
Kipróbáltuk a World of Warcraft Classicot, és úgy maradtunk
További Godmode cikkek
2019 legnagyobb gémer szenzációja egy 15 éves játék újrakiadása, szigorúan az eredeti állapotában, mindenféle felújítás, kifényezés és modernizálás nélkül. A WoW Classicot százezrek követelték, másik százezrek tartották a világ leghülyébb ötletének, és most mind a két csoport könnyes szemmel játszik vele látástól vakulásig (vagy káromkodva áll sorban a zsúfolásig telt szerverek előtt). Két tesztelővel estünk neki a játéknak, az egyik az ominózus 15 év első felét töltötte el a WoW világában, a másik pont a második félidőt. Vajon melyikük szédült el jobban a nosztalgia-hullámvasúton?
Mind régi mémek vagyunk
A megjelenésétől kezdve hét éven keresztül, úgy 2012-ig elég fontos szerepet játszott az életemben a World of Warcraft. Legalább 3-4000 játékórám van benne, tízezres olvasottságú híroldalt (ez annak idején elég soknak számított) építettem hozzá egy baráti társasággal, klánt vezettem - mondhatjuk, hogy afféle középhatótávolságú celeb voltam a magyar WoW-os közösségben. Most már nagyjából annyi ideje, hogy nem játszom vele, mint amennyit komolyan rá voltam állva.
Én vagyok a WoW Classic optimálisan ideális, tudományosan kiszámolt, tökéletes célközönsége.
A gond csak az, hogy rühellem a retrót, a régenmindenjobbvolt-nosztalgiát. A WoW Classicért sem lelkesedtem annyira a bejelentésekor, amennyire illett volna, és az igazat megvallva, azóta se. Még a premier napját is kihagytam, csak elhűlve néztem Twitteren a képeket a több tízezres sorokról, az 5-6 órás várakozásról, meg a szerencsésekről, akik bejutottak és nemsokára már ott gyepálták egymást Crossroads határában, ahol 15 éve én is rácsavarodtam a játékra.
Másnap reggel persze már én is ott álltam a sorban. Illetve dehogy a sorban, annál azért több eszem volt: amerikai szerverre mentem, hogy ottani idő szerint éjjel és kora reggel játszva elkerüljem a tömeget.
Úristen, ez ennyire ronda volt?
- azt hiszem, mindenkinek ez volt az első reakciója, amint sikerült belogolnia. A játék alapbeállításokkal stabilan hozza a 15 évvel ezelőtti grafikai standardet, ami ma kb. egy közepesen béna mobilos játéknak felel meg. Szerencsére nem erőlteti annyira a retrót a játék, fel lehet húzni a grafikát a fájdalomküszöb fölé, és kellemes meglepetésként mindenféle egzotikus, ultraszélesvásznú felbontást is támogat.
Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott állok az ork főváros, Orgrimmar közepén, az agyam ki tudja milyen bugyraiból jönnek elő a billentyűzet-kombinációk, emlékezetből futom le a kört az aukciós ház, a bank, a tailor és a warlock tréner között, és régi ismerősként üdvözlöm a kocsmában Gamont, a taurent, akit, ahogy 15 éve folyamatosan, most is rendszeresen agyonvernek a vendégek.
Megdöbbentő, de a baltával faragott, ütött-kopott játékélmény elkezdett újra működni,
élveztem a fejlődést, a végeláthatatlan barangolást a hatalmas területeken (mindenféle repülő turbóhátas nélkül), a küldetéseket, és főleg azt, hogy el kellett olvasni a szövegüket, nem lehetett arra hagyatkozni, hogy a térkép úgyis jelzi, merre kell menni, és kit levágni. Pár szörny legyűrése után meg kell állni pihenni és gyógyulni - hát ez teljesen új (illetve nagyon régi) élmény a végletekig optimalizált, gépiesen tökéletes modern WoW után.
Visszajöttek a közmondásos régi szép idők, még az sem zavart, hogy a játékbeli cset színvonala egy millimétert sem emelkedett 15 év alatt, és a fő humorforrás ma is az, hogy belinkelünk egy tárgyat vagy képességet, és elé írjuk, hogy “anal”. Anális lélekszívás, óriási humor, hahaha, bármikor nagy sikert arathatunk vele, és tuti kapunk rá válaszként minimum egy anális tűzgolyót.
