Ideje megint George Washington arcába robbantani a szivart

Day-of-the-Tentacle-1280x720
2016.04.19. 07:08

Oké, ott a fa, amit majd ki kell vágatni George Washingtonnal, de előbb pirosra kell festeni, hogy cseresznyefának higgye, a festék meg a padláson lesz a macska mellett, akitől az egeret kell elvenni, miután a két ágyon matracot cseréltem, hogy a távolabbi legyen a nyikorgós matrac, mert majd azzal lehet elcsalogatni a macskát az egértől.

Valahogy így játszottam végig a Day of the Tentacle Remasteredet: mindenre emlékeztem, az első fejtörőtől az utolsó poénig, pedig utoljára hat éve vettem elő az eredeti játékot. És akkor is emlékeztem mindenre, pedig azelőtt vagy tíz évig nem nyúltam hozzá. Ilyen mély nyomokat csak valami nagyon jó dolog hagyhat, a Day of the Tentacle pedig a világ egyik legjobb játéka. Vagy legalábbis az volt 1993-ban, amikor megjelent, most pedig egy felújított változat mutatja meg, hogy a címbéli csáp napja még nem áldozott le.

Vissza a jövőbe meg a múltba meg a jelenbe

Akinek esetleg kimaradt az eredeti, annak jöjjön egy gyorstalpaló: a Day of the Tentacle a Lucasarts kalandjáték-sorozatát indító Maniac Mansion folytatása volt, a vicces-rajzfilmgrafikás kalandjátékok csúcsa, ami annak a Tim Schafernek és Dave Grossmannak a vezetésével készült, akik korábban az első két Monkey Islanddel csiszolták teljesen elborultra a humorukat.

Már ahogy indul, az felér egy komplett Rick & Morty-epizóddal, mert van benne őrült tudós is, alienek is és olyan jelenetek, amiktől a néző csak kapkodja a fejét. A nyitó képsorokban az első részben megismert lila és zöld csáplény elcuppog egy patak partjára, ahova az említett tudós házából folyik mindenféle gyanús mutagén. A lila csáp iszik a vízből, amitől kezei nőnek – és mivel kezekkel veszélyes dolgokat lehet művelni (például – SPOILER! – kicsinyítőpisztollyal lövöldözni), lila csáp elhatározza, hogy leigázza a világot. Ezt nyilván csak úgy lehet megakadályozni, ha az őrült tudós visszaküld a még ki nem próbált időgépével három egyetemistát tegnapra, hogy kikapcsolják a patakszennyező gépet. Persze valami félremegy, és ezért egyik főhős marad a jelenben, a másik 200 évvel visszakerül a múltba, a harmadik pedig 200 évvel előrerepül a jövőbe, ahol már a csáplények uralják a Földet.

És ez az a pont, ahol a Day of the Tentacle elkezd egészen zseniális lenni, a hagyományos kalandjátékos „beszélgetek emberekkel, tárgyakat keresek és használok” játékmenetet ugyanis teljesen megbolondítja a három idősík. Simán előfordulhat ugyanis, hogy egy jelenben talált tárgyat a jövőben kell használni, vagy egy ott meglelt üveg ecetnek a múltban látjuk majd hasznát. (De hogy lesz ecetünk? Hát egy üveg bort bekészítünk a múltban, aztán elővesszük a jövőben, és 400 év alatt megsavanyodik!)

Szóval a Day of the Tentacle nemcsak vicces játék volt, hanem bitangul ötletes is, és mivel a Lucasarts legtehetségesebb grafikusai dolgoztak rajta, megjelenése után még nagyon sokáig jól mutatott az egyre fejlettebb pécéken.

Csápoljatok, fiatalok!

Persze 23 év sok idő egy ilyen klasszikusnak is, ezért a Remastered verzió létjogosultsága nehezen vitatható. Két éve az E3-on a Sony jelentette be, hogy Schafer cégével, a Double Fine-nal összecimbizve felújítják a Day of the Tentacle-t (olyan nagyon nagy meglepetés ez nem volt azért, mert a Double Fine akkor már javában dolgozott egy másik Schafer-játék, a Grim Fandango ráncainak felvarrásán).

A grafika nyilván szebb és hádébb lett, és bár állóképeken nem tűnt meggyőzőnek (kis túlzással olyan volt, mint egy nagyon szép flashjáték), mozgás közben teljesen működik. És mivel bármikor át lehet kapcsolni az eredeti verzióra, össze is lehet hasonlítani a régi dizájnt az újjal – aztán nehéz szívvel beismerni, hogy azok a böhöm pixelek bizony megértek arra, hogy lecsapassák őket.

A tartalmat már nehezebb megítélni, illetve attól is függ, hogy a játékos próbálta-e az eredetit. Mert a játék továbbra is zseniális, a poénok működnek, a fejtörők törik a fejet (és megint lekapartam az arcot annál a résznél, amikor a lótól kell megszerezni a protézist). De Tim Schafer minden második interjúban azon lamentál, hogy mennyi ötletet kellett kihagynia a játékaiból – nem lett volna ördögtől való gondolat, hogy egy felújított változatba bekerüljön pár olyan jelenet vagy geg, amire annak idején már nem jutott fejlesztési idő. De sem a Grim Fandango Remastered, sem a Day of the Tentacle Remastered nem lett Schafer rendezői változata, ami azért okozhat némi hiányérzetet abban, aki kívülről fújja már ezeket a klasszikusokat.

Szerencsére van bekapcsolható kommentár, a Remastered változatba ugyanis egy ilyen dvd-extra is bekerült. Schafer, Grossman és a Day of the Tentacle többi alkotója végigdumálja a játékot, viccesen, érdekesen. Egészen hihetetlen például, hogy a dialógusok nagy része nem volt előre megírva, hanem akkor találták ki a párbeszédeket, amikor begépelték a mondatokat programkódba. Az is elég jó, amikor azon filóznak, hogy a játék vajon milyen korhatár-besorolást kapott volna az ESRB rendszertől (még éppen azelőtt jelent meg), hiszen van benne dohányzás – sőt, George Washington elnöki arcába robbanó szivar – és öngyilkossági kísérlet. (És tényleg: a kommentárt még azelőtt vették fel, hogy a Remastered verzió T-t kapott az ESRB-skálán, ami a 13 éven felülieknek szóló kategória, és részben pont a dohányzás miatt voltak ilyen szigorúak az ítészek.)

Végül persze kétségtelenül nagy érdeme egy ilyen újrázásnak az is, hogy az éppen regnáló konzolgeneráció fogyasztóival – így vélhetően nagyon sok olyan fiatallal, akik esetleg még nem is éltek 1993-ban – is megismerteti a világ egyik legjobb játékát, ráadásul az olcsónak számító 20 dolláros ligában indul. Szóval a végső verdikt mégis csak az, hogy a Day of the Tentacle csápereje nem sokat kopott, mindenki próbálja ki, ma is – aki annak idején játszott vele, azért, aki nem, az meg azért.

Ja, és a legfontosabb kérdésre a válasz: nem, a játék-a-játékban Maniac Mansiont természetesen nem újították fel, és ez így van jól.

Ne maradjon le semmiről!