Új FIFA, új Borderlands, régi Final Fantasy – mindet kipróbáltuk Tokióban

000 1K78GW
2019.09.14. 12:56

Csütörtökön és pénteken zajlott le a négynapos Tokyo Game Show (TGS) üzleti része: ekkor a nagyközönséget még nem engedik be a Makuhari vásárcsarnokba, így az újságírók kényelmesen kipróbálhatják az összes fontos új játékot azt a néhány címet, amihez kiállják a nem ritkán egyórás sort. Én is ezt tettem; a legnagyobb érdeklődést idén a Death Stranding övezte (amit az alkotó, Kodzsima Hideo mutatott be), de azért a két napban mást is láttam, és volt alkalmam játszani néhány, 2020-ban megjelenő játékkal.

Kezdeném azzal, hogy a csodálatosan, japánosan értelmetlen idei szlogen („Egy világ, végtelen öröm”) ellenére nem biztos, hogy ugyanazok a játékok fontosak az ázsiai és az európai újságírónak. Japánban például nagyon mennek a mobiljátékok, a TGS-en több ilyet állítottak ki, mint PS4- és Xbox-játékot összesen (amúgy ezzel együtt a kézi konzolok gyakorlatilag eltűntek a show-ról), de ezek szinte kivétel nélkül értelmezhetetlenek angol nyelvterületen. Ráadásul érthető módon maguk a kiadók is inkább a távol-keleti közönségnek izgi játékaikat tolják előtérbe, amikor pedig az ember fellelkesülne a pc-s játékok magas számán (172), kiderül, hogy az igazából az expóra kivonuló játékfejlesztő iskolák és egyetemi szakok, esetleg kisebb indie fejlesztők projektjeiből jön össze.

Hogy van japánul, hogy meghalni?

A TGS 2019-en kiállított játékok száma platformok szerint

PlayStation 4: 157

Xbox: 34

Nintendo Switch: 129

PC: 172

iOS: 197

Android: 197

Egyéb okostelefon: 18

Nintendo 3DS: 3

PlayStation Vita: 9

VR: 108

Így főleg a Sony, a Capcom és a Sega standjain kolbászoltam, de csak miután elpazaroltam egy órát az életemből egy Cyberpunk 2077-bemutatóra, ami japánul zajlott, feliratok nélkül. Mivel ez a demó főleg a küldetésrendszer finomságaira koncentrált, sok volt a szöveg és kevés az akció, de a végére azért jutott egy kis mészárlás olyan monomolekuláris dróttal, mint amilyen a Johnny Mnemonicban volt. És ha már Johnny Mnemonic: maga Keanu Reeves is felült egy promófotó erejéig a stand mellett látható kibermotorra (sőt, ha már arra járt, Kodzsima-szan is – hát ilyenektől őrül meg a gémervilág mostanában).

A japán nyelv nem tartott vissza attól, hogy a Sony standján kipróbáljam a Nioh 2-t – gondoltam, éppúgy meg tudom aláztatni magam, mint az angol verzióval, és valóban így van. Az elmúlt években nagyot futott a frusztrálóan nehéz Dark Souls széria, ennek egyik legjobb szellemi követője volt tavalyelőtt a Nioh, a második rész pedig valamikor 2020 elején érkezik. Dark fantasy környezet távol-keleti alaphangon, és a lényeg ugyanaz, mint a műfaj többi képviselőjében: egy kifinomult fejlődési és harcrendszer, amit nemcsak kiismerni kell, de a mesterévé is válni, hogy továbbjusson a játékos – cserébe egy-egy ilyen továbbjutás kisebb katarzissal ér fel. Hát a Nioh 2-ben én az első nagyobb szörnyön sem jutottam túl, újra és újra nekifutottam, amíg a sorban mögöttem állók szánakozó tekintenének kereszttüzében le nem telt a húsz percem, amit a játékkal kaptam. Talán majd kooperatív módban jobban megy (mert az is lesz benne). Amúgy a játék nagyon szép.

Aztán ki tudtam próbálni a FIFA 20-at és a Borderlands 3-at is. Mivel mindkét játék még szeptemberben megjelenik, csak röviden: a FIFA 20 nagy újítása az utcai focimeccsek bevezetése, egy mérkőzést toltam le 3 vs 3 felállásban, és kocafifásként nagyon bejött, hogy mennyire átlátható ilyen kevés emberrel a játék. A Borderlands 3 elől pedig úgy kellett elrángatni, mert nagyon ígéretes: már húsz perc alapján is mélyebb játékmenetet mutatott, mint az elődei (egy ponton konkrétan egy vérszomjas majmot uszítottam az ellenfelekre), miközben maradt ugyanaz az őrült, sajátos stílusú, belsőnézetes lövölde.

