Sok hűhó két kardért

soul
2018.11.11. 23:03

Sosem egyszerű olyan sorozathoz nyúlni, ami évek óta parkolópályán van, és előtte is hosszasan gyengélkedett: Okubo Motohiro, a SoulCalibur producere augusztusban a Gamescomon arról beszélt, hogy már az is elég sok időt vett igénybe, hogy egyáltalán meggyőzzék a Bandai Namcót arról, hogy hat év után érdemes folytatni a SoulCalibur szériát, ha pedig a hatodik rész az előző két részhez hasonlóan rosszul teljesít, akkor simán lehet, hogy a SoulCalibur VI lesz a franchise hattyúdala.

Ebből elég jól látszik, hogy mekkora nyomás volt a fejlesztőkön, ezt pedig komolyan is vették, és sok tekintetben visszatértek a sorozat gyökereihez, sőt, helyenként remek ötletekkel tömködték be a korábbi lyukakat. Ettől még nem lett tökéletes játék a SoulCalibur VI, de a jelenlegi piacon bőven megállja a helyét, és nemcsak a fanatikusokat fogja órákig lekötni, hanem azokat is, akik csak levezetésképp szeretnének egy kicsit kardozni.

A lelkek mérlege

Én utoljára a harmadik résszel játszottam, amit sokan a sorozat zenitjeként emlegetnek a mai napig is – mások meg a másodikra esküsznek, és ezen több mint tíz éve megy a vita –, amiben egy verekedős játékhoz képest egészen elképesztő mennyiségű tartalom volt. A SoulCalibur III-ban az egyes karakterek sztoriján kívül egy Chronicles of the Sword nevű RPG mód is helyt kapott, amivel több tíz órát is el lehetett tölteni, és bár a sztori nem volt őrülten izgalmas, eleve az, hogy valami összekötötte a végtelen mennyiségű harcot, tök izgalmas koncepció volt. 

Annak ellenére, hogy mennyire sikeres volt ez a mód, sem a negyedik, sem az ötödik részben nem köszönt vissza, a SoulCalibur VI  azonban megpróbálkozott valami hasonlóval. Az egyes karakterek külön történetszálai ezúttal is jelen vannak – és a történet megértéséhez legalább a fő szálat érdemes is végigtolni, mielőbb bármi máshoz nyúlunk – de melléjük bekerült a Libra of Soul névre hallgató sztori mód, ahol egy saját magunk által kreált karakterrel élhetjük át a játék történéseit.

Nagy újdonságot amúgy itt nem érdemes várni: a hatodik rész konkrétan az első epizód sztoriját meséli el újra, azaz a 16. század végére kalauzol minket, ahol megismerhetjük a sorozat mozgatórugóiként szolgáló Soul Edge (leegyszerűsítve ez a gonosz kard) és Soul Calibur (ez meg a jó kard) történetét.

Elsőre nem nagyon jött be a dolog, mert míg a harmadik rész hasonló módja inkább hasonlított egy verekedéssel megspékelt körökre osztott japán szerepjátékra, itt az idő túlnyomó részében

  • egy szépen megrajzolt térképet bámulunk,
  • a karakterek közti interakciókat is csak olvasgatni lehet, szintén szépen megrajzolt, de erősen véges számú hátterekkel kiegészítve, csak nagyon néha vannak szinkronizálva a dolgok,
  • azt pedig egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány átvezető videót láttam a nagyjából 16 órás végigjátszásom alatt.

Később aztán fokozatosan rájöttem, hogy ez amúgy így is tök jól működik, főleg mert amellett, hogy a játék összes karakterével találkozunk valamilyen módon, van egy csomó minisztori is, amik egész szórakoztatóak, és a főszál is van annyira érdekes, hogy elfeledtesse az emberrel azt, hogy mennyire fapados amúgy az egész mód.

Ha mindennel végeztünk, akkor is van mit csinálni, de az epilógus egy idő után olyan szinten frusztráló lesz, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy bárki képes legyen élvezni. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy hiába próbált meg a játék mindent, hogy kicsit kirántsa a játékost az ugyanolyan csaták monotonitásából, ez több helyen is visszafelé sült el.

Egyrészt, hiába fejlődik a karakterünk egészen 99-es szintig, és hiába találunk egyre erősebb fegyvereket a kalandjaink közben, ennek hatását gyakorlatilag egyáltalán nem lehet érezni: maximum szinten is sokszor van olyan, hogy nálunk 30 szinttel alacsonyabb ellenfelek vernek rommá minket, holott papíron az életük is kevesebb, és a fegyverük sem sebez annyit, mint a mienk.

A másik probléma a különféle kondíciókkal van, mert ugyan elsőre tök jó kihívásnak tűnik, hogy csak úgy lehet megölni az ellenfelünket, ha kiütjük a pályáról, vagy hogy adott esetben többet sebez, mint mi, de vannak olyan harcstílusok, amik ezekkel együtt egy olyan ellenfelet eredményeznek, amit szinte lehetetlen megverni. Ilyenkor jön aztán az, hogy a karakterünk egyik képességét kihasználva szépen lassan őröljük fel a gépet, és közben imádkozunk, hogy legyen még egy kicsit teljesen ostoba a mesterséges intelligencia, ez pedig egyáltalán nem szórakoztató.

