Démonokat ölni sose volt még ennyire jó

3471387-dims
2019.03.11. 21:04 Módosítva: 2019.04.11. 13:33

Több mint tizenegy év telt el azóta, hogy megjelent a Devil May Cry sorozat negyedik része, ami bár harcrendszerében a tökéletességet közelítette, az összecsapott sztori miatt a rajongók szemében sosem lett akkora klasszikus, mint a legendás harmadik epizód.

Az évek során aztán a legtöbben mégis megtanulták értékelni, a kiadó Capcom ugyanis azóta csak egy, a Ninja Theory nevű fejlesztőgárdához kiszervezett rebootot szenvedte ki magából. Ez nem volt kifejezetten rossz, de a fanatikusok szemében még az általában a Capcom által is ignorált második résznél is gyengébb a renoméja, úgyhogy éppen ideje volt már annak, hogy végre méltó folytatást kapjon a széria.

Pont emiatt nem is bízták a véletlenre a dolgot: a projektre a Devil May Cry 3-ért is felelős Icunó Hideakit tették rá, a tavalyi E3-as bemutatóval pedig rövid úton elintézték, hogy mindenki fel is kapja a fejét a folytatás miatt. A Gamescomon volt lehetőségem kipróbálni a játékot, és abban már akkor biztos voltam, hogy jó lesz, de a Devil May Cry 5 végül messze túlszárnyalta minden várakozásomat.

Húzz innen, démonkirály!

A Devil May Cry-sorozat a legelső rész óta az egyik sarokköve a kaszabolós hack n' slash játékoknak, ami annak fényében amúgy elég vicces, hogy az első részt eredetileg a Resident Evil negyedik részének szánták, de végül Kamija Hideki vízióját nem tudták összeegyeztetni a túlélőhorror koncepcióval. Visszatekintve ez persze egyáltalán nem volt baj, az Isteni színjátékból nagyon lazán ihletet merítő Devil May Cry ugyanis sikeres lett, kapott három folytatást, egy rebootot sőt, még egy animét is csináltak hozzá.

Az első három játékban elsősorban egy Dante nevű démonvadász kalandjait követhették végig a játékosok, aki jellemzően valahogy mindig ott kötött ki, hogy saját, Vergil nevű ikertestvérével harcolt, a negyedikben viszont Nero is bekerült a képletbe. Ezt azért érdemes kiemelni, mert az ötödik rész öt évvel a negyedik után játszódik, a fókuszban pedig ismét Nero áll, aki menet közben belevágott a démonvadász-bizniszbe, most pedig egy Urizen nevű démont akar megállítani, aki ültetett egy bazinagy fát Red Grave Cityben, ami az emberek véréből táplálkozik.

Nem egy korszakalkotó ötlet, de mindent kihoztak belőle, amit lehetett: a sztori szórakoztató, az átvezető videókat jó nézni, az pedig külön jót tett az egésznek, hogy rögtön az elején a dolgok sűrűjébe kerül a játékos, a küldetések során pedig szépen lassan rakja össze a kirakós darabjait. A történetvezetés és a karakterek valószínűleg önmagukban is elvinnék a hátukon a játékot, de az ötödik rész főleg azért teljesít megdöbbentően jól ezen a téren, mert a Capcom mindent megtett, hogy az összes régi fanatikusnak és a potenciális új rajongóknak is adjanak valamit:

