Boldog élet rád csak démonok közt vár

header-illidan-still
2016.09.17. 16:25
Ha megjelenik egy új kiegészítő a World of Warcrafthoz, az nagyjából olyan esemény a videojátékok világában, mint a zenében az, ha új albumot ad ki a Rolling Stones. Az ősrajongók rongyosra hallgatják, de közben kétpercenként állapítják meg párás szemmel, hogy a hatvanas-hetvenes évekbeli aranykor mennyivel jobb volt; a fiatalok meg úgy vannak vele, hogy jó, hát tudnak ezek a bácsik zenélni, de mi a pláne benne. Nagyjából ez a menetrend a most megjelent hatodik WoW-kiegészítő esetében is, jelenleg a totális eufória állapotában lebeg az újra sokmilliósra hízott rajongótábor, és közben azon imádkozik, hogy ne szúrja el a Blizzard ugyanúgy, mint a szintén jól indult előző epizódot.

Amikor a World of Warcraft megjelent, Magyarország éppen frissen lépett be az EU-ba, a legmenőbb mobiltelefon a kihajthatós Motorola Razr volt, legnagyobb mozis sláger a Shrek 2, a tévében pont véget ért a Jóbarátok és elkezdődött a Lost. A YouTube alapítói még a Paypalnél húzták az igát, és gondolkodtak azon, hogy egyszer majd videómegosztót kéne csinálni, a Facebook egy kollégiumi szobában üzemelt, a Snapchat pedig annyira nem létezett, hogy az alapító Evan Spiegel nyolcadikos volt egy Santa Monica-i általános iskolában. Nem ragozom tovább: irtózatosan régen volt, pláne a játékiparban, ahol manapság a legnagyobb slágerek is nagyjából egy hónap alatt jutnak el a hisztérikus rajongástól a kukáig (khm, No Man's Sky). És akkor itt ez a matuzsálemi korú játék, amihez kiadják az új kiegészítőt, az első nap adnak el belőle 3,3 milliót, és azóta is úgy roskadoznak a játékosoktól a két-három hónapja még kihalt szerverek, mintha újra 2004 lenne.

Én mondom, fekete mágia áll itt a háttérben.

Mármint nem úgy, ahogy a súlyosan valláskárosultak szokták érteni – a Legion háttérsztorija indul azzal, hogy Gul'dan, a boszorkánymester (aki a legutóbbi, időutazós kaland, és a Warcraft-film után most harmadszor is eljátssza a főgonoszt) sosem látott démoni inváziót idéz Azeroth világára. Aztán úgy folytatódik, és ér majd véget, hogy mi meg jól visszapofozzuk őket a pokolba; hát ezt nem spilázták túl különösebben így első blikkre. Úgy fél óra játék után aztán kiderül, hogy ilyen alapon a Gyűrűk urát is összefoglalhatnánk úgy, hogy “pár mélynövésű fickó egy csomót gyalogol, miközben a haverjaik kardoznak”. Az inváziós sztori ezer szálra bomlik, lesz dráma dögivel, és úgy hullanak a tíz éve ismert és megszeretett szereplők, mintha egy sűrűbb Trónok harca-évadot néznénk. Ez megalapozza a hangulatot is: itt nem rutinos istengyilkos héroszok vagyunk, hanem egy vert sereg maradéka, ami próbálja összekapni magát, hogy egy végső nekiveselkedéssel visszaverje a végeláthatatlanul özönlő démoni hordát. Az egri vár védői, amikor elfogyott a forró leves, Zrínyi a kirohanás előtt, Jon Snow a fattyak csatájában a hullahegy alatt fuldokolva, és Leonidász utolsó katonái a thermopülai szorosban.

