A háború nem változik, de a Fallout igen

$.png
2018.11.25. 22:59

Kezdem a legvégén, szóval ha valaki azzal a szándékkal nyitotta meg ezt a cikket, hogy a sárga, sugárfertőzött földbe fogom beletaposni a Fallout legújabb részét, az most be is csukhatja: a Fallout 76 egy jó, helyenként nagyon jó játék, aminek egy percét sem untam, utálat pedig végképp nem jutott az eszembe. Tisztában kell azzal lenni, hogy mit nyújt: ez nem a Fallout 5, hanem egy fura, de jó szándékkal készült lábjegyzet a franchise-hoz, ami megpróbál egyszerre nagyon sok igényt kielégíteni, az én elvárásaimat pedig telibe találta.

Ettől nem lesz kevesebb, rosszabb, igénytelenebb, vagy bénább a Fallout-sorozat, szerencsére a videojáték-ipar nem úgy működik, hogy ha kijön valami új, az azonnal eltöröl minden régit. A Fallout 1 (GOG-on aprópénzért elérhető) még mindig akkora hatalmas szívás mint a kilencvenes évek végén volt, a Fallout 3 még mindig egy megdöbbentő szintugrás, a Fallout: New Vegas pedig minden csuklása ellenére a sorozat legjobbja. A Fallout 76 pedig nem méltó folytatás, mégpedig azért, mert egyáltalán nem folytatás. Inkább egy kiegészítés, egy elnyújtott diszkóremix, egy kihagyott jelenetekből összerakott film.

Az igény, amit egyébként telibe talált nálam, a következő: én nagyon szerettem az eredeti Fallout-játékok sztoriját, de még jobban szerettem azt, amikor letértem az ösvényről, hagytam a francba a fő küldetést, és elkezdtem csámborogni a vidéken. A cél nem a következő mission volt, hanem egy bokor, egy torony, egy messzi látnivaló, bármi. És azokban a pillanatokban az út volt a fontos, nem az út vége: egy leharcolt ház, aminek valami titok van a pincéjében, egy semmiből előugró óriásskorpió, vagy mint a Fallout 3 egyik legemlékezetesebb küldetésében, egy titkos kannibál közösség. A Fallout sztorijai mindig jók voltak, de a fővonal mindig egy akadályverseny volt A pontból B pontba. Amikor eldöntöttem, hogy nem foglalkozom ezekkel, akkor hirtelen megláttam, hogy mi van a C-től Z-ig.



A Fallout 76 egy online multiplayer játék egy teljesen új vidéken, Virginia állam bombáktól és sugárzástól kicsit kevésbé érintett területén. A játékos karakterünk a címbeli óvóhely egyik lakója, ahol viszont a sorozattól eltérően nem végeztek titkos pszichológiai vagy fiziológiai kísérletet, egyszerűen az a dolgunk, hogy benépesítsük az atomháború után a régiót. A 76-os bunker 20 évig volt zárva, a játék kezdetén pedig mi vagyunk az egyik lakos, akit kitaszítanak a vadonba, hogy tessék, csinálj új civilizációt. Ebben a segítségünk pedig egy hordozható táborgép, amivel bárhol leverhetjük a sátorfánkat, és egy komplett bázist is létrehozhatunk, és nagyjából a 4. részből megismert technológiával építkezhetünk.

A multiplayer rész ott jön be, hogy nem vagyunk egyedül, hanem van velünk még 23 másik, változó erősségű játékos a pályán, aki sütögeti a maga pecsenyéjét. A Fallout 76 történetének van egy fősodra, de gyakorlatilag szabad a pálya, és mindenki azt csinálhat, amit akar, attól függően, hogy túléli-e vagy sem. Csatlakozhatunk idegenekhez, részt vehetünk bizonyos területeken, időre zajló küldetéseken, rálőhetünk a másikra egy jó párbajhoz, vagy egyszerűen hagyhatunk mindenkit a francba, és sétálgathatunk egyedül. Én az utóbbit kezdtem el, praktikus okokból is: néha órákat el lehet tölteni a Fallout 76-ban úgy, hogy egy áldott barátságos lélekkel nem találkozunk. És akikkel igen, ott sincsen semmi feszkó, integetünk egymásnak, esetleg ugrálunk egy kicsit, aztán mindenki megy a maga dolgára. Van elég dolog ezen a világon, ami meg akar ölni, kár lenne, ha még a másik játékos is az lenne.

És amikor azt mondom, hogy van elég dolog, akkor nem túlzok. Virginia egy arborétum a Fallout 3 szürke, hamus tájaihoz képest, ami azt jelenti, hogy lehet szedegetni növényeket, gyümölcsöket, de vannak gonosz mókusok, varangyok, méhek, szúnyogok, farkasok, kutyák, medvék, felismerhetetlen köpködő óriásgyíkok, és olyan óriási izék, amiket eddig csak messziről mertem megnézni. A világ nagy újítása a Scorched, a radioaktív Ghoulokhoz hasonlító, fertőzött emberek, akik kicsit úgy néznek ki, mintha egy két lábon járó mézeskalács és kaktusz keverékei lennének, annyi különbséggel, hogy tudnak lődözni és vascsővel kalimpálni. Sok van belőlük, nagyon sok. A Ghoulok mellett visszatértek a sorozat állandó nagy zöld genyói, a szupermutánsok, a szokásos robotok is ott lézengenek a pályán, illetve ott van még a legendás, szárnyas Scorchbeast, amivel szerencsére rengeteg óra játék után sem sikerült még találkoznom.

