé teszi, hogy a gyerekek látszólag azonnal megszabaduljanak minden feszültségtől, kilökjék a netre a jó és rossz élményeket egyaránt. Ez első ránézésre nagyon jó, ne kelljen szorongania szegény gyereknek egész nap. A holdingot mégis meg kell tanulni, mert így tud majd felnőttként nemet mondani, helyzeteket felismerni, így fejlődik az empátiája és az érzelmi intelligenciája. Ezek a képességek azonban csak az offline térben tudnak kifejlődni, mert ezek gyakorlóterepe a face to face emberi kapcsolatokban van.

Ha most húsz évvel előrepörgetnénk az idő kerekét, mit gondol, milyen felnőttek lesznek a mai gyerekekből?

A legtöbb kutató attól fél, hogy boldogtalanok lesznek. Ez abból fakadhat, hogy az érzelmi igényeik nem fognak találkozni a realitással. A gyorsaságvágy sok mindent felülír, és ezt ma már látjuk a párkapcsolatokon. Azt a lassú és kitartó szakaszt, amit régen udvarlásnak hívtak, és ami az egyik legklasszabb és legbizsergetőbb része az egésznek, azt ma mindenki ollóval lenyisszantaná az elejéről. Mert azonnal benne kell lenni a tutiban, az embernek rögtön tudnia kell, hogy a másik megvan, és gyorsan készüljön el az official Facebook- vagy Instagram-fotó, mert különben nem járunk.

Sherry Turkle pszichológus úgy fogalmaz, hogy pórázra kötött ének működnek az online térben, az ember életét annyira meghatározza a közösségi média online csoportnormája, hogy elkezd aszerint működni. A legszomorúbbnak azt tartanám, ha húsz év múlva valakinek az élete a munkahelye, a telefonja és az ágya között zajlana, amiben egyedül fekszik le aludni. Ez nem elképzelhetetlen a robotika korában, de én azt mondom: a Föld nevű bolygó offline még mindig sokkal klasszabb.

Névjegy

Tari Annamária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus. Több éve rendszeresen foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival, a média és az emberi tényezők összefüggéseivel, a társadalmi változások egyénekre ható vonásaival. 2010-ben megjelent könyve az Y-generációt helyezi a középpontba. 2011-ben írta meg a Z-generáció című kötetét, mely az információs korban élő kiskamaszok/kamaszok magatartásváltozásaival és a felnőtt társadalom működésével foglalkozik. 2013-ban a Ki a fontos Én vagy Én című kötete a magánéletünkben is mélyülő társadalmi narcizmust és az online és offline tér kapcsolatát, hatásait elemzi az X-generáció szempontjából. Legutóbbi két kötete a Generációk online és Bátor generációk című, melyben a közösségi média hatásait taglalja.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!