Technomancer: sokat markol, villámot fog
További Godmode cikkek
Nem születik Mass Effect minden bokorban, de azt is mondhatnám, hogy nem minden Witcher, amit kis pénzű európai fejlesztők raknak össze. A Technomancer például tuti nem lesz az év szerepjáték-meglepetése, hiába próbál meg mindent megtenni. Talán pont ez a baj, hogy mindent megpróbál, hátha valami összejön.
Ha csak az alapokat mondjuk el valakinek, még a kedvét is meghozhatjuk. A Marson játszódó történet főszereplője egy olyan, hát, rendfenntartó, aki amellett, hogy képzett harcos, még különleges áramszórási képességekkel is rendelkezik. Egyik nap még megbecsült tagjai vagyunk a meglehetősen kellemetlenül felépülő marsi közösségnek, aztán a Gestapo-szerű cég úgy dönt, hogy inkább mégsem annyira szereti a villámszóró fajtánkat, és menekülnünk kell, keresztül a vörös bolygó látványosságain.
A jó húszórányi játék két részre osztható. Az első néhány órában van az, amikor a harc még izgalmas, de a történet nehezen folyik, ráadásul a megismert szereplők többsége vagy rosszul megírt és eljátszott karakter, vagy simán csak unalmas. Aztán ahogy menekülni kezdünk, megfordul a dolog: a történet fordulatai és a karakterek egy része kifejezetten érdekessé válik, a harc viszont unalomba fullad.
Pedig nem kéne ennek történnie, mert látszatra alaposan kigondolt, részletes harcrendszert kapunk. Alapból háromféle stílus között váltogathatunk, egy technohusánggal hadonászva cséphadarhatunk, egy pajzs mögé bújva blokkolhatunk, vagy ugrabugrálhatunk-gurulhatunk, hogy az ellenség mögé kerülve csikarjuk ki a győzelmet. Aztán ha megunjuk a trükközést, jöhet a technomancia, vagyis (nagyon leegyszerűsítve) a villámszórás. A fejlődés közben szórhatjuk a pontokat, hogy melyikben legyünk jobbak, és ha legalább néhány pontot dobunk minden ágra, egyet pedig kiemelten kezelünk, nagyjából meg is nyertük a játékot.
De tényleg, pár óra alatt annyira bele lehet jönni a dologba, hogy minden érdekességét elveszti a rendszer, és idegesítő közjátékká silányulnak a harcok. Ráadásul sokszor fogunk megküzdeni ugyanazokkal az ellenfelekkel, amit nem dob fel, hogy elméletileg négy stílusban is küzdhetnénk ellenük.
A játék története az egészen kivételes és az arcpirítóan béna szintek között ugrál, tele van emlékezetes pillanatokkal és hát ezt meg hogy gondolhatták helyzetekkel, de unalmasnak nem mondanám. Vannak nagyon közhelyes megoldások és fordulatok, de közben sikerült annyi eredetiséget csempészni ide-oda, hogy az ember nem érzi átverve magát, csak néha kellemetlen, hogy látjuk, mennyire elfogyott a készítők lendülete egy-egy ötletnél. A játék világa jól kidolgozott, a marsi kolóniának saját szokásai és történelme van, és csak néha érezzük úgy, hogy túl mély a víz, túl keveset tudunk játékosként arról, mi történik a karakterünkkel.
A környezet kidolgozása már nem sikerült ilyen jól: bár hatalmas területek nyílnak meg előttünk, nagyon szűkös volt a készlet, amiből az építőkockákat válogatták. Grafikai szempontból is vannak jó pillanatok, de összességében a Technomancer világa inkább unalmas – és nem azért, mert a Marson vagyunk, ahol úgy általában minden ugyanolyan és vörös. A különböző helyszínek stílusa lett összemosott, nincsenek olyan stílusbeli különbségek, amelyeket egy-egy helyszínhez köthetnénk, és ez baj, mert nagyon sokszor kell keresztülvágni az egész bolygón ahhoz, hogy egy küldetést befejezzünk.
A Technomancer azonban nem emiatt nem jó játék. A fő hiba, hogy a készítők annyira kétségbeesetten próbálták megalkotni a következő Mass Effectet vagy épp Witchert, hogy kezelhetetlen, szétfolyós massza lett a végeredmény a koherens egész helyett. Ahogy megyünk előre, úgy ismerkedünk meg az újabb és újabb, lényegesnek mondott játékelemekkel. A harc maga is sokrétű, de nem izgalmas. A moralitás-rendszer csak elsőre tűnik súlyos részletnek, de kiderül, hogy túl kis előnyünk származik a gonoszkodásból, így egyszerűen meg is feledkezünk róla. A magunk mellé fogadható szereplők sem hoznak minőségi változást például a harcban, nincs igazán szükségünk a képességeikre, így az egyetlen válogatási szempont az lesz, hogy mennyire tetszik maga a karakter.
A küldetések között is többségben vannak az unalmas, már-már vaddisznóhenteléshez hasonló feladatok, de néha valahogy mégis összeáll az egész, és egy fejezet erejéig igazi AAA minőséget kapunk, ahol számít, korábban kinek tettünk jót, és az sem mindegy, akkor hogy döntünk.
Összességében nagyon komoly hullámvasút a játék, és inkább mély völgyekből van sok, mint kiemelkedő magaslatokból, de az tény, hogy ha az első egy-két órán átverekedjük magunkat, lesz valami fura késztetés arra, hogy maradjunk, és minél többet ismerjünk meg a játék világából. Hetedik Mass Effect-végigjátszás helyett például teljesen ajánlható, de ha a Witcher bármelyik része kimaradt korábbról, akkor inkább azt pótoljuk, a Technomancer meg maradjon meg a karácsonyi Steam-akciók idejére. Addigra nagyjából megkapja a megfelelő árcédulát is, meg a furcsa bugokat is javítják.
Rovataink a Facebookon