Kötelező körök

A karakterek sztorijait ennél jóval nehezebb lenne dicsérni, hiába van ugyanis ott szinkron, és kidolgozottabb rajzok, a dialógusok konkrétan olyanok, mintha

egy olyan ember írta volna őket, aki életében nem beszélgetett még senkivel.

Komolyan, ennyire bántóan ostoba és felületes beszélgetéseket nem is tudom mikor hallottam utoljára, a koherencia legkisebb jelét sem mutatják a karakterek, amitől a játékos úgy érzi magát, mintha egy elmegyógyintézetbe került volna. Erre még rájön az is, hogy alapvetően elég primitív a játék sztorija, úgyhogy az egyes karakterek történeteit elég agyzsibbasztó végigcsinálni, de ha az embert érdekli a világ, amiben a SoulCalibur VI játszódik, akkor rövidebb etapokban még így is érdemes átrágni magunkat rajtuk.

A két sztorimódon kívül amúgy sok egyjátékos tartalom nincs a játékban, de ezekkel minden probléma ellenére is simán el lehet szórakozni akár a végtelenségig is – bár a Libra of Soul számomra egy bizonyos pont után szinte teljesen élvezhetetlenné vált, a karakterek sztorijait pedig egynél többször tényleg értelmetlen végigjátszani.

Kötelező körként bekerült még egy arcade mód, ahol különböző nehézségi fokozatokon lehet legyőzni egymás után nyolc ellenfelet, a végén pedig az időtől függően értékel minket a játék, de ez is elég hamar unalmassá válik. A Tekken 7-ben például marha szórakoztató volt a treasure battle, ahol az offline rangunkat lehetett folyamatosan feljebb tornászni, közben pedig játékbeli pénzt, és a karakterekre aggatható cuccokat lehetett feloldani, itt azonban semmi ilyesmi nincsen.

A gyakorló mód szintén elég fapadosra sikeredett, így nagyjából csak azoknak lesz hasznos, akik egyébként is otthon vannak a verekedős játékok világában, számukra viszont az lesz kiábrándító, hogy csomó fontos funkció hiányzik belőle. A Libra of Soul legelején egyébként van egy sokkal interaktívabb bevezető a játék harcrendszerébe, úgyhogy azt mindenképpen érdemes megcsinálni, de csodákat attól sem érdemes várni.

Azt jelenleg nehéz lenne megmondani, hogy be tud-e majd törni a kompetitív szcénába a SoulCalibur VI, de a gyakorló mód hiányosságaitól eltekintve egyelőre úgy tűnik, hogy bőven van benne potenciál. Az online játék ugyan szintén nincs túlbonyolítva, de tökéletesen működik, hamar lehet meccset találni, és a netcode is elég jó, nem akadozik, és nem is kapcsol szét.

Egy nagy problémája ugyanakkor van – legalábbis PC-n –, méghozzá az, hogy a Bandai Namco egyelőre nemhogy a modolást, de a konkrét csalást sem szűri ki az online módokból, azaz jelenleg a játék összedobhat minket egy hatalmas szivárványszínű kockával is, ami nemcsak elrejti a valódi karaktermodellt, de a hitboxokat (azok a láthatatlan dobozok, amiket a játék ebben az esetben az egymáshoz érő karaktereknél alkalmaz) is teljesen átrajzolja.

Emellett ráadásul elég sok profi játékosnak van problémája azzal, hogy az egyedi karakterek egyébként is teljesen másként viselkednek, mint az alap karakterek (amiknek egyébként a harcstílusát használják). Ez azt jelenti, hogy még a rangsorolt módban sem feltétlenül lehet felkészülni a versenyekre, mert a legtöbb játékos egyedi karakterekkel játszik, így az egész totálisan eltér a valódi kompetitív környezettől.

Sonic kontra Deadpool

Számukra valószínűleg inkább átok az egyedi karakterkészítő, pedig ezzel egyébként rengeteg időt el lehet tölteni a játékban, sőt, ez

viccen kívül a játék egyik legszórakoztatóbb aspektusa.

Nincsen őrületes mennyiségű cucc, viszont a meglévőket nagyjából bármilyen módon fel lehet használni, úgyhogy egészen hihetetlen dolgokat lehet létrehozni a játékban: a lehetőségek tárháza annyira végtelen, hogy már az első pár napban nagy farkú gyíkemberekkel volt tele az internet, azóta pedig külön subreddit jött létre az egyedi karakterek megosztására, és kis késéssel a Bandai Namco is rájött, hogy ezt a szekeret most eléggé megéri tolni.

Az egészben amúgy az a legjobb, hogy ezeket a karaktereket aztán a többi játékos is látni fogja, mert egyfelől online is lehet velük játszani, másfelől pedig egy bizonyos pont után a Libra of Soulban is kell a játékosok által kreált karakterekkel harcolni. Nekem itt volt szerencsém egyebek mellett

  • Sonichoz,
  • Garrosh Hellscreamhez (Warcraft),
  • Trunkshoz (Dragon Ball),
  • és Deadpoolhoz is.