Tartott is ez az eufória vagy 7-8 órán át, ami egyrészt önmagában kétszer annyi, mint manapság egy teljes Call of Duty-végigjátszás, másrészt a WoW Classicban éppen csak arra elég, hogy nagyjából a második területet felfedezze az ember fejlődés közben. Ez esetemben a Barrens végtelen szavannája volt, zebrákkal, zsiráfokkal, és Mankrik elveszett feleségével, aki egy réges-régi mém a játékban.
Kábé a 120. vadállatot mészároltam le ugyanannak a négy gombnak az ugyanolyan sorrendben lenyomkodásával, amikor, szentségtörés ide vagy oda, elkezdtem unatkozni. Felfedeznivalót és izgalmat hiába is vártam a játéktól, hiszen pontosan tudtam, merre kell majd tovább mennem, és ott mi vár rám: még vagy tízszer ennyi ugyanannak a négy gombnak az ugyanolyan sorrendű nyomkodásából. Hogy aztán elkezdjem a csúcstartalmat, a raideket, ahol viszont már csak két gombot nyomkodok, és önfeledten kiabálom, hogy “dots, dots, more dots”. Igen, ez is egy régi mém. A WoW Classicban igazából minden és mindenki egy réges-régi mém. Ez benne a legjobb. Emlékszik még valaki Leeroy Jenkinsre? Na ugye.
Kicsit zavarba ejtő volt látni, hogy eközben játékosok százezrei rettenetesen élvezik ugyanezt, mindennap gigantikus spontán csaták dúlnak, és emberek napi 20 óra játékidővel versenyeznek, hogy ki éri el először a 60. szintet. (Egy JokerD nevű fickó érte el, alig 4 nap alatt.) Éppen most is 350 ezren nézik ezt élőben a Twitch-en, miközben az elmúlt évek legnagyobb videojáték-slágere, a Fortnite 120 ezret tud felmutatni.
A világ meg van őrülve a WoW Classicért, és ha ez nem múlik el pár héten belül, az fontos tanulságokat hozhat, és akár totális égszakadás-földindulást a videojátékok világába. A jelek ugyanis arra utalnak, hogy nem feltétlenül a játékélmény minél simábbá és kényelmesebbé tétele, a sikerélmény állandó adagolása a jó játék titka. Ez pedig merőben ellentmond annak, amerre az elmúlt években a videojátékok fejlődtek.
És ezen nem változtat az sem, hogy én speciel hiába játszottam vele (oké: éltem benne) annak idején hét évet, most hét órán át tudott csak lekötni.
(Hanula Zsolt)
Miért tud megölni egy nyamvadt denevér?!
Amikor 2010-ben a gimnáziumi gólyatáborból hazafelé tartva egy újdonsült osztálytársam meggyőzött arról, hogy elő kell fizetnem a World of Warcraftra, tulajdonképpen az égvilágon semmit sem tudtam a játékról. Korábban csináltam vagy tíz, az akkori rendszerben csak 10 napig élő próbafelhasználót, később tört szervereken próbálkoztam többször is, de hiába éreztem benne a potenciált, valahogy sosem rántott be a játék.
Igazából azóta se pontosan értem, hogy 14 évesen miért határoztam el, hogy havidíjra – meg az aktuális kiegészítőkre – fogom költeni a pénzem, de hamar azon kaptam magam, hogy a délutánjaim jelentős részét töltöm azzal, hogy Skype-on kiabálok arról, hogy mi a francért gyógyít magán 40 ezret futás közben az a sámán, vagy hogy hova menjen az, aki kitalálta a Mana Burn nevű pap képességet, amivel éppen századjára nullázták le a manámat arénában. Szóval igen, a játék a Cataclysm kiegészítő alatt alatt eléggé beszippantott, aztán két teljes kiegészítőt kihagytam, a Legion alatt megint elkezdtem, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal azóta is játszom, most éppen egy draenei sámánnal.
Mindezt csak azért írom le, hogy egyértelmű legyen: 2004-ben, mikor a játék megjelent, kósza gondolatként sem fordult meg a fejemben, hogy játsszak vele. Persze számtalan sztorit hallottam a játék hőskoráról, a WoW Classic pedig végre lehetővé tette, hogy én is átéljem ezeket az élményeket.