Ami legelőször feltűnik a Fallout 76-ban az az, hogy mennyire üres, és mennyire gyönyörű. Az üresség teljesen érthető, hiszen egy lakatlan vadonban lézengünk, de elsőre hiányoznak azok a karakterek, akik küldetéseket adnának, és akikkel dialógusba keveredhetnénk. De csak elsőre, a Fallout 76 szépen megoldja a hiányukat azzal, hogy a küldetéseket robotok, terminálok, vagy holokazetták adják. Amivel viszont fel kell készülni arra, hogy olvasni kell dögivel. És arra is, hogy a játék egy percre sem áll le, és nyugtunk is alig van, nekem például volt olyan, hogy kiléptem egy terminálból, és addig a szoba megtelt macsetés Scorchedokkal, akik alig várták, hogy széjjelcsapjanak. Ugyanígy a sorozat híres-hírhedt célzórendszere, a VATS is átalakult. A Fallout 3 idején még teljesen megállította az akciót az, hogy becéloztunk egy gonoszt, a Fallout 4-ben csak lelassult az idő, a 76-ban viszont már semmi trükközés nincsen, az idő nem áll meg, csak több akciópontot költhetünk el arra, hogy biztosan célba találjuk, vagy esetleg egy critical hitet tudjunk bevinni. Igazából egyszerűbb anélkül lődözni. A szintlépés is máshogy működik: bizonyos előnyökkel járó kártyákat mi rakosgathatjuk a tulajdonságainkhoz, és tetszőlegesen lehet váltogatni, hogy most azt szeretnénk, hogy az emberhús fogyasztásától gyógyuljunk, vagy kevésbé sérüljenek a fegyvereink, esetleg ne szokjunk rá olyan gyorsan a kábóra, vagy nagyobbat pofozzunk pusztakézzel. Meg kell szokni.

A harc egy dolog - az szerintem az összes Falloutban unalmas és önismétlő lett egy idő után -, a Fallout 76 viszont sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a túlélésre. Rendszeresen enni és inni kell, betegségeket kaphatunk el, aludni pedig nem muszáj, de azért ajánlott. Ajánlatos a gázmaszk bizonyos területeken, hogy a tüdőnk ne menjen tönkre, a fertőző állatoktól elkaphatunk valami ragyát vagy bélférget, és így tovább, a kaja pedig gyógyít, de fokozatosan. Nekem ez tök szimpatikus újítás, bár főzni ugye lehetett már korábban is, de azzal, hogy enni és inni kell, ettől sokkal jobb hangulata van annak, hogy leülünk kotyvasztani valamit a fazékhoz. Meg lehet, hogy én vagyok a kettyós, de amikor leölök valami vadállatot, akkor az első gondolatom az, hogy hazaviszem megfőzni. Ha találok valami dobozos, sugárfertőzés-mentes kaját, akkor arra gondolok, hogy jó lesz ez a rossz időkre, addig elrakom a szekrénybe, úgyse romlik meg. Valahogy a Fallout 76 jutott a legközelebb ahhoz, hogy szimulálja a sorozatban, hogy milyen lehet ilyen helyzetben élni. Vagy legalábbis az a benyomásom, remélem, nekem sosem kell megtudnom.

Amiben pedig a Fallout-sorozat a legerősebb volt, nevezetesen a hangulatteremtés, az itt tényleg csúcsszinten megy: Virginiába érthető okokból nem csapott annyi bomba, mint Bostonba vagy Washingtonba, ezért a természetben, erdőn-mezőn, hegyen-dombon sétálva el is lehet felejteni, hogy az ismert világ elpusztult körülöttünk. A napfény annyira gyönyörű, mint még egy Bethesda-játékban sem, a vörös-barnás lemenő és felkelő nap annyira szépre sikerült, hogy néha a saját kedvünkért érdemes fotózgatni az egyik új feature-rel. (A játékban készült fotókat használják a loading képernyők.) És a Falloutban mindig volt egy debil humor, ami végigvezet a kis rejtett részletekben, a készítők itt most ráfeküdtek a horrorra: én a délnyugati részen találtam egy olyan elhagyatott templomot, amitől egyedül bebarangolva szinte majdnem összeszartam magam. Ugyanez volt a gyerektáborral, ahol az üres faházakból maguktól mozogtak a festmények a falakon, az erdőből pedig jöttek a sikolyok. Egy küldetés leküld minket egy bányába, ami egy idő után jobban hasonlít egy pokoljárásra. És Virginia városi legendájának, a félig ember, félig molylepke, találó nevű Molyembernek saját múzeuma, az előtt pedig csontokból kirakott szentélye is van. Állítólag találkozni is lehet vele, nekem még nem sikerült.

Még a béta idején kezdem el játszani a Fallout 76-tal, és a hivatalos kezdés után sem untam meg, egyszerűen abban a legerősebb, amiket mindig is szerettem a Falloutokban: hangulat, környezet, részletesség, fíling. Amikor megszólal a Beach Boys a rádióban, nézed a naplementét, integetsz a melletted elhaladó túlélőnek, és figyeled, hogy merre kell még eljutnod a horizonton, és ott milyen kalandok várnak rád. Tudom, hogy a játéknak már a híre is alapfokú felháborodást keltett sokakban, de hát ugyanezen sokaknak nincsen jobb szórakozás annál, mint ok nélkül huhogni és csapkodni az asztalt. Szerintem a Fallout 76 magáért beszél, de ez is csak egy játék: ha valakinek nem tetszik, le kell kapcsolni, és mással játszani. Van játék elég a világon. Az biztos, hogy én most egy ideig ezzel szeretnék játszani.

Ha valaki velem akarja kipróbálni a Fallout 76-ot, akkor keressen meg, klaaarghdavid a nevem Xboxon.

(Borítókép: bethesda.net)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?