A Legion az eddigi legsötétebb hangulatú és leginkább sztoriközpontú WoW-kiegészítő. Az új játékosok bevonzásáról szinte teljesen letett a Blizzard, a cél ehelyett azoknak a visszacsábítása, akik az elmúlt évtizedben kipróbálták, szerették, de aztán abbahagyták a WoW-ot (mondjuk ez is 100 millió feletti potenciális célközönség). Kicsit fura, hogy a játékot ennyire nem kötötték össze se célközönségben, se premierdátumban a filmmel, de utólag elnézve mind a kettőt, így jártunk jobban.

A nevem Légió, mert sokan vagyunk

A Legion hozza a minden kiegészítőtől elvárt szokásos extrákat: plusz tízszintnyi fejlődés, új területek, új küldetések, satöbbi. Az igazán nagy dobás az, hogy a 11 karakterkaszt komoly renováláson esett át, megváltozott szinte minden képességük, és ami még lényegesebb: a kasztokon belüli 3-3 specializáció még élesebben elkülönül egymástól, egészen más játékstílust igényel. Most már simán kimondhatjuk, hogy 33 különböző karakterosztály van a játékban – pontosabban 35, mert jött egy új is, a démonvadász, ami egy közelharci karakter, de annyira brutálisan, már-már karikatúraszerűen túljátszottan badass motherfucker, hogy azt az internet összes Chuck Norris-vicce nem tudja összesen leírni. Pedig azok is nagyjából akkor voltak utoljára igazán menők, amikor a WoW megjelent.

Aztán ott vannak az artifactek, amit fordíthatnék ereklyének, de inkább nem teszem. Ereklye a Szent Jobb, a Szent Grál vagy a Szent Fityma, artifactnek viszont a fantasy játékos szájhagyomány leginkább az olyan fegyvereket nevezi, amelyek minden határon túlmenően nagy hatalmúak, egyediek, legendásak, és mitológiánként szigorúan csak egy létezik belőlük – mint mondjuk az Excalibur, a Mjölnir, vagy az Antiochiai Szent Kézigránát. Ehhez képest a Legionben minden egyes karakter kap artifact fegyvert, amit aztán kismillióképpen fejlesztgethet, specializálhat és alakíthat kedvére. Kicsit hülyén néz ki, hogy így egymillió sámán mászkál Thrall, a Warcraft-sztori de facto főhőse (újoncoknak: a film végén az a cuki ork csecsemő) legendás harci pörölyével, a Doomhammerrel, de oda se neki. Az artifactek egyrészt bitang jól néznek ki, másrészt piszok erősek is, és mindegyiknek elég durva speciális képességei vannak, érdemes úgy nézni rájuk, mint a karakterfejlesztés egy új mellékágára. Ráadásul az artifact kinézetét is turbózhatjuk, ha különlegesen nehéz kihívásokat teljesítünk a játékban – azt pedig brit tudósok már rég kikutatták, hogy az online szerepjátékok legvégső, és minden más dicsőséget felülíró célja az, hogy az ember csak úgy lazán álldogáljon valahol, ahol a plebs meg tudja bámulni a vadállatul kinéző cuccait, és megkérdezni, hogy úristen, hát ezt meg hol szerezted.

Kicsit felemás a másik nagy újdonság, a Class hallok rendszere. Az előző kiegészítőben minden karakter saját helyőrséget építhetett magának, ami egy ideig jó móka volt, de aztán az emberek ráuntak, hogy egymagukban álldogálnak a közepén és egy scripttel végeztetik el a napi teendőiket. Ehelyett van most minden kasztnak egy kis klubhelyisége, ahová csak ők léphetnek be – a papoknak egy gyönyörű katedrális, a harcosoknak egy viking stílusú erőd, és így tovább. Ezek állati hangulatosan néznek ki, de valójában ugyanazt csinálja bennük az ember, mint a helyőrségben – követőket toboroz és fegyverez fel, zsákmányszerző bevetésekre vezényli őket, és a kasztjához kapcsolódó, jó hosszú küldetéssorozattal bíbelődik. De legalább közben ott van körülötte egy csomó kolléga. Akiket, ha nem akarunk látni, csak letöltjük telefonra a Companion appot (AndroidiOS), és hoppá, már ebédszünetben, a villamoson, és a vécén is tudunk WoW-ozni, ami, valljuk be, nagyon hiányzott már az emberiség civilizációs fejlődésének jelen szakaszában.