  • Nero új társa, Nico öltözködésében, beszédstílusában és megnyilvánulásaiban is kísértetiesen hasonlít a Final Fantasy XV sokak szerint túlszexualizált autószerelőjére, Cindyre, csak mellé még tele van pimasz megjegyzésekkel is;
  • nagyjából mindenki visszatért valamilyen módon, aki számít, a játékban Dante és Nero mellett Lady és Trish is szerepelnek, Vergil is feltűnik a színen és van egy teljesen új játszható karakter is a Kylo Renre hajazó V személyében;
  • a fegyverek terén egyrészt előhúztak pár klasszikust – mint a harmadik rész Cerberus nevű, háromágú nuncsakuja, vagy Lady felturbózott rakétavetője, a Kalina Ann –, másrészt meg olyan egészen őrült ötletekkel gazdagították az univerzumot, mint a két karddá szétszedhető démoni motor (igen, tényleg van ilyen fegyver, Cavaliere a neve), meg a játékbeli fizetőeszközzel sáfárkodó Faust Hat, amihez kétségtelenül a játék legzseniálisabb jelenete kötődik (és aminek egyik képességével bármelyik ellenfél fejére lehet tenni egy cowboykalapot!!!);
  • és azt is érdemes kiemelni, hogy annak ellenére, hogy ez a játék is elképesztően komplex, és rengeteg gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki tényleg jó legyen benne, ezúttal van egy ún. auto mode, amit bekapcsolva elég csak ész nélkül püfölni a gombokat a legmenőbb kombókhoz, úgyhogy ha valakinek egyáltalán nem fekszik a műfaj, de érdekli a történet, akkor sem kell feltétlenül lemondania a játékról.

Az i-re az teszi fel a pontot, hogy a Devil May Cry 5 az először a Resident Evil 7-hez használt RE Engine alatt fut, ami minden bizonnyal valami nagyon durva fekete mágia lehet, mert egyrészt akció közben és az átvezető videók alatt is eszméletlenül jól néz ki a játék – utóbbi esetben egyértelműen látszik, hogy rengeteg figyelmet szenteltek a digitális mozgásrögzítésnek, még a karakterek arcmimikája, meg a ruhájuk viselkedése is meghökkentően élethű –, másrészt meg a korábbi részekkel ellentétben PC-re is tökéletesen van optimalizálva.

Füstölő Szexi Stílus

Játékmenet terén az előző részhez képest nagyjából semmi nem változott meg: ezúttal is viszonylag zárt pályákon fogunk végigrohanni, ahol időnként lezárul előttünk az út, és addig nem mehetünk tovább, amíg meg nem öltük az összes démont, aki az utunkba kerül. Persze most sem pusztán az a cél, hogy túléljük a csatákat, hanem az, hogy mindezt

minél változatosabban tegyük, és közben lehetőleg azt is kerüljük el, hogy megüssenek minket.

Ez eleinte nem egyszerű, de ha ráérez az ember, akkor nagyon nehezen tudja majd letenni a kontrollert. Ahogy az előző játékban, úgy most is Neróval vágunk neki a játéknak, aki elvesztette ugyan démoni kezét, de Blue Rose nevű revolvere és Red Queen nevű motoros kardja megmaradt, és kapott egy csomó új játékszert a robotkezei képében. Az nagyjából csak a játékosok kreativitásán múlik, hogy hogyan használják fel ezeket, a lehetőségek tárháza pedig ha nem is végtelen, de elég nagy.

Itt egyébként tényleg minden van, az időt belassító Ragtime-tól a pattogó lézereket lövő, meg ugrálásra használható Gerberáig, de a személyes kedvencem egyértelműen a Punchline nevű kéz volt, amivel alapesetben egy követőrakétát lehet rálőni egy ellenfélre, de Nero szörfözni is tud a rakétán, ez pedig ilyen kombókhoz vezet:

Az ilyenek miatt akkor sem lenne unalmas a játék, ha csak őt lehetne irányítani, de később azért Dante is megérkezik, aki szintén kísértetiesen hasonlít az előző játékbeli önmagára, csak a fegyverei lettek mások.

Ahogy eddig, úgy most is ő a legbonyolultabb karakter: az embernek négy harcstílus, négy közelharci fegyver és négy lőfegyver között kell folyamatosan váltogatnia, ha tényleg jó akar lenni. Ez eleinte ijesztőnek tűnik, de érdemes rászánni az időt, mert az összevissza teleportáló, szemkápráztató sebességgel harcoló Dante egyértelműen nemcsak a Devil May Cry-sorozat, hanem az egész műfaj legjobb játékélményét nyújtja.