A show meglepetése viszont nekem a Final Fantasy VII Remake volt – lehet, hogy azért csak most, mert eddig kerültem minden trailert vele kapcsolatban, de a TGS-en ki lehetett próbálni, és nem bírtam megállni. Az eredeti Final Fantasy VII 1997-ben az egyik legfontosabb japán játéksorozat nyitása volt a nyugati piac felé (pc-re is megjelent angolul), és én akkor leesett állal csodáltam a sokszínűségét. Az emblematikus szerepjáték remake-je március 3-án érkezik, és szinte rá sem ismerni. A kilencvenes évek korai 3D-jét felváltotta egy a mostani konzolgeneráción vállalható grafika, de ami fontosabb, sikerült a játékmenetet is megreformálni. Az eredeti játék lassúcska, körökre osztott küzdelmeit lecserélte egy hibrid rendszer, amiben valós időben megy a csetepaté, de bármikor le lehet lassítani az akciót egy-egy spéci harcmozdulat, varázslat kedvéért. Az első főszörnyet, a rákszerű őrrobotot le is zúztam, és csak nyomokban ismertem rá az 1997-es csatára. Jó lesz ez, na.

Retrográdból jelentjük

A játékiparban általánosan tapasztalható, kisebb cunamivá dagadó retrohullámot persze nemcsak a Final Fantasy VII-et fejlesztő Square Enix lovagolja meg, hanem más japán kiadók is. A Taitónál például a cég régi játéksikereit – hogy mást ne mondjak, a Space Invaderst – otthoni gép formájában meggyőzően felélesztő Arcade 1UP szekrénykékre csodálkoztam rá taitott szájjal. Kicsit kisebbek, mint az eredeti gépmonstrumok, de cserébe jobban mutatnak a nappaliban.

És a Konami is bizonyította, hogy hiába veszítette el Kodzsimát és ezzel a Metal Gear játékokat, azért nem kell őt leírni – mert remekül megél a régi sikerekből. Mai jelentőségéhez képest a cégnek szép nagy standja van a TGS-en, amit nagyrészt a mész-és-lősz játékok egyik klasszikusának, a Contrának az újabb továbbélése ural (volt alkalmam kipróbálni, elég bénácska továbbélés). Ezenkívül a cégnél készül újabb Castlevania-rész is Grimoire of Souls alcímmel (csak mobiltelefonra, szűzanyám), és a vállalat beszáll a minikonzolbiszniszbe is. Márciusban ugyanis érkezik a Konamitól a PC Engine Mini – más nyelvterületen TurboGrafx-16 Mini –, egy 1989-es japán játékkonzol kompakt feltámasztása. Többféle verzióban megjelenik majd, mindent összeadva összesen 60 régi játékkal. Próbálgattam többet is (megismerve például a Dragon Spirit nevű lövöldözős játékot, amiben van egy, a sárkányfejek számát növelő bónusz), és annak ellenére, hogy a kontrolleren nincs analóg joystick, nekem ez a pixelgrafikás ósdiság jobban működött, mint a korai és tökéletlen 3D-t tavaly reanimáló PlayStation Classic.

A retróba a Namco Bandai akaratán kívül szállt be, mert kicsit alvó üzemmódban volt idén, és szinte ugyanazokat a játékokat hozta ki, mint tavaly, új jelentős címeket így főleg a Capcom és a Sega/Atlus közös standja villantott. Előbbinél a szörnyvadász szerepjáték Monster Hunter World fagyos gigakiegészítője, az Iceborn kapott méltó színpadi prezentációt, illetve a Resident Evil-univerzum újabb meséje, a Project Resistance (nem végleges név), ami egy négyszemélyes, együttműködésre sarkalló túlélőhorror lesz. Az Atlusnál a három éve megjelent szerepjátékcsoda, a Persona 5 Royal alcímű kibővített változata volt a nagy szám, a Segánál pedig a Yakuza-sorozat hetedik része. Ez a széria csak mostanában kezdi itthon is megkapni azt a figyelmet, amit érdemel: alapvetően maffiás-bűnözős-nyomozós akciókalandokról van szó, de olyanokról, amik bármikor bizarrul vicces fordulatot vehetnek – a Yakuza 7 például tiszteleg majd egyet a Mario Kart-szerű gokartversenyek előtt.

A TGS-ből még két nap van hátra, ezekről is jelentkezem majd; megnézem, mi a helyzet VR-fronton, és megpróbálom túlélni a cosplaybemutatókkal súlyosbított nyilvános napok tömegét.

(Borítókép: Death Stranding reklám a Tokyo Game Show-n. Fotó: Charly Triballeau / AFP)