960

Egészen feltűnő, hogy mennyire sok felfedezni- és tennivalót ad a játék. Mire meglépjük a 110. szintet, nagyjából végigérünk az öt új területből négyen, és végigviszünk négy különálló sztorivonalat (ügyes trükk, hogy a sorrend tetszőleges, a legyőzendő ellenségek a mi szintünkhöz igazodnak – így lehet elkerülni a kiegészítők elején szokásos, nyomasztó tömeget). Ekkor jöhet a direkt 110. szintre tervezett utolsó terület, Suramar, annak az extra hosszú sztorija, illetve a Diablo 3-ból átvett world quest-rendszer. Ezek a térképen véletlenszerűen tűnnek fel nagy jutalmakat adó küldetések; több száz van belőlük, és egy csomóhoz egyedül túl gyengék is vagyunk, mindenképpen csapatot kell szervezni rájuk – vagyis jó ideig elleszünk velük. A PvP, azaz a játékos-játékos elleni harc is megújult, itt külön fejleszthetjük és specializálhatjuk magunkat még 50 szinten keresztül.

És akkor nem is beszéltünk a másodlagos képzettségek felfejlesztéséről, a kasztunkhoz tartozó mindhárom artifact begyűjtéséről és felpimpeléséről, az 5 fős csapatokra tervezett kalandokról. Utóbbinál jön az egyik legmókásabbnak ígérkező újítás, a Mythic+ rendszer. Itt ugyanazt az ötfős kihívást nyomjuk végig újra és újra, kifulladásig, de minden egyes teljesítés után egyre erősebbek lesznek az ellenfelek meg persze a legyőzésükért járó jutalom is. Ebben az a pláne, hogy így nem feltétlenül kell a 10-25 fős csapatokra tervezett sárkányölésben jeleskednünk (ez amúgy is csak később nyílik meg), ha kisebb csapatunk van, azzal is megszerezhetjük a legjobb elérhető cuccokat, és lenyomhatjuk a legkeményebb kihívásokat. Persze lehet, hogy ez is érdektelenségbe fullad majd, mint az előző kiegészítő hasonló, a stopper ellen menő ranglistás módja, mindenesetre a Diablo 3-ban, ahonnan ez az újítás is származik, fényesen bevált.

Historia est magistra vitae

Kicsit zavarban vagyok most, mert majdnem két éve, a Warlords of Draenor kiegészítő megjelenésénél is azon lelkendeztem (az akkori játékostáborral kórusban), hogy most aztán újjászületett a World of Warcraft, és sose volt még ilyen jó – aztán mi lett belőle. Az lett, hogy a biztató kezdet után hamar elapadt az új tartalom, a végén egy teljes évig nulla újdonság érkezett a játékba, amit annyian untak meg, hogy a Blizzard még az előfizetői számok közzétételét is abbahagyta. Tegyük hozzá, valahol 5 millió magasságában, amiért a valaha létezett összes fizetős online játék kérdés nélkül eladná a lelkét.

A Legion első pár hete megint tökéletes, csupa izgalom és felfedeznivaló (a fórumokon olvastam olyat is, hogy emberek azon panaszkodnak, hogy TÚL SOK a tennivaló!), a kérdés az, hogy mennyi ideig tudják majd tartani a fejlesztők az iramot új tartalommal. Egyelőre nagyjából október végéig látszik a menetrend, és már bejelentették azutánra a 7.1-es patchet, visszatérés Karazhanba, azzal megint kihúzzuk egy darabig. Szóval nagyjából év végéig most megint a World of Warcraft lesz a világ legjobb online játéka, aztán meg majd meglátjuk.

Ne maradjon le semmiről!