Az egész annyira bizarr és röhejes, hogy csomóan tényleg csak azért veszik meg a játékot, mert az internetet az elmúlt pár napban elárasztották a SoulCalibur VI egyedi karakterei, úgyhogy ha a Bandai Namco erre válaszul nem pakol be még egy csomó más pimpelési lehetőséget a játékba, akkor tényleg nem értenek az üzlethez.

Ríviai Geralt és az alternatív dimenziók

Az egyetlen problémám ezzel az, hogy a harmadik résztől eltérően itt csak olyan karaktert lehet csinálni, aki valamelyik, már meglévő karakter harcmodorát használja, azaz nincsenek egyedi fegyverek, de szerencsére ez sem túl zavaró, mert a játékba bekerült 21 karakter mind elég szórakoztató.

Ezúttal három új karakter érkezett, a játékba a régi visszatérők mellé:

  • Grøh, aki a játékos oldalán központi szerepet játszik a Libra of Soulban, és egy kettészedhető, kétpengés karddal nyomul,
  • Azwel, aki a sztorimód főellenségének tekinthető, és egyébként tök olyan, mintha Dr. Strange és a Final Fantasy XV-ből ismert Noctis összeolvadtak volna, aztán valaki megszórta volna az egészet egy jó nagy adag istenkomplexussal,
  • és Ríviai Geralt a Witcher-szériából, akit egy tök random portál hozott a világba, amin akár meg is lehetne lepődni, de azok után, hogy Darth Vader, Yoda és az Assassin's Creedből ismert Ezio Auditore is szerepeltek már a sorozatban, igazából inkább gratulálni kell a fejlesztőknek, hogy végre találtak egy karaktert, aki illik is a játékba.

A többi karaktert mind ismerhetik már a sorozat rajongói, nagyjából mindenki bekerült, aki számít, bár az kicsit gáz, hogy hiába van benne még a sztoriban is Tira,

játszani csak akkor lehet vele, ha az ember megveszi az őt tartalmazó DLC-t.

A mostani trendeknek megfelelően amúgy fizetős kontentként valószínűleg jön még pár nagy kedvenc, mások mellett Hwang, Setsuka, Hilde és Lizardman is hiányzik még, úgyhogy ha sikeres lesz a játék, bőven le lehet még húzni róla pár bőrt.

Az első karaktert egyébként azóta már be is jelentették, de nem egy régi kedvenc tér vissza, hanem egy újabb vendégszereplő, a NieR: Automatából ismert 2B érkezik majd.

Délutáni kardozás

A játékmenet is átesett egy kisebb ráncfelvarráson, az új animációknak köszönhetően pedig simán kijelenthető, hogy ennyire még sosem volt gördülékeny a kardozás, nézni is jó, de játszani meg aztán tényleg élmény vele.

Alapvetően egyébként minden maradt a régi, aki korábban játszott már a sorozattal, az most is hamar rá fog érezni a dolgokra, de néhány fontos változásról érdemes szót ejteni:

  • a korábbi epizódokból ismert Soul Charge működése megváltozott, most egy kis időre felerősíti a karaktereket, amivel új képességeket és támadásokat tudnak használni, egyúttal pedig a védekező ellenfeleket is képesek sebezni,
  • a szintén visszatérő Critical Edge (ami tulajdonképpen a SoulCalibur-széria különleges támadása) használata az eddigieknél is egyszerűbb, és amúgy sokkal menőbben is néz ki az egész,
  • a Guard Impact, vagyis a támadások hárítására szolgáló mozdulat is egyszerűsödött, most már minden támadásra működik,
  • bejöttek az ún. lethal hitek, amik még sokkal többrétegűvé teszik az egyébként is elég bonyolult játékot azzal, hogy bizonyos ütések bizonyos feltételek mellett sokkal többet sebeznek,
  • és jött egy teljesen új mechanika, a Reversal Edge, amit nagyon leegyszerűsítve egy komplex kő-papír-ollóként lehetne leginkább jellemezni.

A változások azt eredményezték, hogy nagyjából bárki leülhet a SoulCalibur VI elé a haverokkal, minden nagyon gördülékeny és látványos, és ha nagyjából tudja az ember, hogy mit csinál, tutira jól fog szórakozni. A Reversal Edge egyébként pont ezeknek a játékosoknak lett kitalálva, ugyanis hiába nagyon bonyolult, így is csak minimális hozzáértést igényel, viszont bele lehet mászni vele az ellenfelünk fejébe, emellett pedig még jól is néz ki.

Összességében simán kijelenthető, hogy a SoulCalibur VI minden hibája ellenére egyik legjobb verekedős játék jelenleg a piacon, ami 13 év után végre sikeresen gatyába rázta a sorozatot. Egyáltalán nem nehéz ráérezni, így azok számára is élvezhető lesz, akik csak egy délutáni kardozás erejéig szeretnének leülni néha elé, de ahhoz, hogy valaki tényleg jó legyen benne, rengeteg időt kell – és lehet is – vele eltölteni, mert tényleg egy nagyon komplex, és sokrétű játékról van szó.