Vagy legalábbis ezt gondoltam, mielőtt nekiálltam a játéknak.
Az első 60-as szintű karakter már pénteken meglett a Classic szervereken – ami amúgy egészen elképesztő teljesítmény, konkrétan négy nap se kellett hozzá –, de nekem se ennyi időm, se ennyi elszántságom nem volt, úgyhogy szegény harcosom még a kezdőzóna Tirisfal Glades-ből is alig jutott ki az indulás, azaz kedd óta. Ugyanakkor az eddig megtapasztalt meglehetősen kevés tartalom alapján is teljesen egyértelmű, hogy hiába tűnik a felszínen ismerősnek az, amit látok, valójában egy teljesen más játékkal játszom, mint az elmúlt nyolc évben bármikor.
Erre megszámlálhatatlanul sok példa van, számomra a legjobban talán az mutatta meg a különbséget, hogy mit csináltam egy frissen kreált élőhalott karakterrel az aktuális (Battle for Azeroth kiegészítő) és a Classic szervereken. Előbbi esetben felvettem egy küldetést, amit nem is olvastam el, majd rögtön elterelte a figyelmemet a csomó körülöttem mászkáló zombi - Rambóként elkezdtem irtani őket, egy perc múlva pedig már kettes szintű is voltam.
A Classicban kimentem a kripta elé, ahonnan indult a játék, és sorstársamtól megtudtam, hogy már éppen tűzre akartak dobni, de végül csak felkeltem, de hurrá, már nem vagyok a Lich King szolgája, és menjek le beszélni valakivel a kápolnába. Hiába nyitottam meg a térképet, egy árva küldetést jelző kérdőjelet se láttam rajta sehol, ezért elolvastam megint a szöveget, hogy odataláljak, ahova küldött a játék.
Ez persze érthető is, hiszen az eredeti WoW-ban nem voltak segítő kérdőjel ikonok, csak a küldetések szövege nyújtott támpontot. Tragikus? Dehogyis, a küldetések szövegei pontosan fogalmaznak, szóval ha nem nyomkodja el őket ész nélkül az ember, mindig tudni fogja, hogy hova kell mennie. Szokatlan? Naná, hogy az, annyi olvasatlanul elfogadott és leadott küldetés után az lenne a furcsa, ha egyből ráállna az ember agya erre.
A küldetésekkel mindenki rögtön találkozik, ezért kézenfekvő kiemelni őket, de ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. Az első néhány órában sorra merültek fel bennem az olyan kérdések, hogy:
- Most ez a zombi tényleg kivédte az ütésemet?
- Meddig fogom még ezeket a szörnyeket ölni, mire végre kidobálják a kellő mennyiségű tárgyat a küldetéshez?
- Tényleg ötödjére próbálok megnyúzni egy farkast, mert sorozatban négyszer vallott kudarcot a karakterem a felvett szakmájában?
- Mi a francért kell ennyit sétálnom??
- Miért kell egyesével kiszedegetnem a dolgokat a megölt szörnyekből???
- Miért tud megölni egy nyamvadt denevér????
Mindezek ellenére nemhogy nem éreztem frusztrálónak a játékot, hanem egyenesen élveztem is, ami már csak azért is meglepett, mert az aktuális kiegészítőkben a szintezéstől már akkor elmegy a kedvem, amikor ránézek egy nem maximális szintű karakterre.
Az egésznek tényleg van egy furcsa bája, amit elsősorban az ad, hogy a WoW jelenlegi helyzetével ellentétben ez még tényleg hasonlít egy klasszikus szerepjátékra, ahol a karakterképernyőn egy rakás szám fogadja az embert, ahol a karakterünk egyes szinten még egy óriási pancser, ahol a küldetéseket muszáj elolvasni, és ahol a játék legelejétől kezdve meg kell küzdeni mindenért.
Arról, hogy ez a küzdelem hosszú távon kell-e nekem, egyelőre tényleg fogalmam sincs, az viszont biztos, hogy a WoW Classic úgy is előhozta belőlem a nosztalgiát, hogy sose éltem át ezeket az emlékeket. Ha pedig valami, akkor ez tutira jó érzés.
(Flachner Balázs)

Rovataink a Facebookon