Dante és Nero mellett ezúttal ugyanakkor egy teljesen új karakter is bejött a képbe V személyében, ő pedig érdekes módon merőben más, mint bármelyik korábbi játszható szereplő. V fegyverek helyett három démonra támaszkodik a harcmezőn, és jellemzően az ellenfeleitől lehető legmesszebbi ponton olvasgat William Blake verseket, miközben az állatai szétcsapnak a többi démon között. Az egészet az bolondítja meg, hogy megölni csak ő tudja a lényeket, úgyhogy menet közben azért néha beteleportál a dolgok sűrűjébe, és sétapálcájával viszi be a kegyelemdöfést.

Devil May Cry 5 - V

Az összképet csak az rontja el kicsit, hogy akárhogyan próbálkozik az ember, a démonok csomószor lesznek teljesen máshol, mint ahová szántuk őket, úgyhogy nem egyszer kell végignézni, ahogy a Shadow névre hallgató párduc másodpercekig csépeli a levegőt. Ezzel együtt hiába tűnik V marha bonyolultnak a folyamatos multitasking miatt, nem kell sok ahhoz, hogy egészen a legmenőbb SSS-ig szaladjon fel a stílusmérő, úgyhogy a vele lejátszott küldetések alatt legalább kicsit lazíthat az ember a másik két karakter után.

Dante, Nero és V kalandjai egyébként nagyjából tíz órát tesznek ki, de az az első végigjátszás ezúttal is csak bevezetőnek mondható. Az igazi kihívás akkor kezdődik, mikor az ember feloldja a következő nehézségi fokozatot, ahol a démonok erősebbek, és többen is vannak, az igazán mazochisták pedig ezúttal is elmehetnek a falig, visszatért ugyanis a Hell and Hell névre hallgató nehézségi fokozat, ahol

a játékos egy ütéstől meghal, a démonokat viszont elég sokáig kell püfölni.

Egy érdekességet még mindenképpen érdemes megemlíteni, ez pedig a játék hol co-opnak, hol cameo rendszernek nevezett online aspektusa. Mint kiderült, ez alatt egészen pontosan azt kell érteni, hogy egy csomó küldetésben összedobál minket más játékosokkal a játék, akik az esetek többségében a pálya egy másik részén haladnak, néhány kivételes alkalomkor azonban tényleg együtt lehet velük ölni a démonokat. A megjelenés előtt hónapokig boncolgatták a rajongók, hogy lesz-e közös játék a később ingyenes DLC-ként érkező sokszintes arénaként szolgáló Bloody Palace-ben, ez alapján pedig benne van a pakliban, hogy igen, aminél jelenleg kevés menőbb dolgot tudok elképzelni.

Eljött az aranykor

A Devil May Cry 5-re sokat kellett várni, de két végigjátszás után csak azt tudom mondani, hogy maximálisan megérte, mert már most a széria legjobbja, pedig még bele sem került a játékok egyik legfontosabb aspektusának számító Bloody Palace. Ez tipikusan egy olyan játék, aminek minden pillanatában érezni lehet, hogy olyanok csinálták, akiknek tényleg fontos a franchise, és a lehető legjobbat akarták nyújtani a játékosoknak, a végeredmény pedig simán az idei egyik legnagyobb esélyes az Év Játéka címre.

Az is egyértelmű, hogy a Capcom megint kiemelt figyelmet szentelt a pécés játékosoknak – azért megint, mert az elmúlt időszakban látványosan nyitottak a PC felé, elég csak arra gondolni, hogy a Monster Hunter: World kis késéssel ugyan, de Steamen is megjelent –, ez pedig kifizetődőnek bizonyult, a DMC 5 lett ugyanis a második legjobban induló címük a platformon.

Az egészben amúgy az az igazán megdöbbentő, hogy bő egy hónapja jelent meg a Resident Evil 2 felújított változata, ami szintén kiválóan sikerült, vagyis perpillanat ott tartunk, hogy még csak március van, de a Capcom már két olyan játékot adott ki, amiknek nemcsak az idei évben, de egyébként is a legjobbak között van a helye.